– A való életből, természetesen.

– Nem sokkal azután, hogy megismertem a mostani férjemet, megmutattam neki az írásaimat. Azt mondta, a kapcsolatunknak nincsen semmi értelme.

– Inkább leírom azt, hogy milyen könyvek jelentettek számomra a legtöbbet. Persze ezt is a teljesség igénye nélkül.

Gyerekkoromban legtöbbet Gerald Durrellt és Konrad Lorenzt olvastam (utóbbiról egyébként még nem lehetett tudni, én legalábbis nem tudtam, hogy elkötelezett náci volt). Durrell és Lorenz persze nem szépirodalmat írtak, de sikerült egy életre meghatározniuk a világhoz való viszonyulásmódomat.

A következő, aki nagyon fontos lett, Joseph Heller volt. A 22-es csapdája akkor került a kezembe, amikor tízéves voltam, és emlékszem, a szüleim sokáig dilemmáztak, érteni fogok-e belőle bármit is. Nem értettem és ez felbőszített. Két évvel később újraolvastam, és kezdett világossá válni előttem, miről szól. Aztán még két évvel később megint elővettem. Olyan volt, mintha minden alkalommal más könyvet olvasnék. Az esetből sokat tanultam a saját határaimról, meg az irodalomról is.

Hrabal, Kafka, Llosa, Borges, Grass, Rushdie, Čapek közhelynek számítanak, de mit tegyünk. Itt a helyük.

Az utóbbi időben Danilo Kiš, Pavel Vilikovský, Jurij Andruhovics és Georgij Vlagyimov voltak nagy hatással rám. Meg Michal Viewegh, akinek a prózáját különösebben nem szeretem, viszont nagyon érdekesen tud beszélni az irodalomról.

– Helsinkiben élek a férjemmel és két patkánnyal. Finnül tanulok, be szeretnék iratkozni az egyetemre, biológiára. A patkányokat idomítom. Olvasok, ha van időm, írok is.

– Magyarul, románul, angolul, oroszul, lengyelül, csehül, szlovákul és finnül olvasok. Ezek közül pár nyelvet nagyon gyengén beszélek, főleg a szlovákkal vannak gondjaim (a szláv nyelvek annyira hasonlítanak egymásra, hogy ez a szövegértésben nem akadályoz). Nyelveket mindig azért tanultam, hogy olvashassak. Ez egy ideig jó ötletnek tűnt, most viszont úgy érzem magam, mint Mlaika, az elefánt, aki megtanult teherautóul, csak hogy ne legyen annyira egyedül.

– Nem. Én legalábbis nem tudom elképzelni, mert nálam ez nem így volt. Nálam minden az állatok, a természet iránti érdeklődéssel kezdődött, arról olvastam a legszívesebben. Szerencsémre túl fiatal voltam ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni szépirodalom és egyebek között, ezért könnyen jutottam el egyik könyvtől a másikig. Nagyon érdekes volt megsejteni, mi is az, hogy irodalom. Annyira érdekes, hosszú ideig ez foglalkoztatott leginkább. Jóval később elvégeztem a filológiát is, és ettől kiéheztem az állattanra. Az elmúlt évben legtöbbet etológiáról, genetikáról, neurobiológiáról olvastam. 

Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet szétválasztani azt, ami „reál” meg ami „humán”. Az eredmény számomra steril, nem feltétlenül működőképes. Nem hiszem, hogy az ember által kialakított kultúrát megérthetnénk biológiai ismeretek nélkül. Még az olyan magasröptű dolgokat sem, mint az irodalom. Az állattanra vonatkozó alapvető tudás szükséges az önismerethez.

Azt hiszem egyébként, hogy nem csak én gondolom így. Az ember lassan belátja, hogy nem elzárt szigeten él. A mítoszokba szép lassan visszalopakodik a természet. Bohumil Hrabal macskái, Janusz Głowacki teknősbékája, Amos Oz majma jó példák erre.