Így szól Juha Mannerkorpi hipnotikus erejű verse, A horgász. Valaha, fiatal koromban olvastam, és örökre az emlékezetembe vésődött. Nem mintha halászattal foglalkoznék. Nem, én nem halakat fogok, de horgász vagyok magam is: szavaknak vetek horgot, akárcsak Mannerkorpi. Az írás zsákmányszerzés a nyelv mélységeiből. Ezt lehet kedvtelésből vagy hivatásszerűen művelni, vagy pedig kedvtelésből és hivatásszerűen egyaránt, de mindig a körülményeknek és azok szeszélyeinek (belsőleg és külsőleg) kiszolgáltatva, akárcsak egy igazi halász.

Emlékszem, egyszer egy gyerekzsúron horgászosdit játszottunk. A vendég egy botocskát kapott a kezébe, az volt a horgászbot. Egy madzagot erősítettek a végére horgászzsinórnak. Egy rögtönzött függöny mögött az ünnepelt édesapja vagy édesanyja kis meglepetésajándékot kötözött a zsinór végére.

A szó sem más, mint ajándékcsomag. Jelentést rejt magában, jelentések sokaságát akár, egész jelentésfelhőt. Magában, azaz EL is rejti őket. A nyelv a jelentések csomagolása. Minden ajándék címzettje a maga módján, saját tapasztalatai segítségével nyitja ki a csomagot. Még ha mindenki ugyanazt az ajándékot kapja is, a csomag tartalma mindenki számára más egy kicsit.

Mannerkorpi horgásza az árnyakon és tükörképeken keresztül horgászgatott, az írónak is hasonlóképp kell zsákmányul ejtenie a szavait. Minden kornak megvannak a maga sajátos árnyai és tükröződései. Minden író saját csalit használ. A horog az emberiség közös tudásanyagának és tudatlanságának mélyére merül. Ám a zsákmány, melyet a horgász a mélyből kiemel, kép is egyben. 

Hisz a szavak nem csak képzeteket keltenek, hanem képek maguk is. Az anyag képei, ahogy Francis Bacon fogalmaz. Emberi voltunk a képek, jelek és szimbólumok függvénye, kiszolgáltatottja. A képek megelőzik és megelőlegezik, jósolják a tetteket. Láthatatlanként is mindazon látható dolgok előtt járnak, melyeket az ember a földön létrehoz. A mindennapi emberi lét csodái közé tartozik az, ahogy a láthatatlan láthatóvá válik, a remény valósággá, a jelentések jelekké. A könyv csak a mű kedvéért létezik, ahogy a jelek is a jelentések kedvéért születtek.

Folytonosan térképeket, órákat hordunk magunkkal, akármerre járunk. Saját sejtjeink órák, a nyelv és a matematika láthatatlan térképek. Különbözőek, de nem különvalók, hisz az irodalom is számvetés, alapvető számtani műveletek folytatása, az emlékezetet segítendő ujjal porba rajzolt vonalak kiegészítése. A tengerpart homokjába rajzolták ezeket a vonalakat, abba az ősi tájba, amely minden utcakő alatt ott rejtőzik. A világirodalmat olvasva az emberiség egyfajta szellemi és erkölcsi számvetésével szembesülünk. Ennek segítségével emlékezünk, ébrednek sejtéseink, jósolunk, sőt, valószínűségszámításokat végzünk. Csak annak alapján, ami volt, tudunk meg bármit – még ha nem is biztosat – arról, ami ezután lesz.

Gyermekkorom óta foglalkoztat a hajdani Helsinki leányiskolában agyonolvasott nyelvtankönyvünk kezdőmondata: „A gondolat nyelvi kifejeződése a mondat.” Erre az a kérdés merül fel az emberben: mi a gondolat, ha nem nyelv? Talán kép, (agyunk által képzett) képzet? Vagy esetleg halászhorog, melyet a nyelv mélységeibe vetünk, hogy a felszínre emeljünk vele egy-egy mondatot? Az jut eszébe az embernek, hogy egy mondat bizony könnyen lehet gondolattalan, esztelen, illetve hogy másképp is kifejeződhet, sőt ki is fejeződik, mint pusztán nyelvileg. Például cselekvésként. No és mi a helyzet a mesterséges intelligenciával? Elvégre a számítógépek következtetési képessége is egyfajta gondolkodás, még ha nem szavak alkotják is az alapját, hanem algoritmusok.

A mondat pedig különben sem az egyetlen nyelvi kifejezési forma, melyet a gondolat ölthet. Egészen más nyelvi kifejezésmódok is léteznek. Az állatoknak, sőt, a növényeknek is van saját nyelvük, bár szavaik nincsenek, melyek mondatokká állhatnának össze. Kommunikációjuk bármilyen hang formáját öltheti a csiripeléstől a vonításig, a csettintéstől a susogásig, vagy hang nélküli kémiai kommunikációig. Mondhatjuk ebben az utóbbi esetben vajon azt, hogy a gondolat molekulákon keresztül fogalmazódik meg nyelvileg?

De térjünk csak vissza az emberhez. Kivételes faj, mivel szavai vannak, képei és szimbólumai.

A szimbólum az emberi elme építő, azt evolúciósan előrevivő hajtóereje. A biológiai és szintetikus mellett egy ilyenfajta evolúció létezésében is lehet tán bízni. A tudásvágy, az együttérzés és az önvizsgálat képességei mellett a szimbolikus funkció az egyik legsajátosabban emberi tulajdonság. A nyelv, melynek szavai vannak, az emberi elme szüleménye, és az emberség előfeltétele, azaz közös minden ember számára. A gondolatok nem az egyén sajátjai. A szavak sem. Érzékelésünk a fajunkra jellemző érzékelés, és fajunk nyelvén fajunk gondolatait gondoljuk. 

Bár az állatok és a gépek is képesek, legalábbis bizonyos értelemben, gondolkodni, vajon van-e képzelőerejük is? Vagy úgy áll a dolog, hogy pont a nyelv, a szimbólumokon alapuló kommunikáció a képzelet előfeltétele? Képzelőerőre elsősorban nem fantáziaképek létrehozásához van szükségünk, hanem azért, hogy kezelni tudjuk a közös valóságot és annak tényeit. A képzelet nem lényünk irracionális oldala, mint gyakran – ugye-ugye – képzeljük. Ellenkezőleg, a racionális gondolkodás egyik feltétele. A képzelőerővel megáldott ember látja a választási lehetőségeket, összehasonlít, előrelát, villámgyorsan számol a valószínűségekkel.

Képzelete segítségével az ember lényeges információkhoz juthat, olyanokhoz, amelyek nélkül nincs megértés. Értékekről és jelentésekről, saját tettei lehetséges következményeiről tájékozódhat. Képzelet nélkül bizony rövid lenne az eszünk, és morálról aligha lehetne beszélni. Hisz egy másik élet valóságosságának felismerése a képzelet, nem a józan ész műve.

Nincs gondolkodás, legalábbis emberi gondolkodás, képzelőerő nélkül. A képzelet hiánya esztelenség, a szó legmélyebb értelmében. A képzelet összetartó ereje nélkül, mely összefüggést teremt az ész és az álom között, nem születhetnek irodalmi alkotások. Enélkül az összekötő kapocs nélkül e két terület túl messze sodródna egymástól.

A beszéd és írás révén a láthatatlan és hallhatatlan gondolkodás láthatóvá és hallhatóvá válik. Így lesz a személyesből nyilvános. Így vonulnak be a személyes gondolatok, emlékek, sorsok a szélesebb köztudatba. Megosztják őket, nyilvánossá válnak, beszivárognak a társadalom tagjainak közös életterébe. Nem lenne többé olvasó, de író sem egyébként, sőt, a társadalom és annak tagjai sem lennének, ha nem létezne ez a nyilvánosság. Az irodalom tőkéje – az anyagi javakkal ellentétben – nem fogy attól, hogy szétosztják. Épp ellenkezőleg. Csak ha megosztjuk, így vagy úgy nyilvánosságra hozzuk, akkor válhat az írás irodalommá.

A 90-es évek művészei és írói tudatipari munkások voltak, ma tartalomelőállítók, persze gyakorta tartalmatlanságtermelők inkább. Az irodalom a virtuális valóság egyik alfaja, tudatunk valóságához, az eredeti minthaországhoz képest másodlagos. A könyvek olyanok, mint egy-egy külön város, lehetnek szegények vagy gazdagok, visszataszítóak vagy végtelenül vonzóak.

Világegyetemünkben vannak olyan bonyolult rendszerek, melyek nem térhetnek vissza soha egyszerűbb állapotukba. Az emberek világában az irodalmat nevezhetnénk ilyen jelenségnek, univerzumnak. A világirodalom befejezetlen, nyitott, nem hierarchikus, minden irányba elágazó rendszer, jövőjével kapcsolatban éppoly nehéz jóslatokba bocsátkozni, mint a globális felmelegedést illetően.

Az irodalom minden műfaja és szintje, a legjobb és a legrosszabb, de a középszerű irodalom is, még azok a könyvek is, amelyek már rég elpusztultak, azok, amelyeket olyan nyelven írtak, hogy senki nem képes immár elolvasni őket, mind-mind ugyanannak az egyetemes könyvtárnak a gyűjteményét gazdagítják, s ez a könyvtár nőttön nő. A könyv olyan találkozóhely, mely nem igényel az emberi agynál nagyobb teret.

Az egyes művek az emberi tudat elszórtan megmutatkozó nyilvános megjelenési formái – ahogy a fejüket felütő gombák is csupán csekélyke látható hányadát jelentik a fonaltelep titkos erőtartalékainak. Nem léteznek egymástól teljesen független, különálló művek. Nincs könyv, melyet egyetlen ember hozna létre, még ha egy írója van is csupán. Nincs könyv, mely egyedül saját korának terméke volna, hanem ugyanakkor minden azt megelőző koré. Paradox dolog, hogy bár az irodalom nyilvánosság, hatása a nyilvánosságtól távol, az emberek tudatában él és növekszik. Egyénileg, magányunkban találkozunk vele, még ha népes közönség körében ülünk is.

Az irodalmi művek – ellentétben a könyvekkel – nem kopnak anyagi értelemben, az idő kikezdi őket mégis. El kell ismerni, az idő legtöbbjüket bizony felemészti, és talán így is van ez jól.

A Datura című regényemben így fogalmaztam: „Az írásról gondolkodom, általában is, a könyvről, a könyv jelentéséről, létezésének módjáról. Rákérdezek, mi is az írás valójában. Hogyan lesz a személyes nyilvánossá, és miért kell azzá lennie.

És vannak pillanatok, amikor minden újnak tűnik, mintha először látnám vagy hallanám, még a nyelv, azok a szavak is, melyeket ezerszer olvastam. Az emberek, a tájak, a tárgyak, a könyvek is. Egyszer-egyszer megtorpanok olvasás közben egy-egy ismerős szónál. Annyira meghökkent engem hirtelen. És olyan, mintha először ízlelgetném. Egy másodperc töredékrészéig kétségek töltenek el: vajon mire utal, jelent-e egyáltalán valamit?

Ezek azok a pillanatok, amikor olyan vagyok, mint egy újszülött. Olyannak látom ilyenkor a világot, mint a kertben szedett és vázába rendezett virágot. Ilyenkor minden könyv olyan számomra, mint a Voynich-kézirat: titkosírás, kriptográfia, minden értelmezésnek ellenálló szöveg.”

„Nyomot nem hagy maga után”, írja Mannerkorpi. De ő, aki ezt írja, arra kényszerül, hogy különféle betűjeleket, feljegyzéseket és jelentéseket hagyjon maga után. Nem az ő dolga tudni azt is, vajon meddig őrződnek meg, mi marad belőlük, s mikor tűnnek el. Ő csak horgászik és horgászik. Neki is türelemre, csendre van szüksége, arra, hogy kilépjen az örök rohanásból, hisz a halászathoz hasonlóan, az írás is kitartáspróba.

Ideális esetben az irodalom – és az írás – segít az embernek csökkenteni léte és mulandósága terhét. Örömöt szerez, gyönyörűséget, mely új dolgok felfedezésének és a szépség meglátásának hatására fogja el az embert. A szépség pedig nem a német esztétika találmánya, hanem a természet és a matematika egyetemes alapelve.

De a művészet több, mint szórakoztató társ. Végtelen nyílt víztükörként terül el előttünk, sötéten hullámzik, elnyeléssel fenyeget. „Csapkodj feneketlen tenger, kék mélység, csapj fekete hullámoddal!” Ez Mannerkorpi feneketlen mélysége, melynek felszínén a fenyők árnyai reszketnek. Soha nem lehetünk biztosak abban, hogy mi történik a felszín alatt, mi lakik ott. Zsákmány vagy ragadozó?

 

Leena Krohn finn író 1947-ben született, Helsinkiben. Számos regény, novelláskötet, gyermek- és ifjúsági irodalmi kötet szerzője. Művei angol, német, francia, orosz, olasz, lengyel, svéd,  norvég, magyar, észt, lett, litván, bulgár, japán és koreai nyelven is olvashatók. Munkásságáért finn állami irodalmi díjat, Finlandia Díjat és Pro Finlandia díjat kapott. Kedvelt témái közé tartozik ember és mesterséges intelligencia viszonya. Magyarul olvasható művei: Emberruhában, Donna Quijote és más városlakók, Tainaron.