„Az időt csak a könnyebb eligazodásra találtuk ki, de ha nem fontos, mi után mi következik, akkor felesleges foglalkozni vele. Márpedig neki a tegnap, a ma, a tegnapelőtt, a holnap ugyanazt jelenti, önmaga és minden más folytonosságát, semmi mást, csak ezt az egyet.” – írja Vathy Zsuzsa Ignácról, Cserny József Kossuth-díjas formatervezőről (1939–2009) mintázott regényhőséről. Szociográfia és szépirodalom sajátos összhangjából teremtődik meg egy olyan fragmentált, kronológiát felbontó korrajz, melynek fejezeteit (tizennyolc, egymáshoz nem szoros ok-okozatiságban kapcsolódó, sajátos körképet kibontakoztató fejezet) az Ignác és az általa képviselt eszmék tartják össze.

Ignác rendkívüli személyiségként és tehetségként jelenik meg: diszlexiás autodidakta, formatervező, művésztelepek alapítója, öntörvényű, intuitív, foglalkozik történelemmel, filozófiával, matematikával, vallással, művészettel. Ő áll az alkotóházakban tartott beszélgetések, baráti összejövetelek középpontjában, de hiányában is mindig rá terelődik a szó.

Korunk egyfajta polihisztora, aki olyan művészet- és tudománytörténeti, emblematikussá vált személyiségekkel rokonítható, mint a regényben többször említett Leonardo da Vinci, Michelangelo vagy Born Ignác, a világ első nemzetközi tudományos társaságának alapítója. Vízimádatának és az általa tervezett vízi járművek sikerének legitimitását görög ősök meglétében feltételezi, Odüsszeusz világjáró szenvedélyét véli önmagában felfedezni.

A hajónak – mint egyik legerőteljesebb kulturális toposznak – és a hajótervezésnek a kapcsolata olyan interpretációs lehetőség, amelyet a mű ugyan nem tesz explicitté, de összehangolható a természet, az értékek megőrzésének, a menedéknek, alkotásnak, életútnak a regényben fellelhető gondolatával.

Ezek a párhuzamok azonban nem csupán Ignác rendkívüliségének illusztrálását szolgálják; Vathy finoman munkál ki egy olyan emberideált, amely az idő/történelem folytonosságába illeszthető, amelynek értékei, kezdeményezései nem elszigeteltek, hanem folytatható hagyományt teremtenek. Ennek a hálózatszerűségnek a konkretizálódása a regényben az alkotóház és a szimpozion, azaz a „közösség, baráti kör, a szakma elitjének vitahelye”, a görögök asztali beszélgetéseit, a Mátyás udvarában tartott conviviumok hangulatát és a Bauhaus-mozgalom törekvéseit idézve.

Ezeknek az alkalmaknak egy-egy mozzanatát: egy-egy részbeszélgetést, ötletezést, előadástöredéket hallgathat ki az olvasó amolyan in medias res-módon, az egyes szám harmadik személyű, inkább távolságtartó elbeszélő vagy éppen Ignác spontánul kibontakozó visszaemlékezései által közvetítve. A kisregény szinesztéziás címe ezt a vázlatjelleget, kávézós-beszélgetős hangulatot és hangnemet ígéri, de – bár a „kávéillat” a költői képek révén mindvégig megmarad –, nem egy könnyen átlapozható olvasmány kerül a befogadó kezébe.

Amiről ezeken az együttléteken szó esik, az a kisregény fő témáit, kérdésfelvetéseit adja: a művészet mint kozmikus energiaforrás, tervezés-művészet-etika viszonya, a véletlen szerepe, tudomány és művészet, a rossz szocializmus átalakulása rossz kapitalizmussá, súlyos kihívások az ezredfordulón, tömegtervezés és tömegtermelés, rendszerváltás és besúgók, ökodesign, „glokális” (globális-lokális) jelenségek. Mindezek összefüggésbe kerülnek az idő kérdésével, az alkotó személyével és a közösséggel, amellyel együtt és amely számára tervezni lehet.

A legtöbb résztéma a felvetés szintjén marad, például a regény elején Ignác olvasni kezdi (s vele együtt a befogadó is) egy régi előadásának írott változatát, majd hirtelen abbahagyja, nem ismerjük meg a folytatást. A beszélgetéstöredékek is azt sugallják, hogy ezek a kérdések nem zárhatók le, nincs végleges, megnyugtató megállapodás. Ennek ellenére definíciószerű kijelentésekkel telített a szöveg, s ez sajátos feszültséget kelt.

A nagy mondatok Ignáctól származnak („... a művészet az emberi lélek szakadatlan ünneplése.”; „Az ipari formatervező (...) munkája közösségi tett.”). A többi szereplő hűséges tanítványként a mű elején csupán felidézi az általa korábban mondottakat („Azt mondta, ez olyan szakma, hogy reneszánsz embert igényel.”; „Arról is beszéltél, hogy az uniformizált világ ellen csak a tervezőművész tehet?”), majd fokozatosan önállósul az ő gondolkodásuk is, de úgy, hogy az „ignáci eszmék” hatása állandó marad minden alkotó, tervező szólamában.

Ezt a minden időkben vágyott hagyományozódási folyamatot a mű nem didaktikusan, hanem mintegy észrevétlenül jeleníti meg a szereplők beszéltetése (olykor könnyed, tréfás csevegések, legtöbbször azonban súlyos, gondokkal terhelt párbeszédek) révén, s ezzel egyidejűleg megrajzol egy ideális szakmai közösséget is, melyben nem feltétlenül a hierarchia határozza meg az új ötletek terjedésének irányát (elismerik például, hogy az amatőröknek ugyanúgy lehetnek zseniális gondolataik, mint a szakembereknek). 

Úgy tűnik, hogy a regény egyfajta köztességet vagy határátlépést tart az egyén, a kultúra, a fejlődés létállapotának, s ez megnyilvánul mind tematikus szinten (a részterületek összehangolásának igénye, művészet és technika „összeházasítása” a formatervezésben), mind a különféle diskurzusok egymásmellettiségében: rövid lírai hangvételű leírások és szakmai szövegek, epikus töredékek, egy naplószerű fejezet, Kosztolányi- és Szabó Lőrinc-versrészletek, baráti csipkelődések integrálódnak egy leltárszerű fiktív életrajzba (a regény első fejezete azzal indul, hogy Ignác addigi munkáinak leltározását szeretné elkezdeni).

Az életrajz azonban nem követ kronológiai sorrendet, és nem a teljesség igényével, tényekhez és eseményekhez ragaszkodva íródik, hanem impresszionista művészekre emlékeztetőn, a személytelenség illúzióját megtartva választ ki egy-egy helyzetet, beszélgetést. Ezért tud túllépni a személyes szférán, tudja akarva-akaratlanul áthagyományozni egy szakmai közösség innovatív és ösztönző eszméit.

A szakbarbárság, széttagoltság, túlzott specializáció, részigazságok korabeli és mai világából egy újféle összhang megragadásának igénye emeli ki a „telhetetlen” polihisztort.