Kátay könyve1 majdnem hogy enciklopédia-regény. Néhány lehetséges címszó, például: – Az olasz reneszánsz művészete Róma latin korszaka előtti idejében és kultúrájában gyökerezik. – A táj kitörölhetetlenül magához alakítja az ember arcát, a nép arculatát és művelődését (Föld és lélek; Jung). – Az emberi lélek több emeletes, ahogy Egyiptom tanította. – Az emeleteknek külön léte is meg-megszólalhat. – Az emberi lélek „árnyék-héjakból” áll össze; árnyékból szőtt lélek, mint a hagyma, legbelül az van, ami rajta kívül. – Amint Szindbád kisvárosainak toronyórái olyan időt mutatnak, amely talán soha sincs, Kátay olyan időben járkál, amely talán sohse múlik. 

Kerényi Károly szerint minden szűzben lakik egy istenség, aki visszaköltözik a magasba, mikor a lány asszonnyá válik (Koré). Kátay szerint a lélek isteni része, a Fénylélek mindenkinek megadatik az elején; ha becsülni tudjuk, velünk marad a végső pillanatig. És keletkezéskor akár közösen használt lelke is lehetett egy férfinak és egy lánynak? A szerelemben erre szeretnének emlékezni? 

Kátay szerint a legújabb kori művészképzés, sőt művészet hibája, hogy a modellről, sőt egyáltalán a valóságról képet, azaz kitalált látványt festet, elhárítja a részletek visszaadását, holott az a mondás, hogy az ördög a részletekben lakik, talán még érvényesebb fordítva: az istenség is a részletekben lakik! Minden ember egy álruhás isten, s ezt kellene megtartani, vagy felébreszteni? 

Nem lehet e meglátásokat sima prózára fordítani. Úgy is meghatározhatnánk, hogy Kátay egy „kollektív énregényt” írt. Ám ez a kollektív én, mondhatnám úgy, csoportos én nem azonos Jung kollektív tudatalattijának kivetülésével. A régi költőket ez gyakran foglalkoztatta. József Attilát kis erőltetéssel talán még kapcsolatba is lehetne hozni Jung ideájával, „az ős vagyok, mely sokasodni foszlik, apám s anyámmá válok … az ős sejtig vagyok minden ős…” s a konklúzió: „lelkes eggyé így szaporodom”. S közeledtünk az alapvető gondolathoz: „a kettő csodája az egyben”, s „az egy csodája a kettőben” – ám Szabó Lőrinc már könnyedén félrehárítja az Egy és a Több ellentétét, a játszó gyermek fantáziájának zsenialitásával: 

A múlt század hatvanas éveinek a közepén, amikor a harmincéves művész tanulmányútra Olaszországba érkezik, s végigszáguld Itálián, Velencétől Szicíliáig, egyre erősebben, egyre izgatottabban érzi, hogy neki az ismerős táj, ország, haza, hogy valaha járnia kellett itt!

„Nekem útam van, nem művészetem”, írja könyve elején. „Az út nem fejlődik, nem növekszik, csak van, él és éltet”. De mi jelöli ki az út irányát? Ami „a föld erővonalán halad, észak és dél között”… „A vadlibák útján járok magam is, – ki tudja mióta és meddig?... Az én szent madaraim délről jöttek és dél felé szálltak vissza… Belső parancs kényszerített, rájuk kell figyelnem. A föld és az ég őstörvényei kényszerítették őket, de onnan áradt felém is a hívás. A vadlibák, »lillik« kiáltásaira emlékcsiráim szárba szökkentek”… „Földi vándortársaik, az észak és dél között oda-vissza bolyongó lények testetlen árnyai is hozzám kapcsolódtak időnként gondolat-áramkörükkel”… „a szétrombolt életkör visszaépítésének titáni akaratával átitatott, megszállott individuumok nem adják fel céljaikat”… „Nimfám a PÁRKÁK kezeire bízott, akik sorsfonalaimra fűzték vágyaimat”… „Ő, VILÁGOM VILÁGA, … a kútból felemelkedő ŐSERŐ magával visz szentélyébe – délre – mint mindazokat, akik nekem a sugallatokat küldték. Ő, RHEIA anya, az Ős Boldogasszony népe. Ők Tür-asszénisz, az Etruszk asszony fiai és leányai”…

Ám még hosszú az út hozzájuk Kátay térképén, még végigszáguld Itália földjén és művészetén, s ahol bírjuk, lépést kell tartanunk vele. És végigküszködi Szkülla és Kharübdisz örvényes barlangjaiban a Nimfa szerelmét, amiben magára hagyjuk…

Mindjárt az útirajz elején azonban egy olyan állomás helyszínét mutatja be, maga is nagy elámulással, sőt megdöbbenéssel, ami nemcsak művészettörténetileg izgalmas, hanem művészeten kívüli gondolatáramlást indít meg! Velence határában egy Torcello nevű, alig lakott tanyabokorban van egy hatalmas és magányos, az elhagyatottság, a mellőzés, az elkendőzés szembeötlő jeleit viselő különös székesegyház. Egy valaha itt viruló, harmincezres város temploma volt, de lakosai nyilván beköltöztek az idők folyamán Velencébe, vagy máshova széledtek el, s ezért itt évente csak egyetlenegyszer miséznek, Nagyboldogasszony napján, olyankor meg is telik hívekkel. Érdekes, hogy noha az idők folyamán többször átalakították, módosították a díszítményeit, láthatólag egyház-ideológiai szempontokat követve, régi, gótikus, sőt román kori vagy talán még azelőtti stílusjegyek ütköznek ki az épület eltussolt eredeti szerkezetéből – de nem bontották le. Nem merték?

(Erdély-szerte ismert jelenség, lásd „elnémult harangok”: egy magyar templom évekig elhagyatott, az oltár mögött ott lóg még a poros reverenda, az oltáron a misekönyv be sincs csukva, a padláson százával denevérek, de sokáig senki sem nyúl a templomhoz, mert úgy tudják: Átok alatt van! … aztán, aztán, lassanként…)

Az olasz nyelvű ismertetőben a szerző rábukkan, hogy valaha e templom magyar (ungherese) birtokban volt. És a csattanó: a templom előtt egy kőtrónus, rajta a trón gazdájának neve olaszul, „Trono di Attila”. Attila trónja. A magyar nyelvű útikönyv szerint a mélyen vallásos olasz nép egy püspöki trónust nevezett ki Attila trónjának. Csakhogy „Ismerős a minden nemzettudatot gyanús megnyilvánulásként támadó Kárpát-földi, idegenség-imádó tudományosság krónikus Attila iszonya. Csodálatos, hogy egyáltalán elismerik élő történelmi személynek”.

E ponton azonban meg kell toldanom Kátay méltatlankodását, olyasmivel, amitől az említett „tudományosság” nemcsak hányingert kap, hanem, beidegzett szokása szerint rendőrért telefonál!2 

Attilának olasz földön különösen rossz híre lehetett, többek között a királynak Leo pápával való zavarosan előadott találkozása is erre vall, akkor hogyan tarthatta tiszteletben a nép egy ilyen gonosz ellenségnek beállított személy emlékezetét?

Magyarázatért megint az elcsépelt Thomas Mann-idézethez kell fordulnunk: „Mélységes mély a múltnak kútja”. És előfordul, hogy e kútban egy ismert mitikus személyiség alatt, mélyen-mélyen, egy másik ugyanolyan nevű személyiség rejlik. Ábrahám alatt egy sokkal régebbi, másik Ábrahám. Elképzelhető, hogy létezett egy sokkal régebbi Attila is?

1Kátay Mihály György Munkácsy-díjas festő, szobrász, iparművész (tűzzománc), természetfilozófus. (Karcag, 1935) Etruszk sugallatok I. Dél kapuja é.n. (2014)

2A sajnos oly korán elhunyt történész, Szűcs Jenő is szóvá tette egy tanulmányban (Valóság): „vitafeleimet a hatóság elhallgattatta”.