"Szél ritmusára omlik a látszat"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 11. (649.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A művészet örökös korszerűtlensége
Vallasek Júlia
Angolkeringő 10. A kellemetlen tanú
Leena Krohn
Szavak képmása
Benő Attila
Versei
Boda Edit
Versei
Simonfy József
Versei
Lászlóffy Csaba
Jelenések – John Donne
Cseke Róbert
Versei
BENE ZOLTÁN
Áram
Pethő Lorand
Versei
Horváth Előd Benjámin
Természetes mítoszok - Interjú Papp Zakor Ilkával
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
A résekkel való bánásmód. Véres villámkritika
Codău Annamária
A reneszánsz ember szakmája
Tóth Mária
A francia csipke
Szőcs István
„Az út előre csak visszafelé vezet” - Kátay Mihály: Etruszk sugallatok I.
Gyenge Zsolt
Rivaldafény a színfalak mögött - Beszámoló a 67. Cannes-i Filmfesztiválról
LOVASSY CSEH TAMÁS
Vérvalóság
Benke András
„Mondhatna jövendőt, ha volna…”
Borsos J. Gyöngyi
„utadra virágot adok/, s e virág néked lángot ád”
Az emlékezet pártján
MÁRTON EVELIN
Titkok a hátsó udvarból
Jakabffy Tamás
Az utolsó tánc
Hírek
 
Tóth Mária
A francia csipke
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 11. (649.) SZÁM — JÚNIUS 10.

Hirtelen ment végbe az életében a változás, fizice nem öregedett meg, hanem levált a világról, a szív üressége állt be nála. A nő nem mutogatta női báját, dísztelen volt. Van az úgy, hogy a halál többször elmegy mellettünk, nem üt le, csak úgy megérint. Állatias közönyt hoztak rá az évek, még nem volt öreg, de lelkileg megroggyant. Ez az újfajta élete akkor kezdődött, amikor az emlékeit meghámozta, a múltja beköltözött a tárgyakba, s attól azoknak szaga lett. Mintha élet előtti életet élt volna. Az is eszébe jutott, hogy az anyja nem kívánta őt, nem akarta megszülni, de a bába és az orvos elodázta a beavatkozást. S a nő embrióként szépen növekedett az anyja hasában. Világos, hogy az anyja őt sose szerette, már magzat korában is viszolygott tőle, s ő ettől függetlenül szépen fejlődött. Aztán betoppantak hozzá az apja húgai, akiknek mind szerepük volt a soha be nem következett abortuszban. Ezek a nők kiadták az anyját, akit sose szerettek, s ezt végleg megjegyezte magának.
A krízisben lévő nő szobahőmérsékleten éldegélt, melegben, mértékletesen evett, csukott szemmel ülve a fotelban, zenét hallgatott, s a zene nem álmosította el, nem nyugtatta meg, sőt, felizgatta, éberré tette. Kijárt a Botanikus Kertbe, a melegházba, ahol pöttömnyi cserepekben kis kaktuszok voltak kiállítva. A japánok bonzanjára gondolt, amit naponta kell nyesegetni, ne nőjön, csak éppen fennmaradjon. Itt ismerkedett meg a férfival, aki nem volt se csúnya, se szép, de volt kedély benne, ami szinte a misztikumot érintette. Azon a napon, amikor megismerkedtek, az asszony arra gondolt, hogy az Isten valahol figyelmez rá. A férfi meghívta egy kávéra. A növényekről beszélgettek, hogy ők, ketten otthon nem tartanak növényeket, de elmennek gyönyörködni bennük. Mert az életben vannak szerencsés találkozások, szépek is, mármint akkor, ha te ezt idejében észreveszed. És akkor ettől kezdve gyakran kapott halálhíreket, viszonylag fiatal nők és férfiak hirtelen fáradtak bele az életbe. Ami megesett vele, az füstös szagú volt, pórias, mintha mindig ősz lenne, s feltette magának a kérdést: vajon, közeleg a vég? Az ismeretlen férfi telefonálgatott neki, s a nő felmérte, hogy egy másik ember ráhatásától leszünk olyanok, amilyenek vagyunk. A fájdalom a hétköznapokban csak úgy széttöredezik, nem tudod, hogy hol kezdődik és hol ér véget, egyet tudsz; ezt teneked túl kell élned. József Attila írta Kosztolányiról: testvérünk voltál és lettél atyánk, Esterházy: és lettél bátyánk, Weöres Sándornak pedig úgy tűnt föl, hogy a nagybátyja volt. Olvastak verseket, újra és újra visszatértek kedvenc költőjükhöz. Kis kételyek szösze törte el a nagy gondolatokat. Mióta Rilke beköltöztette a poézisba a filozófiát, azóta a versek lehetőség-filozófiák lettek. A nő, hogy helyet adott maga mellett a férfinak, aki építész volt, s az ő világa megváltotta, hogy továbbra is szobahőmérsékleten romladozzon, a belső szervei elfelejtettek leállni, így hát tovább fungált. Aztán egy vasárnap a férfi lehántotta a nőről a ruhát, a fehérneműt, s amikor beléje hajolt, azt ismételgette: ne féljen, ne féljen, s amikor a forró sperma elöntötte a nő vagináját, erős orgazmusa támadt. Soha életében nem érzett ilyesmit. Azt kérdezte a férfitől: ez meg mi volt…? A férfi megnyugtatta, hogy bízza csak rá magát. A nő már tudta, hogy mitől jó a szeretkezés. Álmatlaság kínozta, éjszaka csak járkált a sötétben, és újraélte a magömlés pillanatát, óriási, sárga szemek meredtek rá a sötétben. Ezt viszont sose mondta el a férfinak. Mindig a férfi volt a kezdeményező, szavak nélkül ő látott hozzá a vetkőztetéshez, s miután belehatolt, az ismételgette: ne féljen, ne féljen, bízza csak rám magát…. A tegezésig nem jutottak el, ez valahogy nem illett az ő korukhoz. Egyik szeretkezésük után a férfi az anyjáról kezdett el mesélni, kinyitott egy kis kaput maga felé, Köröskisjenő felé, ahol az udvarház állt. „Az olyan szép, hogy még a gondolat is lecsúszik róla”, ahogyan Goethe írta… Később, a férfi meghívta a nőt Köröskisjenőre, még azt is hozzá fűzte, hogy eddig soha senkit nem mutatott be az anyjának. A férfi azt mondta, hogy Aradon, az állomáson fogja várni őt.
Mindebből a nő felfogta, hogy a férfinak komoly szándékai vannak vele. A német irodalomban a szeretetet és a szerelmet egyetlen szó jelöli: Liebe… Amit a nő érez a hatvan felé járó férfi iránt, ilyen nemtelen érzelem, rövid és kurta szeretkezéseik nem bogozták eggyé őket, a nem létező szerelemből szeretet fakadt.
Egyik nap, amikor a nő hazatért a munkából, a postafiókjában lezárt borítékot talált, a borítékban egy intercitire szóló, első osztályú jegy volt, és ötszáz lej. Se látogatás, se telefon, se semmi. Némaság. A nő lelkére furcsa nyugalom szállt. A nő lökött magán egyet, kilökte magát a XXI. századból, vissza a XX.-ba, amikor egészen kislány volt, s az utcán keményített főkötőjű apácákat látott, a nagyon öreg nő, akire a kupéban talált, szintén apáca volt. Sötétszürke ruha, pici, centinyi fehér gallér, s a fején ugyanolyan anyagból főkötő, szintén fehér pánttal. Teréz anya óta már világiasodott az apácarendek egyenruhája. A nő dicsértessékkel köszönt, s az apáca azt felelte: mindörökké. A fülkében minden napos volt és misztikus. Egy ideig még várniuk kellett, amíg a régiesen kiejtett szavak az öreg apáca és a nő között a helyükre kerülnek. Az hamar kiderült, hogy az apáca is Aradra utazik. Az apáca nagyon vékony tűvel, nagyon vékony fonalból csipkét horgolt, a terítő súlyos, nagy és tömött volt. A nő megkérdezte, hogy ez miféle kézimunka, mert ő még soha nem látott ilyesmit. Az apáca azt mondta, hogy ez bizony francia csipke, amikor kislányként bekerült a Notre Dame de Sion zárdába, oda Franciaországból jöttek fiatal apácák, volt egy Matild nevű francia tanárnő, aki a normandiai Bayeuből jött, tőle tanult meg csipkét horgolni. Ezt a várost Matild királynő építette, s az ottani nők gobelint varrtak, csipkét horgoltak. A második világháború végén itt szálltak partra az amerikaiak, s a plébános biciklivel elébük ment, arra kérte őket, hogy kerüljék meg a várost, nehogy a templomnak s a régi házaknak bántódása essék. Az amerikai nagyvezérkar ráállt. Nos, ebből a városból jöttek az apácák Aradra és nekifogtak csipkét horgolni.
A nő hallgatta az öreg apácát, úgy is, mint hírvivőt.
Az öreg, most már lezseren öltözött apáca felmondta a híres zárdát, a Notre Dame de Siont, ahol őt még keményített főkötőbe öltöztették be. Nehéz viselet volt, súlyos és meleg. A zárdában napokon át francia szöveg folyt, még énekelni is kellett a tanárnőnek, valódi, francia módra, mert ahogy a beszédben a szózáró e betűt nem szabad kiejteni, az énekben viszont ezek az e betűk hosszan, szinte jajgatva előtörnek. Evangélina nővér őt kicitálta a tábla elé, ott függött Párizs térképe, a tanárnő pálcával rábökött egy pontra, s ő onnan el kellett jusson a Szajna-partra, a Notre Dame katedrálishoz. Francia affektáltság, hogy a híres írók nevét franciásan ejtik ki, Goethe egyszerűen Göt, és így tovább. Az apáca panaszkodott, hogy az esti imához, botra támaszkodva képes letérdepelni az ágya elé. Szerinte az ima csak így ima.
Az apáca végzett a horgolással s a nő odabátortalankodott hozzá: adná el neki ezt a csipkét. Az apáca azt felelte, boldogan, mert nevetségesen kicsi a nyugdíja. Az állam nem herdál pénzt egyházi személyekre. A nő fogta a borítékot az ötszáz lejjel, és átnyújtotta az apácának. Az apáca volt olyan szegény, hogy sebtében megszámlálja a pénzt, kijelentette, hogy még soha nem volt horgolásért ilyen jól megfizetve. S a nőben rögtön beért a gondolat, hogy ezt a csipkét fogja a férfi anyjának ajándékba adni. Direkt neki horgolta. Az öreg nők meghatódnak az ilyesmiktől. „Nekem a kérés nagy szégyen / adjon úgyis / ha nem kérem” (Nagy László).
Az aradi állomás impozáns, vajsárga épület, az amerikaiak a második világháborúban alaposan megbombázták a környéket, de az állomást nem találták el, még az inasiskolát is letarolták, de az állomás épen maradt. A nő, ahogyan megállt az állomás kijárati lépcsőjén rögtön meglátta a férfit, közel két méter magas, enyhén hullámos, búzaszőke hajszín, fehéres kékbe játszó, finom ing. A férfi kirítt a tömegből. Felemelte a karját és integetett neki. A férfi rögtön észrevette és sietett feléje. Semmi bizalmaskodás, a férfi beérte ceremóniás kézcsókkal.
A férfi autója ott volt a parkolóban, s a nő nehezen mászta meg a küszöböt. A kocsi „újszagú” volt, s a nő azt mondta:
– Ezt az autót én nem láttam eddig…
A férfi elfészkelte magát a volán mögött.
– Hogyan láthatta volna, hiszen tegnap vettem itt, Aradon, valódi Honda.
A nő nagyot szusszant.
– És mennyit kóstál egy ilyen Honda…?
– Nem túl sokat, 37.000 euróba került…
Amíg a férfi indított, a nő felsóhajtott:
– Jézus, Mária…
Ezt az elcsodálkozást a férfi direkt nem vette észre, de az is meglehet, hogy számára ez az összeg nem volt sok.
A nő arra gondolt, hogy a vonatban egy ideig várnia kellett, amíg az apáca régiesen kiejtett szavai a helyükre kerülnek. Valamikor a nő rokonai is így értekeztek egymással. És a nő itt, az aradi állomáson döbbent rá, hogy ő, mielőtt megismerte ezt a snájdig férfit, holmi állatias közönyben élt, tengődött. Már a saját életkora se izgatta. És akkor jött a sors váratlan beavatkozása ennek az építész-művésznek a személyében.
A férfi azt mondta, mielőtt Körös-kisjenőre érnének, bemutatja a nőnek a magyar pusztát. A nő vihorászott: hol van innen a magyar puszta! Az építész azt válaszolta: itt, a talpunk alatt, engemet Trianon nem érdekel, a nagy magyar puszta Aradnál kezdődik. A pusztaságot az égről lehet felismerni, sehol olyan napfelkelte és naplemente nincs, mint a magyar pusztán, és sehol nincs közel hozzád az ég, mint a pusztán. És egy dologra figyeljen ez a nő, aki már bent van a korban: sehol úgy nem zenél a szél, mint a magyar pusztán. Egyedül kell megindulnod és menned előre, előre, s akkor a füledbe belemuzsikál a szél, a pusztai szél. Ezt aztán nem felejted el életed végéig, csak annyi szükséges hozzá, hogy öntestedben egyedül legyél. A nő kiüresedett énjébe a férfi beköltöztette a magyar pusztát.
Köröskisjenő nem volt metropolisz, nem volt még csak kisváros se, híres volt fácánosáról, ugyanis ide jöttek fácánt lőni a gazdagok, a pártaktivisták és az államférfiak. Egyszer ott voltam terepen a hatvanas években és éjnek évadján Hruscsov és kísérete ide érkezett meg, fácánt lőni. A szovjet államfőnek a fácán meg a ponty volt a kedvenc étele. Reggel ott voltak a verandán sorjázva a lelőtt madarak. A nő kacatolódott, s ezt elmondta az építésznek, aki azt válaszolta, hogy soha életében nem vadászott, nem volt lelki ereje állatok életét kioltani. S ez a titokzatos akaratátvitel átszállt a nőre is. A férfi váratlanul kijelentette, hogy mindjárt otthon vagyunk, s a nő ebből felfogta, hogy a bárhová menés ideje lezárult. Arra gondolt, addig morzsolom le rólad a múltad felhámjait, amíg elérek hozzád. A várakozása a férfi szülőházának a megpillantására felért holmi titokzatos akaratátvitellel. Az a rövidke idő a szülőházig kiterjedéstelen semmi volt. A lappangó szövegek elcsitultak, a férfi áthajtott a Körös-hídon, masszív híd volt és jobboldalra kanyarodott, ahol egy mélyedéses gübbenő állt. Ez volt a nő számára a személyesség és a személytelenség dilemmája, egyenlő az önlefokozással, mert a szülőház nem akármilyen épület volt, hanem kicifrított, vidéki udvarház, emelettel. A teraszon egy nagyon sovány és nagyon magas nő állt, nyilván a férfi édesanyja. A férfi felkapta a nő kisbőröndjét, belekarolt, és szinte ölben vitte felfelé a lépcsőkön, az öreg nő felé.
– Isten hozta, drágám…
Ezzel túljutottak a bemutatkozáson.
Amíg leültek az ebédlőben, a nő arra gondolt, ezt a jelenséget aztán nem lehet keresztnevén hívni, arra szánta rá magát, hogy legjobb lesz, ha őnagyságának titulálja, s ezt rögtön ki is fejtette az idős nőnek. Az öreg hölgy azt mondta, hogy ő viszont Magduskának fogja a nőt szólítani. Az érzelmek idomtalansága, ez volt jellemző, amit a nő ezen a napon a férfi iránt érzett. A Liebe nem a papok prédikálta szeretet volt, hanem az anyáké, ahogyan ez az öreg hölgy szerette Ernő névre keresztelt fiát.
A nő kikattintotta a táskája zárját és elővette a francia csipkét, elmondta, hogy ezt hónapokon át, éjszakáként ő horgolta Ernő édesanyjának.
Az öreg hölgy a francia csipke láttán egészen halkan felsírt, valamikor, az aradi Norte Dame de Sionban a francia honból ide telepített apácák horgoltak ilyesmit, vékony szálból, egyes tűvel. Ha a csipke kész volt, jó pénzért eladták. Őnagysága a barátnői születés- és névnapjára vásárolt ilyesmit, addig, addig adogatta el, amíg neki egyetlen darab sem maradt. S lám, ez a Magduska nevű idegen nő neki most horgolt egy francia csipkét. Ez volt a nagy ajándék.
Csillagok gyúltak ki az ósdi szobában, a nagyasszony e csipke láttán szíve mélyéig megrendült, s ez nyolcvanon túl már ritkán fordul elő az emberekkel. A nagyasszony magyarul beszélt, de más hanghordozásban, mint ahogyan manapság szokás. Ebben a korban az embernek a napi hollétén felül vannak magángondolatai. Nem szégyellte, hogy lelkesedjék, kikeljen magából, megfeszüljön. Ezt a sűrű francia csipkét rengeteg idő és gyötrelem meghorgolni, ahogyan kerekedik a csipke, úgy nő a súlya, úgy húzza le a kezedet, ami csuklóban már sajog. 
A nő, ahogyan hallgatta az anya és a fia párbeszédét, felmérte, hogy akinek még él az anyja, az mindvégig gyerek marad egy kicsit, nem ismeri a magányt, az árvaságot. Ha a férfi meghívta magához, az udvarházba, az anyjához, ez azt jelenti, hogy kettőjük számára van jövő. Goethe tragédiában, a Fausztban a költő felteszi a kérdést: „Kicsoda vagy tehát?” A válasz: „Az erő része, mely örökké rosszra tör és örökké jót mível…” (Jékely Zoltán fordítása) Könnyed fölény kell, hogy ezt így ki tudd mondani. 
A nő sorsa itt, az udvarházban irányt változtatott, pompás lett. A falakon blondell rámákban portrék függtek, ez különös volt, mert aki portrét ül, az az arcát mutogatja, azon meg a szemével együtt rajta van az egész lénye. Ott ültek hármasban az udvarház ebédlőjében, a nagyasszony ölében a francia csipke s akkor a fiatalabb nő egyetlen segítő mozdulattal a nagyasszonyt visszaemelte az életbe, időt adott neki. Amikor később, az esti búcsúnál az anya magához húzta a fia fejét, azt suttogta neki: „Na végre megtaláltad az igazit…” A férfi ezen az éjszakán arra gondolt, vajon a nő mikor horgolhatta ezt a gyönyörű csipkét, mert sose látott se tűt, se cérnát nála. A nagyasszony közös ágyat vetett nekik, s a férfi, mielőtt lefeküdt, megcsókolta a nő kezét. A nő a nagyasszony ebédlőjében felfogta: igenis életben fog maradni, s ha a férfi anyja meghal, ő úgy fog itt élni, mint a saját házában, itt aztán semmit sem kell változtatnia. Amíg a férfit nem ismerte meg, nem élt, hanem takarékon égett. Fungált, de nem élvezte az életet. 
A következő napok őnagysága megfigyelésével, tanulmányozásával teltek. A nő, miután belépett a régi udvarházba, idegen család szaga csapta meg. A nagyon öreg arc felett sima, fénylő homlok, mögötte egy emberi élet titkai, az egész kacifántos történelem.
A nagyasszonyról lerítt a test pusztulása, az arc halhatatlanná lett, bőre sárga, redős, mintha papírral lenne bevonva. S ez az öreg arc megérezte a másik nő, a vendég korát, ettől aztán már nem kell féltenie az egyetlen fiát.
Egy ilyen hely, mint ez az udvarház, a Nagy Gyógyító. A nagyasszony félig lehunyt szemmel vizslatta a másik nőt, ki képes rá, hogy francia csipkét horgoljon: nesze, vedd, vidd a fiamat, legyen a tiéd.
Az Ernő nevű férfi kapott Aradon egy jó állást, egyik reggel elment a nővel a városházára, és összeiratkoztak. Az aradi cég valutában fizetett, a nőnek nem kellett többé dolgoznia.
Őnagyságánál hetente kétszer bridzs-partit rendeztek. A francia csipke lekerült az asztal közepéről, az öreg hölgy odapottyantotta a menye ölébe. Egy szép napon a nő gondolt egy nagyot, vett egy egyes horgolótűt és három gombolyag makramészálat. S amíg folyt a kártyaparti, a nő tanulmányozta az apáca horgolta csipkét, és elkezdett horgolni. De ez már egy másik élet kezdete volt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében