Király Farkas új kötete, a Szét, nem össze, 23 évet ölel fel, öt ciklusban követik egymást az előző kötetekben már megjelent, válogatott költeményei, valamint új versei.  Folytonos szerteágazás, a közöttiség és ingázás létélménye ez. Együtt jelenik meg a már „ismert” az ismeretlennel, amely a többszörösen rétegzett és váltakozó költői nyelv és tematika kettősségében bontakozik ki. 

A kötet kezdő ciklusának címe: szúró szemekkel nézem az utam/ lehet még leszek lehet csak voltam. Az idézett kezdősorok és a kötet címe között egyfajta polémia látszik körvonalazódni. Egy olyasfajta feszültség, ami végigvonul a kötet egészén. Az első ciklus verseiben megteremtődő – a címlapon már illusztrációként megjelenő – elmosódó árnyalak, a mélységesen személyes és az akárki közötti résben kifejlődő mintha-identitás adja meg a kötet alaphangját. Az előre felvázolt út és a szerteágazás is egyre inkább kezd belemosódni ebbe a polémiába. Itt a kozmosz is csak egy pont, tőlem önmagamig, a napba szállás pedig elmarad. Mintha csupa belső, önmaga által teremtett utat kellene bejárnia, önterápiás, szürreális, néha „képtelen” egotrip-et. Itt látszik körvonalazódni mindaz, amiből építkezni lehet. De egy pillanatra felsejlik még egy külső réteg is, „a mesterien a vállára tetovált címerpajzsban a hét bástya.” 

A következő ciklus címe Kassákot parafrazálja, mintegy tételesen. Kibomlani, kivetülni látszik az első ciklusbeli én-barangolás. Úgy lesznek személyesek a versek, hogy ugyanakkor erőteljesen előtérbe kerül a nyelv invenciózus használata, a textúra, a képi megjelenés és a ritmika. Jelentésessé válik a háttér is, legyen szó egy gyűrött papírfecni grafittal kiegészített sorairól, kottarészletről, vagy akár egy Mefisztónak címzett számlaversről. Keserédes, de inkább fanyar íze van ennek a ciklusnak, a magunkból kitekintés apátiája jelenik meg itt. Az egyik képvers szerint az istenek tömegsírban pihennek, mivel Európa-szerte megfeszíttettek. Mégsem tűntek el teljesen, hiszen pár lappal előrébb még Poszeidón dugja ki fejét a klotyóból, hogy megfenyegessen egy háromágú vécékefével. 

Relativizált értékek és deszakralizált, karikírozott szereplők vonulnak végig a poétikailag sokszor alulstilizált verseken. A formai és tematikai sokszínűség, rétegzettség egyfajta montázsszerűséget hivatott adni ennek a résznek. Leginkább egymás után felvillantott, erőteljesen reflexív korképeket láthatunk. Súlyos váltás ez az előző ciklus mélyen személyes, befele tekintő hangvétele után. Egyben itt az újabb polémia is: minek az előző ciklus végeérhetetlen metafizikai vesszőparipája, ha ennyire élhetetlen és groteszk a hol? „Csak egy hal vagyok egy cserép virágban?” (üzemzavar) Végül csak egy gúnyos mosoly marad meg a szájszélen meg egy számla. A vevő neve: Mefisztó. 

„emberarcú árnyak vodkát isznak tisztán/ sötétségben úszik egész balkanisztán/ én egyetlen fiam ne menj a határnak/ ott a zöld ruhások nagy puskákkal várnak” A következő ciklust a rozsda című vers nyitja, innen származik a fent idézett két sor is. Az idézett rész jól példázza a tárgyalt ciklus alaphangulatát, tematikáját. Balladai – néhol már-már mesébe átnyúló – álomszerűség,  kőkemény realitás és emlékezés közötti ingázás, néhol a kettő keveredése jellemző erre a részre. Kelet-európai szorongás, menekülésvágy, brutalitás, és a kollektív, valamint a velejéig személyes emlékezés mosódik egybe a háború banalitásával, az erőszak hiábavalóságával és az ún. dicsőség abszurditásával. A háború, az elnyomás és az erőszak általános léttapasztalatából csap át a ciklus helyenként a konkrét eseményeknek néhol csak nagyon finom utalások szintjén emléket állító, máshol direkt módon megjelenítő mementókba. A ballada a régi karácsonyról című verset például a ’89 december 23-án Aradon elhunyt egyetemista, Werner Almen emlékének ajánlja Király. A mikrotörténelmi perspektíva a fontos, alulnézetből szemlélni a nagy egészet, a felülről aprónak látszódó sorsok tragikumát. 

Másfelől itt kapnak helyet olyan versek is, mint a ballisztika, rodrigezi pálma dekkó balladája, nyomkövetés, pszicho vagy a szmogcsere. Az említett költemények közül egyik sem szól közvetlenül a már tárgyalt háborús, illetve diktatórikus léttapasztalatról. Lineárisan olvasva mégis betagolhatóak egyfajta tágabb asszociációs hálóba, annak ellenére, hogy tulajdonképpen sem formailag, sem tematikailag egyértelműen nem alkotnak egységet. A halál, az elmúlás, az azt megelőző szenvedés, bizonytalanság, illetve az azt követő materiális és/vagy spirituális enyészet vagy újjászületés tartja össze ezt a képzeletbeli vázat. A perspektíva is változik ugyanakkor: „persze egyszer én is humusz leszek/ belém ültetnek aztán leszüretelnek/ teszem azt egy paradicsomot”. (szmogcsere) Az elmúlás és az újjászületés nem csupán az ember sajátja, ahogy a szenvedés sem, a következő vers például a pszicho, egy hidegvérű gyilkos vallomása, ahogy lekaszabol egy ártatlan fát. 

Teremtésaktusok, átváltozások, könyörtelen átváltoztatások és (el)tüntetések tematizálódnak a következő ciklus verseiben. Realitássá váló alternatív valóságok jelenítődnek meg, a cybertér szülöttei elmélkednek egy másfajta élet örök érvényű metafizikus kérdésein. Amorfózis ez, soha be nem fejezhető, önálló életre kelt artefaktum, amely tele van kétellyel és frusztrációval. „szemet nyiss még egyszer./ ládd:/ kihúzták álmukban fejükből mind a képletekkel le nem írható/ gondolatokat, és ellátták őket/ mozdulatismétlő algoritmusokkal.” (robo) Az alkotó pedig önmagát hozza létre újra, újjászületése kontrollálhatatlan, ahol minden úgy kezdődött, hogy „eltörnek a fiolák”. (pureschomuv) Ezzel egyidőben a nyelv is változik, nem is történhetne másképp, a piros többé nem sötét vagy világos, hanem #800000 árnyalatú. A falanszter megelevenedni látszik, Király pedig nem róla beszél, hanem belőle, egy másik világ hangján, noha kissé anakronisztikusan, hiszen papírlapokon. 

A kötet utolsó ciklusa az elsőre rímel némiképp. Ide futottak a kacskaringós, szerteágazó, ugyanakkor többszörösen rétegzett utak. Tér és idő egybefolyik. Részben válogatáskötetről van szó, ezért is nevezhető rendkívül stílusosnak, hogy a Most című versbe torkollik minden. Az aktualizált vég pedig nem ígér folytatást. „Felragyognak egyenként a káosz spórái.” (Most) Már a kötet címadó, az utolsót verset megelőző, költeményben elkezdődnek az apokaliptikus víziók: minden szétmállik, megsemmisül, visszatérő motívumként csak a rozsda terem. A már egyenként és a többihez viszonyítva is epikus hosszúságú záró versek látomásai kijózanító erővel hatnak. A megjelenített szubsztanciák végtelen formái, sokszínű konstellációja és precíz összetétele végül mind odalesz, fogatlan tenger hord szét mindent. 

Fentebb már említettem, hogy az első ciklusban körvonalazódik mindaz, amiből építkezni lehet. Amennyiben ez helytálló, akkor itt következik az igazi, a végső rím. Mégis marad még némi remény a folytatásra. Az apokalipszis eljövetelét közvetlenül megelőző versek még mindig az útkeresésről és annak lehetőségeiről szólnak nagyrészt, a tárgyalt utolsó költemény pedig három ponttal zárul.