"Szél ritmusára omlik a látszat"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 11. (649.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A művészet örökös korszerűtlensége
Vallasek Júlia
Angolkeringő 10. A kellemetlen tanú
Leena Krohn
Szavak képmása
Benő Attila
Versei
Boda Edit
Versei
Simonfy József
Versei
Lászlóffy Csaba
Jelenések – John Donne
Cseke Róbert
Versei
BENE ZOLTÁN
Áram
Pethő Lorand
Versei
Horváth Előd Benjámin
Természetes mítoszok - Interjú Papp Zakor Ilkával
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
A résekkel való bánásmód. Véres villámkritika
Codău Annamária
A reneszánsz ember szakmája
Tóth Mária
A francia csipke
Szőcs István
„Az út előre csak visszafelé vezet” - Kátay Mihály: Etruszk sugallatok I.
Gyenge Zsolt
Rivaldafény a színfalak mögött - Beszámoló a 67. Cannes-i Filmfesztiválról
LOVASSY CSEH TAMÁS
Vérvalóság
Benke András
„Mondhatna jövendőt, ha volna…”
Borsos J. Gyöngyi
„utadra virágot adok/, s e virág néked lángot ád”
Az emlékezet pártján
MÁRTON EVELIN
Titkok a hátsó udvarból
Jakabffy Tamás
Az utolsó tánc
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Jelenések – John Donne
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 11. (649.) SZÁM — JÚNIUS 10.

Folytatás előző számunkból

(A mester térképről másolja át
Európát, Afrikát, Ázsiát:)

  „…ha egy göröngyöt mos el a tenger, 
  Európa lesz kevesebb,
  éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el.”

A felfedező új földrészbe kapaszkodik; már nem a vak szerencsével – más szemmel néz a térképhártyán átütő világra.

…Uram, fogam vacog, lehunyom a szemem, mint az az elárvult papírsárkány a frissen gyalult koporsók felett! – fohászkodott kissé hevesen John, ki utoljára talán akkor volt boldog, mikor jeget szagolt az Indusokon.... Habár rég elmúlni látszott a sötét éj, a szörnyű felhőszakadás, lecsendesültek az áradás mindent elsöprő hullámai. Elég volt szeméhez emelnie a messzelátót, hogy meggyőződjék róla: világos selyembeöltözött, kenceficélt hölgyek sétálnak a fölmagasított gyalogjárón.
S hímzett kabátban feszítő uracsok kísérik őket, miután órákon át fensőbbséges pózban tubákoltak az utcaszögletben meggyűlt holdsugárnyaláb alatt.
Egy nyúlszájú, fura emberpalánta öblös, halványkék-csíkos erezetű óceáni kagylóba rejti egy kendermagos tyúk tojását, melyet nemrég a keresztanyja varázsolt elő terebélyes köntöse alól.
„Kifogyott a kétszersült” – suttogja a pecsenyesütő neje. „Megkeféltem egy néger kölyköt”, henceg a segédkormányos a még enyhén füstölgő, törött árboc tövében. Egyszóval béke van, átmenetileg.
*
„Vétkeimmel, lásd, pőrén állok teelőtted én is.”

A holdfényben habzó patakban fürdést mímelő kacér bakfis-idomok (egyiküket jól tomporon harapta, még a szeplők is táncolni kezdtek pofikáján a kíntól), de főként a fiúk varkocsként lógó sötét ostora!...
„Poklok pokla vár rám, ha rajtakapnak.”

Gatyája nyirkos lett a gyötrelemtől, de ő a sárba nyuvasztás fullasztó sikolyától s a fosszagtól sem utálkozott. „Némelykor egy ármánykodást vagy füllentést leplező fintor is megteszi, hogy «derék fiúnak« tartsanak, holott még az önkielégítés átka is blőd unalom.”

A nagytestű s főleg délceg termetű prostituáltak nem csupán gyarlóságát dédelgették a vékonydongájú ifjúnak, de a földhöz ragadt, fantáziátlan lét kritikus (végzetes!) határvonalán a skolasztikus fegyelemhez szoktatott, rendszerező természetű John előtt ők testesítették meg az égi mannaként (el)fogadott isteni matériát. Rajtuk keresztül jutott el letagadhatatlan infantilis ösztönösséggel – még hogyha egyik-másik csók az undor leküzdésével járt is – a diszharmónia csodálatáig. Visszaemlékezve: klastromi békességnek tűnt számára a sikátorban kevert nyelven szövegelő szajhák nemegyszer andalító zsongása.
Különben is: legtöbbször passzív megfigyelő volt; ritkán sikerült hinnie a cselekvések előrevivő szerepében.
Látta magát, mint egy visszatérő álomban, a változások köldökzsinórján kapálózni – egyfajta tiltakozás volt ez is a látszat uralma ellen.

Fodros nyüzsgés, áramlik a piaci nép. Visszatérő panaszszavak: a kőszéntelep kigyulladt!... A hegység nagyapáinkra szakadt… 
A kősziklák repedéseiben érctellérek. Ha fölforrt a mindenség, s te rejtett nemesfémet pazarolsz, ércesen zengi a sors: tulajdon életedet pazarolod.

(Azt hittem, könnyen átverhetlek, Poézis! Hiszen még a dallamosan zengő verselésben vájtfülű mestereket is – jóllehet gyarlón alázatos, pohos férjnek születtek –, ha kedvem szottyant, pórázon vezettem.)

   „Aktusaid nem erőszakosabbak, 
   mintha az Eke köves földbe szaggat?” 

A lélek és test viszonya semmivel sem ocsmányabb, mint az Isten teremtette – gyötrelmes? gyönyörűséges? –földi lét…
A nagy titok mindazonáltal a csatornába veszett.
 („Egy férfi takarónak” azért mégsem elég.)

Volt-e náluk sebezhetetlenebb?... („Más vidékre, földrészre költözni – tudtuk: a hűség próbája ez is –, ha szólít az óceán. Halálunk után úgyis tengerár lesz énköztem s teközted).”

Akad-e szebb kőszikla, székesegyház, hol kedvére élhet majd?... („Árulónk csak egyikünk lehet.”)
Tompa zsibbadás kínozza. A kétkedésbe hajszoló gondolatok. „Életem mögött mindenütt megfeketült romok. Magam égettem föl minden fölöslegest.”
A farsangi úri népség közti – kintornásoknál, törpéknél, kerítőnőknél alattomosabb indulattól fűtött – csetepaték (a fennen hangoztatott: „kívánatosabb oroszlánként meghalni, semmint szamár módjára bőgni!”, nagycsaládok által űzött divat – elég volt, hogy a gyertyát elfújja a szélhuzat, s a terem sötét szögletében valahol egy cinkos kézben simuló tőr (nem fénylő bajvívó szabja) – tett az esendő húsban »isteninek« kikiáltott igazságot… S a gyásznapok, midőn a serdülő John a sártól fröcskölt hintó mellett lovagolva, atyja lehorgadt fejét látta maga előtt, emésztő bánatától a fiú kedélye is végképp elborult. A nagy idő az idegekben zuhogott, s ő hasztalan kísérelt meg bármilyen vigasztalást.

Elszántan lép a fény felé, feltépi az ablakszárnyakat. Kint a káprázat, s lelkében a meghiúsult remények. Kudarcai. Fullasztó önvigasztalás-tudat.
Nincs fehér vitorlaszárny; a vaksi zugból semerre nincs kiút.
A hazug szívélyességet, fölös kedveskedést kellene érzésteleníteni valahogy. S a sznob-körökben bámult, megcsodált jelentéktelen (triviális!) valóság-töredékeket, melyek az italnál könnyebben elzsongítnak. Százszor inkább a nyugtalanság kihívása vagy a nyíltan lealázó félelem.
…Öklözz csak eszelős bikaszarv, s ne feledd, hogy amarra /rútul rémítgetve setétlik az őszi idő, a (nyálkás, undoritó. És bárha te, alamuszin fin-/torgó csonk, ki a foglya vagy s olykor durva kezeddel) isteni orcát érintsz, képzelgés s hiuság, hogy /bárki gyönyört kaphat még tőled e földi latyakban. 

A kijózanító ókori hexameterek; lassan már azok sem segítenek… A rácsok mögül is kicsap a gyehenna lángja.
Leissza magát az öregedő férfi, fáradtan egy hangra figyel. 
„Honnan e fény?” – és beleborzong.
 *
Az elmaszatolt szürkeségben most egy szótár jegyzéke fölé hajol. – „Újra tanulásra éhes gyermek vagyok!” 
Istenkép, a falra szegezve (lelkiismeretéből ennyi maradt).

Az országutak pora – bizakodás vagy félelem? 
Mintha angyalszárnyak ütemes csapkodása hallatszana; az emlékezet így akarja, tisztán, megőrizni és felmutatni a lábadozó utas viszontagságait?

A fiúcska rojtos ingujja fehérlik, ujjbegyével a billentyűkre koppant keményen, s képzeletében valahol lúdbőrözni kezd a halastó. Az egerészölyv csőre a fáradt téli levegőt tépi, ünnepi párát hasogat; lassan a súlyos némaság is felszakadozik. Ki-ki a képzeletbelibe: képtelen lehetőségekbe, vagy csak a ragyogást váró pillanatnyi nemlétbe kapaszkodik.

(Fogékony gyermek, mondja a kóruslépcsőn lefelé tartó pap a szülőknek.
S minden bizonnyal szorgalmas is. Kint elállt a hóesés, semmi kockázat; váratlan meleghullám s szeretet fut fel a gerincvelőn, s mint aki kissé elkalandozik: a serdülőkorú magasban felejtett keze lila árnyékot ír a falusi oltár fölé.)

Valami különös varázs átölelni tánc közben partneredet, hatással van az érzelmekre, felizzik a ritmus, a vágy és a vétkek kevert ingere, zűrzavara – a jó a rosszat átkarolja –, minden valamilyen másság ígéretét sugallja… 
Miért tiltják a lányoknak az önfeledt táncot? (A válasz: ezért.)

Hívők, sarlatán alkimisták, szolgák, nagyságos fejedelmek – halljátok, hogy’ surrog a hó a talpatok alatt?...
*
Sár, haszontalan sártenger az idő, rúttá tesz mindeneket. 
(»Sellő az örvényben, siralomvölgy az elmémben! – Tisztesség, vitézség, ha száll még nevemre. P(m)állott lélekkel ősvadonra vágyva: utolsó esélyem a hírnév«…) 

Ettől egész lénye fulladozni kezdett. (Hideg álom izzasztó fullánkja… »Denevérszőr, gyíkfarok.«)
S hátha még: éppoly súlyosan esik latba az ártatlanság és a gúny?
Mielőtt (végképp) fölébredne, jó lenne tudni legalább, hogy ki felel az értékrendért odaát?

Egyszer, talán észrevétlenül, szükségét érzitek majd annak, hogy felkutassátok és megértsétek az elveszett lélek metamorfózisát, mint hóolvadáskor hallelujázó páráét a hajdan nyomasztónak tűnt tél után.

A természet kusza, önkényes – pogány! 
Kinyújtott keze a végső egyszerűségre bazíroz. (Mi jöhet még, ami a lemeztelenítésnél jobban kínoz?)

Indázó mérgek, gyümölcserjedés – szeszélyes szaglászások rohadt világra, vérre, violára. Harmatcsepp bugyorba fojtva – ideákba… És minden új eszmétlenség álszent zavarosság; polgári gőggel kevert pogányság. 

A szélzúgásban mennyi dőre és vak vergődés, pazar hazudozásba menekülés. 
(Könnyebb félreállni a kilőtt nyílvessző, mint Lady Macbeth mesterkedései elől.)
S az akadály?... „Át kell ugranom, mert utamban áll.” 
Társaságot toborzó s összetartó rémképek. („Mi az, lordom, mindig csak egyedül?”)
A veszély és a gyűlölet féltekéje még letakarva. A vétek nyitott szemű bölcs bagoly, nem vérmes fenevad.
Unalmas rímektől „elgyötörve”. És jönnek még számtalan zsenik (a harácsoló hölgyemények oldalán pőre pökhendiségük mit sem ér!) –; a »kicsinyesség« erényét nélkülöző, gyilkos vagy meggyávult Győzőt hizlalja itt minden. Ő tovább elél, akárhány alakban…
Látja őket: egyikük kettős almát tart a magasban, a másik hármas jogart…
S az udvari csőcselék, a talpnyalók hada? 
Épp idejében téríti észre az éhkopp, miközben erdőségeket tarolt a kor. „Vagy kihűlt hálójába ránt a tehetetlenség. (Ahonnan jöttél, menedék csak ott van). Ne a bosszút akard!”

Hallja-e valaki a sebzett óraütéseket?...

Örökség: tele tabernákulum. Ha ordítani kényszerítenek, azt ordítod: ezt a világot én nem ismerem
Sötét háttér előtt (mondjuk egy teátrum díszletei) senki sem azonos azzal, aminek mutatja magát. S a szilárdnak hitt szárazföld-szigeteken ugyanaz a megnevezhetetlen szorongás, mint a hullámsírba taszító kegyetlen kalózkéz tengerszorosaiban.
Isten minden napján halál vár valahol – ez a világ lehetetlen rendje. A tavasz évszakát élve is jajgatunk néha, hogy ez még mindig tél… Olvadozó hókupacokon csúszkálva tülekedők, hogy minél előbb elhantolva lássuk, tudjuk az előzményeket. (A halálnak az alvilágban befűtött kazánjából melyik kelta istennő segít nekünk kiemelni az örökké vesztésre álló Európát?)
Az élet esélyeit ezek után számba venni nem több, mint botor, gőgös férfiálom. 
(„Hatgyermekes özvegyemberként nyomós okként említhetném, miért is nem haboztam megpályázni a magas egyházi méltóságot?1 S legalább terített asztalt kínálhatok a Londonba látogató külföldi diákoknak.”)
Mennyit ér vajon a sötét sorsúakat, miként a leprások árnyékát is, messze elkerülő, a prófétahacukára nyeglén köpködő műkritikus‑ és műértő-had, ha – mit hajdan a legalsó ércműves mester is tudott és becsült – az a r á n y t el nem ismerő szakma, ma erényt is veszítve, kapkod és vaktában döfköd? (Mint vérhabos torokkal vergődő vadkan – légüres térben!)

Korábban unokahúgát vette feleségül; mire törvényesíthette kapcsolatát, három év börtönre ítélték. A kalózcimboraságot ezúttal hagyjuk… (Habár: »patáját az ördög sem dughatja el«.)
A tengerár időnként szelíden körülnyaldossa a Szigetországot, ahonnan épp oly messze van az Éden kapuja, mint mondják, bárhol is legyél a Földkerekén. Mégsem pusztába kiáltott szó (ezt a vénülő, az önkívület mélységeit megjárt prófétából lett ájtatos prédikátor sem cáfolhatja – még ha a szerelem gyengítené is a logikára épülő tudást), hogy a szeretett nő teste »édes Térkép«, amelyen mint vándorutas gyönyörrel bolyongott egykor. De térképpé lesz saját teste is, midőn betegágyán elterülve, a láz tengerén át fedezi fel újra a délnyugati átjárót, a halálhoz vezető szorost. („Egy felé visz Gibraltár, Magellán / s minden szoros mindegyik földtekén.”)
Már nem szennyezett tengeröbölben vagy szirtfokon. Sírjához láncolva, saját undok ürülékében ül a mogorva remete!... Fájdalma is juhászodik talán.

  „Egymásba futunk a halál meg én,
  s a gyönyöreim már mind tegnapok….”
A nők misztikus könyvek, igaz. Képzelt szentségük mentesít bennünket. S amíg a kíváncsiság ujjunk begyével rajtuk elidőz...? 
Csak az halhat meg, ami már megunt. 

 HALÁL hencegése ellen (akárcsak Seneca vagy Montaigne) nincs más mód, mint bátran szembenézni vele: „S Te nem leszel. Meg fogsz halni, Halál!...” 

 (A korrekció esélye)
Midőn a toll karcolva kutakodik a betűfüzéreket elnyelő hártyán. Csak a halandó habozik, vagy hajszolja magát őrületbe – a halál (ezúttal személyesebben veszi lencsevégre) sose hazárd!
Harácsoló düh forrt benne végig (merész gondolatok boltíve alatt a tér mindig kikövezetlen) – később már csak dohog: Halmozni könnyű, hatalmi álmot álcázón… álnok kazamatáktól, hentesvilágtól távol!…
(Ez a vég?)

Képzeletében minden a helyére kerül. A pohárszék, a gyertya, a kiszáradt kalamáris, a kőedények… A vadkan párolgó bensőségei, az orr, a nyelv érzéki lakomája; az égő gaz, a bársony bíborán is átütő vérfolt. 
Hamis máz és zománcos visszfény. Hiú dolgok rangjánál maradandóbb forradás, szentség, átok…
Bőkezű a természet. 
– Ami megvillanni látszik a hó és jég vastag takarója alól … 
– Fehér és kék ibolyaszirmok.
– A tűzvész méltóságteljes lassúsága!...
– A heves szél, amint gyantás faágakat hajt maga előtt!

– A lámpa sugarai egy penészes szélű képen…
– A festmény barna patinája. A nedves mennyezet alatt mérgesgomba-vész pettyezi be a remekműveket.

– Elindulni a hímszarvas csapásain.
– Szökellő formák, bicegő verslábak.
– Minden metafora sántít valahol…

(„És minden hasonlat sántít, amióta elhagytál. Csak egy-egy kurta álom hoz vissza, s a fölismerés-kényszeréből fogant rádismerés olyankor is iszonytató: szemöldököd habzó, bűzös árok, verejtéked fénylő gyöngysorát keresem arcodon – de csak mint az éhínséges sancerre-i vész alatt abált cipő- s bakancs-penész. 
Vagy bármi, amiből a zsírt leszűrték…”)

– Virágtanulmány?
– Dehogy… Egy nyakig-gombolt-pánt-likázott hajadon áll az erdei tisztáson.
Kár, hogy csak a kristálytiszta levegő mezítelen.

  „Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
  szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég
  mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
  szoptuk vidéki örömök tejét?”

Egy elnyűtt ruháskosárban foglyok voltak, s hajnali órán kirepültek. Szürkés barna pilinkéző tollak, s közben mintha a piaci utcazajjal feleselő, bizarr zene hangzott volna fel váratlanul, hisz ezek nem énekesmadarak(!): a kudarcba fulladás rekedt himnuszaként… 
Minden haszontalan dolog miatt nem érdemes bánkódni.

Az öregség mennyiben viszketés és mennyiben viszketegség?...
Csúszós mennyei talpak csúzos nyakcsigolyámon – a palotaormok ellen még nem kerekedett föl az árnyak tábora.

(A nyugati orkántól: napkeletitáltos-iszony. A téli világhálón a határok hóba fúltak. Bevallani a múltnak a memóriavesztést…

Ezt a légüres estét add meg neki, Uram!)
„Midőn még kettesben, más-más mezsgyén haladva, de az emberiség és a tudás sorsáról képzelegtünk virradatig. S én, balga férj: »Amerikám! Frissen fölfedezett földem…aranybányám, országom!« – ilyesmiket duruzsoltam. 
»Hol mohó kényúr vagy, egyeduralkodó« – turbékoltad hízelgő sóhajtással, illó olajoktól kényesen epekedőn, vagy vadul, fakón.
Zamatos csókomtól hajad illatárárjába vegyítve a hegyaljai szerzetesbor aromája. (Ügyetlen, dilettáns-csók volt az, egy páratlan értékű ősnyomtatványon.)”

Gyöngyházkagylóban fogant tajtékzó bujaság, hánykolódó hűség… Borzasztó forróság önti el (még ma is) kedvese csupasz bőrére és tisztulást áhító lelkére gondolva; sajgó selyem és hiú cifraságok előtt nem borzongott soha.

  „A lélek úgy teljes, ha testtelen,
  s a test akkor egész, ha meztelen.”
(Ez mind handabandázás… Ilyen későn nem cukrosodik már a kedély.
Lecsüggeszti fejét. Lett új tanyája és fekhelye. Kellemesen társalgó, művelt úrhölgyek és nagyszámú hívő gyülekezet veszik körül – kik közt akadnak, persze, nem kevesen fölös jószágaira irigykedők is –, s mind hódolattal adóznak neki (I. Jakab őfelségét is beleértve), ha nem is igaz talentumának, még ha tán meg-megérintette is őket nyájassága és nyelvi ínyencségeinek szentjánosbogárfénye. Csak meg ne környékezze – mindegy, milyen irányból: északról, délről, keletről, vagy a szenteltvizet elnyelő poros pádimentum alól – Őkicsinységüket-Nagyságukat a pletyka, hogy: volt idő, amikor ama személyről, aki ma a Szent Pál-székesegyház főesperesi szószékéből prédikál, mindent el lehetett mondani, kivéve azt, hogy puritán módra élte világát.) 
  „…a tenger / dagálya úgy is olyan könnyen elnyel –”

(Nem perzsel tűz, csak holmi kiméra. Máglya-fröcsök2, mely tengeri habtól is üszkösödik.)

(Téli látomás)
Metsző hideg. Lehunyja szemét, mint akit zavar a vakító fény. Még eljátszadozik a gondolattal, hogy a Hóvár-bércek ha majd egyszer összedőlnek, álmainak képzelt kőrakásaiból s a megfoghatatlan, ködsűrűségből mi marad vajon?... Csak ez az izzasztó fulladásérzés és üres porhó? Szózuhatag! 
A néhai mesterek nélkül hiába lüktet – és vajon meddig? – a megbarnult (növényi-rozsda patinájú) idő…

„Olykor vitára ingereltél, Istenem. A világ bősz romlása, eszményeinek torzulása a Te túl nagy türelmed, közönyöd számlájára írandó. Saját morális válságomért viszont a felelős magam vagyok… Végül egyezségre jutottunk. Csak abban nem, hogy meddig leszel kegyes késleltetni a végső percet.”
Tekintetében most ugyanaz a metsző, hideg kinti fény – a kíméletlen kételyé. 
„A lélek álma a test felébredése...3 de én rég tudom már, hogy nincsen új hajó, nincs több kiút.”

(Az elszállt Lehelet… örök)4
Az öreg kéziratos könyvek áporodott s a gyertyák faggyúszaga. Kétség és aggodalom helyett csak szipákoló orrok és foghíja aggastyán-nyögdécselések. A kanonok-utód higgadt hivatalos hangja (közben ravasz és alattomos bólintások), miszerint számos egyházfi-társ cseppet sem restelkedett volna elcsodálkozni ma azon, hogy amennyiben létezik a mienkkel összehasonlítható másvilág, ott ő közönséges gazfickónak érezheti magát... (mármint a lator halott). Az utódokat – ilyenkor jobb minden eshetőségre számtani – erkölcsi felelősség nem terheli. Ellenben, miután az egész (John Donne)-ügy „konkrétabb formát ölt” majd, mármint morális szempontból, minden bizonnyal megfontolandó lesz Ben Jonson őszinte „különvéleménye”: a felravatalozásra váró halott mindenképpen megérdemelte volna – már korábban –, hogy felakasszák!... No persze, nem annyira a közszemérmet sértő szatírái miatt, vagy mert a konvenciók ellen magamutogató szélmalomharcot vívó lovag pózában nem mindig sikerült betartania a versmértéket, hanem mivel hitet váltva, halála órájáig éppolyan álszent céllal kapaszkodott bele (és: meg!) az anglikán egyházba, mint amilyen hazárd elhatározással vette volt feleségül titokban 1601 telén Sir George More leányát, szintúgy a karrierje s a társadalmi emelkedés reményében.
A tárgyilagosságot megkérdőjelező méltóságtudatában a kanonok úr, később írásban is kifejtve, még hozzátette: „Testének bőrzsákjában üszkösödnek már tört csontjai, valamint a kalóztőr és az égő puskapor okozta rozsdaszín sebhelyek… Ha kérditek: ő kell-e nekünk, a dicsőség mezején galoppozó Angliának: ez a „szabados naturalizmust” propagáló – a mi éber, bár lesütött szemeink előtt lemeztelenített állapotában leleplezett bomlasztó elme, aki mindenfajta pogány: muzulmán és tengereken túli vadindián erkölcsű és hitű idegen közösségeket tolerálva, magával a Fő Ördöggel incselkedett, mi több összeesküdött vele ellenünk?! Egy közmegbotránkozásnak és -utálatnak örvendő „vadember”, aki nem átallta saját magát tejképűnek, törékenynek sőt delikátnak nevezni?... SOHA!”
Fényes – pompás – temetésre készültek viszont a John Donne hívei főleg. Amint elképzelték, a vonósnégyes-gyászmise kísérete mellett az álmosító őserdei hangulatban a púpozott tányérokkal és teli boros flaskókkal besurranó cselédek hangtalanul lejtenek tova, hogy a társalgást meg ne zavarják. 
A halál súlyos ritmusától fölzaklatott városban csak méltóságtartó kedély, sehol együgyű, halálfélő nyüszítés, még a sintérkézre váró kóbor kutyák közt se a kihalt tereken… (A kárhozatot túlharsogó papi intelemnek és a merev udvari modornak az ellenkező előjelű cenzúrájáról való gondoskodásban ezúttal nyilván egy üveg valódi gin is segítségül jöhet!) Nem nehéz kitalálni, hogy a válasz erre protokollrészről mi lehetett: értetlenség, harag és zavaros indulatok. (Mert nem árt „szigorú bűnbánatot tartani mindenkinek az önmegtartóztatás földi purgatóriumában… a szeplőtelen erkölcsű, makulátlan egű örökélet reményében!”)… S a kétely már émelyegtetőn gyűrűzött felfelé a csőcselék lelkében, akár a mérges kígyó. Audiencia audienciát követett a püspöki palotában amiatt, hogy a megboldogult fiatalkori erotikus költeményeit ismerő és terjesztő ifjak – köztük számos tanítvány – titkos derültséggel, gúnyosan csillogó tekintettel fogadták a közös ájtatosságra és rendkívüli böjtre szólító kanonoki »hadüzenetet«. Több deák a földig hajolva, s ajkával az imaszőnyeget vagy a csupasz padlót csókolva, nevetésre ingerlő vagy túljátszott drámai pózban suttogta a pillanatokig tartó süket csendben, hogy: „Allah!” Ez főképpen azután történt, hogy ravatalhoz odarendelt vénségek sirató kórusa a vezeklés elsöprő erejét bizonygatván („a fájdalom, lám, mindennél hatásosabb narkotikum!”), igyekezett önmarcangoló buzgalommal kitenni magért. Fekete kendős fejüket rázva – szemükből csak úgy patakzott a könny –, nehézkes szuszogással valósággal hadakoztak, mintha zsombékról zsombékra jártak volna, hogy a vétkes tetemből kiűzzék a Gonoszt. Keserű makacsságuk folytán a másvilágra szenderült személy tekintélye és sejtelmesen bizarr emlékezete (melyet felsőbb parancsra pórázon húztak, mint valami veszett kutyát) mind távolibbnak tűnt – így aztán végképp sikerült elnyomniuk a megbocsátást sugalló-ígérő evangéliumi textusokat. Sápogásuk, úgy tetszett, a Föld legtávolabbi sarkában is hallható…
A következő órák mintha álomban teltek volna. A térdeplő sokaság viszonylag nagy része a kötelező zsolozsmázás helyett a költő isten tudja, honnan előkerült kéziratainak foszladozó töredékeiből citálva énekelte: „Gyilkos némber, ha testem elrohadt… kísértet leszek s ágyadhoz jövök!” Vaskos ízléstelenséggel valaki belekiabált a pillanatnyi csendbe: „Csoda történt!” (Az árnyékváros imbolygó, zivataros homályában egy obsitos pecsenyesütő mintha látta volna is, ködben imbolygó járásáról fölismerni vélte a főpapot, és mankójával persze spiccesen integetett is neki.) 
A költő feltámadásának napja, különös módon, így esett egybe elhalálozásával.
Kint az istenítélet-időben az ázott vitorlák óriás falombként ringtak… Beszélték később azt is, hogy temetése napján a kátrányszagú óceánpart haldokló cápáktól hemzsegett.
 – – – – – – – – – – – – – – – –
Törékeny, vézna, igénytelen keresztek a parókiakertben.
Szép csurgó patak közelében „trónszéked” mohos kő, dús törzsű bükk vagy kőrisfa alatt. Alpesi szélvihar elől ott lészen a te örök menedéked…
*
(Megkönnyebbülhetsz – ám előbb
meg kell halnod.)

2012. július

Jegyzetek
 
1John Donne. Anglikán teológus és lelkipásztor. 1597-től magántitkárként arisztokrata családok alkalmazásában állt. 1601-ben elveszítette állását és a következő évtizedet állandó munka és patrónus nélkül, nagy szegénységben töltötte. 1611-ben egyházi szolgálatba lépett, négy évre rá az anglikán egyház papjává szentelték. 1621-ben a Szent Pál székesegyház kanonoki stallumát nyerte el, és élete utolsó éveiben I. Jakab és I. Károly angol királyok bizalmát is élvezte.

2fröcsköl, fröcsög, fröccsent
3Paracelsus 
4Kavafisz




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében