zöld
házam öreg falai mire
átmelegszenek a nyárnak vége
semmi újat nem teremtek
már csak bütykölöm életemet
napjaim teljesen elnéptelenednek
úgy el tudok szomorodni
kié vagyok ördögé istené
néha örülök boldog sosem
körülöttem minden mozog
kering funkciói szerint
énjeim a csillagképeim
valaki dörömböl bennem
tele vagyok csordulásig
tele vagyok félelemmel
kockasötétben sírkó fekszem
mint aki évszázados álmából
ébred nem tudja ki
s benne ki ébred
állok üres kézzel szavak
nélkül több vers nincs
fűszál amivel fényre
írtam kifogyott a zöld
ez lennék
megint nélküled alszom el
nem akarok meghalni még nem
egy kéz nyúl felém nem a te kezed
borzasztó ahogy most vagyok
körmöm feketedik el
állok a földig érő tükör előtt
nem mutat semmit megyek
a fényképészhez képen a semmi
ez lennék jelenemhez viszonyítva
ez a legsikerültebb fénykép
partot
messze sodródtam a születéstől
nem találkozom szembejövőkkel
éj-nap éj-nap azt sem tudom
merre kelet nyugat dél észak
csónakom szétrohadt kezemben csak
két evező csapkodom a vizet
eszeveszetten félőrülten
fönn dögkeselyűk köröznek
partot nem látok rég
amerre
mennyi út
felét sem jártam
be ahogy kenyeremre
méz csöpög az
éjszaka csöndje
hold óriás
bogyójából csipegetek
egy fűszálat
tartok kezemben
arra megyek amerre
kileng a zöldje.