"Szél ritmusára omlik a látszat"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 11. (649.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A művészet örökös korszerűtlensége
Vallasek Júlia
Angolkeringő 10. A kellemetlen tanú
Leena Krohn
Szavak képmása
Benő Attila
Versei
Boda Edit
Versei
Simonfy József
Versei
Lászlóffy Csaba
Jelenések – John Donne
Cseke Róbert
Versei
BENE ZOLTÁN
Áram
Pethő Lorand
Versei
Horváth Előd Benjámin
Természetes mítoszok - Interjú Papp Zakor Ilkával
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
A résekkel való bánásmód. Véres villámkritika
Codău Annamária
A reneszánsz ember szakmája
Tóth Mária
A francia csipke
Szőcs István
„Az út előre csak visszafelé vezet” - Kátay Mihály: Etruszk sugallatok I.
Gyenge Zsolt
Rivaldafény a színfalak mögött - Beszámoló a 67. Cannes-i Filmfesztiválról
LOVASSY CSEH TAMÁS
Vérvalóság
Benke András
„Mondhatna jövendőt, ha volna…”
Borsos J. Gyöngyi
„utadra virágot adok/, s e virág néked lángot ád”
Az emlékezet pártján
MÁRTON EVELIN
Titkok a hátsó udvarból
Jakabffy Tamás
Az utolsó tánc
Hírek
 
LOVASSY CSEH TAMÁS
Vérvalóság
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 11. (649.) SZÁM — JÚNIUS 10.

A Kolozsvári Állami Magyar Szín-házban Dragoș Galgoțiu rendezésében mutatták be Stephen Sondheim és Hugh Wheeler közös művét, a Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya című zenés darabot. A bemutatót megelőző médiakampány talán nem csak annak volt köszönhető, hogy a romániai közönség először találkozhatott az 1979-ben a Broadway-en színpadra vitt rémtörténettel, de annak is, hogy 2007-ben Tim Burton filmet készített a londoni borbély tragédiájából.
Már-már közhely, hogy ha egy rendező betartja a musical formai szabályait, engedi hatni a zenét és él a darabban megbúvó hatásvadász eszközökkel, szinte garantált a siker. Ami igaz lehet egy klasszikus értelemben vett musicalre, de a legjobb szándékkal se írhatnánk ezt a Sweeney Toddról. Sondheim zenéje inkább a kortárs opera műfajába sorolható: a slágerek helyett bonyolult dallamok bukkannak fel, ritkán találkozunk olyan szólókkal vagy duettekkel, melyek megragadnának a néző emlékezetében, és a mű erőteljesen narratív jellege miatt nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett musicalről.
Benjamin Barker Sweeney Todd néven tér vissza Londonba, hogy megbosszulja Turpin bírón az ellene elkövetett sérelmeket. A bíró szemet vetett Barker feleségére és kislányára, ezért a tisztességesen dolgozó borbélyt – koholt vádak alapján – elfogatja és kitelepítteti a szigetországból. Amint elhárul az akadály, melyet Barker jelentett, Turpin lecsap annak feleségére és magához veszi kislányát is, akit a későbbiekben feleségül kíván venni. A jogtalanul elítélt Barker megszökik és egy Anthony Hope nevű fiatal fiú segítségével tér vissza, hogy megfizessen Turpin gonoszságáért. Tervében segítségére van Mrs. Nellie Lovett is, aki ehetetlen húsos pitéket készít Barkerék hajdani házának földszintjén. Amikor a borbély megérkezik a nyomorgó városba, elkezdődik a thrillerekre emlékeztető cselekménysor, melybe az is belefér, hogy az elmetszett torkú áldozatok töltelékként végezzék Mrs. Lovett pitéiben.
A századelői hangulatot nem csak a világváros folyamatos emlegetése teremti meg, hanem a jelmezek is, melyek Doina Levintza munkáját dicsérik. Aki látta a Tom Hooper által 2012 rendezett A nyomorultak című filmet (az azonos című musical moziváltozatát), annak talán ismerősen hatottak a most bemutatott Sweeney Todd jelmezei. A nagy létszámú kórus (a kolozsvári színház művészeivel kiegészülve, a BBTE Magyar Színházi Intézetének másodéves színinövendékei alakítják London lecsúszott polgárait) a nyomor különböző változatait eleveníti meg: a kosztümök szakadt sokfélesége vagy az erős smink is megidézi A nyomorultakból ismert mély szegénységet, a kilátástalan mindennapok kegyetlen nyersességét. A kosztümök a realisztikus ábrázolásmód irányába mutatnak, de a díszlet nem kívánja direkt módon ábrázolni a korabeli nagyvárost. Rozsdás fémszerkezet és fal, fenyegetően ágaskodó vasrudak, egy orgona, egy játszótéri csúszda és egy borbélyműhelyként funkcionáló emelvény mozgatható egysége uralja a teret. De a stilizált orgonának nem sok funkciója akad, a csúszda akár jól működő elem is lehetne, ha a produkció legnagyobb részében nem dugnák el a nézők szeme elől, s az áldozatok minél gyorsabb eltávolítását segítő, a felnyitható borbélyszék használatát pedig még szoknia kell a főszereplőnek. Both András díszlettervező mindezek ellenére sikeresen hozzájárult ahhoz, hogy az iparosodó Anglia bűnben és nélkülözésben tobzódó képe visszaköszönjön a színpadról.
Nyomasztó világ ez. Maga Sweeney Todd mondja – vagy még pontosabban énekli – el. Viola Gábor kétségtelenül alkalmas a címszerep megformálására. Színpadi megjelenése és énekhangja predesztinálja őt e karakter megelevenítésére, csak az énekelt szöveg időnkénti érthetetlensége jelent némi problémát. Viola egyformán megállja a helyét prózai és zenés szerepekben. A sikerhez azonban megfelelő partnerekre is szükség van, és Vindis Andrea (Mrs. Nellie Lovettként) egyenrangú társa Viola Gábornak. A piteárusításból megélni képtelen női figurát alakítva Vindis szinte hibátlanul teljesít: hangja biztosan szól, karakterformálása pedig épp annyira árnyalt, amennyire a musical műfaja megengedi. Marosán Csaba Anthony Hope-ja tiszta szívű, igazságot kereső, hősszerelmes ifjú. A fiatal színész megnyugtató magabiztossággal van jelen a színen, láthatóan kényelmes számára a műfaj, hangi adottságai elvitathatatlanok. Partnere, a színművészetin most első éves Ötvös Kinga, Johanna Barkert (a borbély lányát, Turpin remélt jövendőbelijét) alakítja. A világra rácsodálkozó, ártatlan szőkeség inkább erőteljes ecsetvonásokkal megfestett típus, mint hús-vér figura, így Ötvös Kingának nincs könnyű dolga. A belépőjéből kirajzolódó karakter nagyjából ugyanabban az állapotban éli meg az összes színpadi eseményt: folyamatosan elvágyódik és menthetetlenül szerelmes. Erről is énekel, miközben a dalokat hol szólóban, hol duettként hallhatjuk. Talán az egyik legkülönlegesebb figura a Bíró József által életre keltett Turpin bíró: a visszafordíthatatlan öregedésével tisztában lévő tejhatalmú úr görcsösen ragaszkodik a fiatalságot jelentő szűzies Johannához, s csillapíthatatlan vágyódásának egy feledhetetlen monológban ad hangot. Bíró József Turpinje fuldokló, elhaló hangon szól fogadott lányához, s e felfokozott pillanatban nézőként szinte elfeledjük, hogy zenés előadást nézünk: e prózai rész megindító és félelmetes. Farkas Lóránd Adolfo Pirelliként üde színfoltja az előadásnak, kellő humorral és könnyedséggel alakítja a csaló, álolasz borbélyt, Laczkó Vass Róbert pedig Tobias Raggként bizonyítja be ismételten: egy musical akkor élvezhető, ha a dalokat legalább a tőle megszokott profizmussal adják elő. Mert másoknál sokszor előfordult, hogy a szöveg érthetetlenné vált, holott a Stephen Sondheim által komponált zenei világ kiválóan szólt, Incze G. Katalin karmester és zenei vezető munkáját dicsérve.
Teljesül a műfajtól elvárható minimum, az előadás mégis sokszor válik unalmassá. A lassan hömpölygő eseménysor, a nem túl közönségbarát zene és a számtalan prózai rész vontatottá teszik a produkciót. Ezen nem segít a kórus jelenléte sem, mely ugyan visz némi dinamikát az eseményekbe, de színpadi mozgásuk sokszor esetleges, fárasztóan repetitív (többször is a színpad szélére állva bámulnak a közönségre), és nem egyszer minősülnek át biodíszletté, noha Galgoțiu minden kórustagnak külön karaktert talált ki, melyek ha kissé sematikusak is, mindenképpen az előadás előnyére válnak. A kolozsvári Sweeney Todd furcsa paradoxonokat tartogat a színházba járók számára: egyrészt örvendhetünk a kiemelkedő színészi teljesítményeknek, és elmerülhetünk a zene nyújtotta hangzó közegben, mégis könnyen megtörténhet, hogy unatkozni fogunk. A rendező mintha egy hagyományos musical színrevitelére készült volna, s betartotta a legfőbb szabályokat (a nagyobb duetteknek és szólóknak előkészíti a terepet, vagy épp igyekszik bevetni a színpadtechnika minden trükkjét a minél izgalmasabb látvány megteremtéséhez), közben mégis megfeledkezett arról, hogy a Sweeney Todd nem egy hagyományos zenés darab, s nem lehet szépelegni ott, ahol minden negyedórában meghal valaki a színpadon. Márpedig a kolozsvári színház rémtörténete túlságosan steril: a művérnek nincs igazi tétje, az emberi húsra éhező londoniaknak sem lehet elhinni, hogy korog a gyomruk. Az előadásból hiányzik még egy csipet vadság és szenny, ha már a történet önmagában is megköveteli mindezt. Jólfésültségnek pedig nem lenne helye ott, ahol a borbélyszékben bármikor, bárkinek elvághatják a torkát.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Stephen Sondheim – Hugh Wheeler: Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya. Szereplők: Viola Gábor, Vindis Andrea, Marosán Csaba, Ötvös Kinga, Biró József, Váta Lóránd, Laczkó Vass Róbert, Sigmond Rita, Imre Éva, Farkas Loránd, Balla Szabolcs, Szűcs Ervin. Rendező: Dragoş Galgoţiu, karmester és zenei vezető: Incze G. Katalin, díszlettervező: Both András, jelmeztervező: Doina Levintza, ügyelő: Györffy Zsolt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében