Papp Zakor Ilka novellái különböző folyóiratokban jelentek meg. E szétszórtság ellenére amellett fogok érvelni, hogy olyan egységes érzékelésmódról és nyelvhasználatról árulkodnak, amihez a kötetbe rendezés kevéssel járulhat hozzá. Igaz, erről majd csak az első kötet alapján szólhatok teljes meggyőződéssel. Gondolom, hamarost.
Más szempontból sem teljesek a meggyőződéseim. Ezért a véres jelző nem is félelemre, hanem inkább fanyalgásra szeretné felkészíteni az olvasót. Félelemre nincs idő, fanyalogni még akad. Azért nincs idő rendesen félni, mert a civilizáció számos eszközzel szolgál, hogy betömjük a réseket, amiken keresztül a félelem belopódzhat. Az ezekkel való bánásmód csak egy rétege a novelláknak, mert például az önreflexivitás és a szociális érzékenység kérdését együttesen veti fel.
Sok kisprózához egyfajta útmutató lehet a Sakk című. Egy fogorvos házaspár a páciensek fogaival játszik egy sakkhoz hasonló játékot. A logikus-kombinatorikus rendszeresség kiegészül azzal az elemi érzékekre való hatással, amihez csak egy szadista foghúzás hasonlít. A házaspár tetszés szerint nevezi meg a bábukat, csatáik kihangosítva folynak, hogy aztán este legyen mit mesélni a gyereknek.
Nem is a jól komponált, váratlan fordulatok, hanem a plasztikus leírások csigáztak fel igazán (Pedig volt már úgy, hogy egy könyvből leírásokat gyomláltatott ki velem a düh.). „A zöld a fű színe, a végtelen, néma rété, a rété, ahol nincsen, aki útba igazítana, a rété, amelyről nincs kiút. A rété, amely magába temet minden hangot és mozdulatot. Ilyen helyeken kell a fűre tenyerelni, ha meg akarjuk tudni, milyen a tapintása a rettenetnek.” (Aludjjólkák)
Ha a novellák szereplőinek alaposabban a körmére nézünk, azt látjuk, hogy van köztük: nagyszülő, mániákus könyvgyűjtő, kerekesszékes kislány, nem-állatkínzó gyerek, angyalvadász, „balfaszkodó” kisfiú, megerőszakolt cirkuszi artista, a magárahagyottságtól megőrülő anya, hajléktalan pár. Papp Zakor Ilka novelláiban az elbeszélők sokszor olyanok, akikről azt mondhatni: nem tudják, mit beszélnek. Nem árt hozzátenni: azt tudják, hogy kinek. Annak, aki nem félt még, csak fanyalog.
Persze, narrációs fogás: gyermeki, ún. naív nézőpontból kell írni, hogy az olvasó többlettudásában lubickolhasson. Mégsincs lubick, csak félés vagy fanyalgás. A szereplők a rettenetből jönnek, és megpróbálják azt élhetővé tenni. Vagy halhatóvá. Ezzel kísérleteznek a mesék, ezzel kísérletezik a mágikus realizmus. A különbség az, hogy a realizmus újabb réseket üt. Számol azzal, hogy az angyaloknak, de a gonosznak tartott lényeknek is, ideiglenes tartózkodási engedélyük van. Egyik ábrándból ki, másik ábrándba be, mind valóság. A fanyalgónak mindegy. Például a Nagyapó Kesztyűcskéjében: „nagyapó azt mondta, hogy ez a természet muzsikája, én pedig nem akartam kiábrádítani, úgyhogy inkább nem árultam el neki, mi a véleményem a természetről, aminek köszönhetően nincsenek ujjaim a kezemen, és ami véleményem szerint csak arra vár, hogy valahol elpusztuljak, oszlani kezdjek, ő pedig birtokába vehessen és legjobb belátása szerint felélhessen.”
Papp Zakor Ilka szövegei a világ dolgainak rendes kerékvágását úgy viszik színre, hogy felmutatják a réseket, ellehetetlenítik a fanyalgást. A könyvektől való függőség is függőség. Azok is félnek, akiknek voltak rendes karácsonyaik. A megerőszakolt cirkuszi artista és varrónő mondja: „Csak én nem szokok meg itt semmit. A félelem felülete megtanulhatatlan.” (Aludjjólkák)
