"Szél ritmusára omlik a látszat"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 11. (649.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A művészet örökös korszerűtlensége
Vallasek Júlia
Angolkeringő 10. A kellemetlen tanú
Leena Krohn
Szavak képmása
Benő Attila
Versei
Boda Edit
Versei
Simonfy József
Versei
Lászlóffy Csaba
Jelenések – John Donne
Cseke Róbert
Versei
BENE ZOLTÁN
Áram
Pethő Lorand
Versei
Horváth Előd Benjámin
Természetes mítoszok - Interjú Papp Zakor Ilkával
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
A résekkel való bánásmód. Véres villámkritika
Codău Annamária
A reneszánsz ember szakmája
Tóth Mária
A francia csipke
Szőcs István
„Az út előre csak visszafelé vezet” - Kátay Mihály: Etruszk sugallatok I.
Gyenge Zsolt
Rivaldafény a színfalak mögött - Beszámoló a 67. Cannes-i Filmfesztiválról
LOVASSY CSEH TAMÁS
Vérvalóság
Benke András
„Mondhatna jövendőt, ha volna…”
Borsos J. Gyöngyi
„utadra virágot adok/, s e virág néked lángot ád”
Az emlékezet pártján
MÁRTON EVELIN
Titkok a hátsó udvarból
Jakabffy Tamás
Az utolsó tánc
Hírek
 
BENE ZOLTÁN
Áram
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 11. (649.) SZÁM — JÚNIUS 10.

Bertold, a jóarcú, úrifiú-külsejű egyén mélyen lógatta az orrát egy korsó habos sörbe. Hosszú orra volt, akár Pinocchiónak, holott sohasem hazudott, legalábbis Tünci, a vaskos ajkú, vékony bokájú pultos lány szerint, akivel óvodába, általánosba és gimibe is együtt jártak, s akiben Bertold csaknem valamennyi végtagja megfordult már az évek folyamán.
– Egy hete nem jártál erre – lövellt szemrehányó pillantásokat Bertoldra Tünci.
– Az életemben permanens káosz uralkodik – panaszkodott a lógóorrú vendég. – Az anarchia most aktuális állomása úgy kezdődött, hogy vettem egy új tűzhelyet, mint talán tudod, mert az előző többször fölgyulladt. Azt mondták az értők, ereszti a gázt. Ezért elektromos készüléket vásároltam, abban bízva, az nem fog oly könnyedén ereszteni, s kóbor elektronok nem száguldoznak majd kis lakásom szűkös légterében. Nos, nem is száguldoznak, abban hiba nincsen, viszont ez a gépezet meg feszt levágta a biztosítékot, vagy mit.
– Kismegszakítót – mormogott Rozsda, a kricsmi tulajdonosa, miközben a pult alatt kuporogva egyik kezével a sörcsappal, a másik kezével a vaskos ajkú, vékony bokájú Tünci csúnyájával babrált. Olyan volt, mint Napóleon: apró termetű legény, aki egyszerre többfelé képes figyelni.
– Az – hagyta rá Bertold. – Hívtam egy villanyászt, nézné meg a szerzeményt. Kiderült rögvest, úgy szar a lakás villamos hálózata, ahogy van. A szaki vállalta, hogy megcsinálja. Eredetileg úgy volt, múlt hét hétfőn kezdi. Alakítottam az életemen, fölszabadítottam azt a napot, ám a hétfőből kedd lett. Sebaj, gondoltam, legalább nyertem egy napot a semmittevésre. Világéletemben kedveltem tenni a semmit.
– Az már biztos! – vágott közbe Tünci, a vaskos ajkú, vékony bokájú pultos lány fintorogva. Azon igyekezett, hogy elterelje gondolatait főnöke, Rozsda kellemetlen kezéről, s minden idegszálával Bertoldra és a történetre összpontosítson.
– Azt is mondta a jó villanymester – folytatta a jóarcú, úrifiú-külsejű, ám lógó orrú, Bertold nevezetű személy, ügyet sem vetve a közbeszólásra –, ketten megcsinálják pár nap alatt, de hogy mennyi az a pár? No, azt nem árulja el azóta se. Múlt kedden ketten jöttek, a rá következő reggel óta viszont már csak egyedül dolgozik az ürge, a másik fószernak el kellett mennie. Ma, ugye, szerda van?
– Szerda – helyeselt a pultos lány.
– Tehát mindez egy hete történt – vonta le a konzekvenciát Bertold.
– Egy hete bíbelődnek abban a kicsike kégliben? – csodálkozott Rozsda, aki egyszer, egy részeg éjszakán aludt Bertoldnál, s a másnapos reggelen, két hányás között jól eszébe véste a harminc négyzetmétert.
– Nyolc napja kezdték – pontosított Bertold, majd hozzátette:
– Bár volt három nap szünet. Nem tudom, miért, amint azt se, vajon hány pauza lesz még... Mindenesetre az anyagköltséget és a munkadíj oroszlánrészét már kifizettem.
– Mert hülye vagy – állapította meg Rozsda. Kihúzta a kezét alkalmazottja bugyijából, fölegyenesedett, leporolta a térdén a nadrágot. Tünci megkönnyebbülten ült a mosogatóra, eligazgatta a szoknyáját a combján, közben hatalmas rágógumi-buborékot fújt. Bertold elfanyalodva sóhajtott, ivott. A korsó gyorsan kiürült, ezért fejének alig észlelhető mozdulatával jelezte, töltsék újra. A vaskos ajkú, vékony bokájú pultos lány kelletlenül engedelmeskedett.
– Nem tagadom, valóban említésre került az is a legutóbbit megelőző vasárnap – mesélt tovább a csalódott vendég, Bertold nevezetű –, amikor megegyeztünk, szóba került, hogy lesz egy kis vésés, rombolás. Ugyanakkor arról is biztosított a szakember, hogy mindennel, de mindennel együtt úgy háromszázezerbe beleférünk. S ennyiért a villanyom jobb lesz, sőt, faszább, mint valaha. Hát, azóta kiderült, hogy ama bizonyos kis vésés, az gyakorlatilag a közfalak szétverését jelenti, a mindennel együtt való elkészülés pedig azt, hogy a kivésett lyukak, csatornák, labirintus-alaprajzok, falra hányt terepasztalok úgy maradnak, kivésve. Vagy falra hányva, akár a borsó.
– Ilyen ez, tesó – dünnyögte Rozsda mélázva, a slicce környékét dörzsölve különös gonddal. – Ne tudd meg, itt is mit műveltek tavaly, mikor fölújíttattam a kocsmát!
– De itt legalább vakoltak maguk után, nem?
– No, hát vakolni éppen vakoltak.
– Nekem viszont azt találta péntek reggel mondani az én mesterem: ügyes gyerek vagy te, Berti, majd behúzod. Hát, basszus, nem, nem vagyok. Ügyetlen gyerek vagyok, nem tudom behúzni a kb. tíz centi mély vályúkat, amik a falaimon tátongnak! Nem én húzok be, engem húznak folyton. A csőbe! Fél szombat délelőttöm azzal telt, hogy egy festőt szerezzek. Szereztem, s némi extra pénzért tegnapelőtt behúzta, amit be kellett, meg amihez hozzáfért. Én eközben a kisszobában dekkoltam, ahol mintegy három, uszkve négy négyzetcentiméter szabad hely van. Több, mint egy hete ott szorongok. Hát csoda, ha elmenekültem?
– Annál is kevésbé, mivel nem kell neked semmiféle fölfordulás ahhoz, hogy ide menekülj – mosolygott Tünci, a vaskos ajkú, vékony bokájú pultos lány.
Bertold eleresztette a füle mellett a megjegyzést, csak a magáét hajtogatta:
– Úgy indultam neki ennek a rémálomnak, és csakis azért vágtam bele, mert joggal hittem, a múlt hét végére kész lesz. Így szólt a (kétértelmű, sokértelmű, mély értelmű) ígéret. Hát, nem lett kész...
– Hol tart? Azért csak halad, nem? – kérdezte Rozsda. A hangján érezni lehetett, hogy lezárná már a témát.
– Legutóbbi információm szerint a villany ma estére, legkésőbb holnapra elkészül – válaszolt Bertold –, ha közbe nem jön valami. No, de attól még a lakás olyan, mint bombatalálat után! A festő ugyanis, akit szereztem, csak egy napon ért rá, következésképpen amit azóta rombolt a szaki, az úgy marad, míg nem találok egy újabb hozzáértő javítót. Újabb pénzekért, naná!
– Látod, ha ügyesebb lennél... – jegyezte meg Tünci, a vaskos ajkú, vékony bokájú pultos lány.
– Elmész a fenébe – kedélyeskedett Bertold. – Nem elég nekem, hogy nem csak a falaim lyukasak, de poros is mindenem? Ha elhúz a szaki, takaríthatok hetekig, törölgethetem a bútoraimat, moshatom föl ezerszer a parkettámat! És nem csak azt, de mindent. Holott én csak hajat szeretek mosni, azt is módjával. De már ott tartok, hogy nem csak hajat, de tüdőt is kéne mosnom. Ki kéne cibálni a tüdőlebenyeket a számon-orromon által, kisuvickolni jól a kádban, aztán kiakasztani száradni az erkélyre, amin most mintegy négy mázsa sitt honol. Az a sitt, ami egykor a falamban volt. A lakásomban nincs levegő. Csak szálló por. Finom, fojtogató por. Azt szívom. Tüdőre, májra, vesére, belekre. Élvetegen, olvatagon, bávatagon...
– Elszívok belőle egy keveset, ha fölhívsz – búgta Tünci, a vaskos ajkú, vékony bokájú pultos lány, s közben arra gondolt, valahányszor Bertold hozzá ér ott, mintha áramütés érné, s önkéntelenül elmosolyodott. Mennyire más az, mint Rozsda ujjai...!
– Majd megbeszéljük – vonta meg a vállát Bertold, ez a jóarcú, úrifiú-külsejű, ám végtelenül elkeseredett egyén, azzal fölhajtotta a sörét, fizetett és távozott. Rozsda rosszalón ciccegett utána. A szeme villámokat szórt, mikor az alkalmazottjához fordult.
– Nincs dolgod?
Ekkorra Bertold már a lépcsőházban járt. Mire betoppant a lakásába, a mester elpakolta a szerszámait.
– Kész vagyunk, Berti! – jelentette.
– Már maga meg még kicsoda?
– Na, ne viccelődjünk! Elkérném még azt a kis pénzt, aztán húzok is!
Bertold fizetett, akár a katonatiszt. (Az hogyan is teszi?, villant át rajta.) Ahogy a villanyszerelő kifordult az ajtaján, nekifogott összesöpörni a törmeléket. Estig söpört, zsákozott, törölgetett, pakolt. Mikor már alig látott, fölkattintotta a villanyt. 
Három nap múlva Tünci, a vaskos ajkú, vékony bokájú pultos lány talált rá. Port szívni (és egyéb reményeket táplálva) érkezett, sikoltozva távozott. A rendőrség megállapította, hogy a halál oka áramütés. Egy ideig kutatták a villanyszerelőt, mivel azonban szerződést nem kötöttek, számlát nem adott, s Bertold senkinek nem említette a nevét, hamar, alig pár nappal a temetés után lezárták a nyomozást.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében