Pár hete került ki a sokszorosító üzemből két idősödő, elképesztő életművű és példamutatóan fegyelmezett zenész dialógusa: Keith Jarrett (zongora) és Charlie Haden (bőgő) új albuma, a Last Dance, az ECM új kiadványa. A 2010-es Jasmine társalbumát (vagy folytatását?) Jarrett házistúdiójában vették fel, New Jersey-ben. „Charlieval egyszer interjút készítettek egy róla szóló filmhez – emlékezik a Jasmine keletkezéstörténetére Jarrett –, amelyhez egy közösen játszott duónk kapcsolódott. Azelőtt sokáig – tizenhárom éven át – nem játszottunk semmit közösen. Ekkor azonban valami mágikus történt…” (A 2009-es Rambling Boy című filmről van szó, amelyet a svájci Reto Caduff rendezett).
Charlie Hadennek, a „lírai kontrabasszisták” egyik kortárs bálványának művészi világa leginkább talán a szaxofonista Ornette Colemannel való hosszas együttműködése nyomán finomodott ki. A társadalmi elkötelezettség, a zeneeszmény programatikus irányba való elmozdítása, a művészet közösségi aktivitásként való értelmezése Haden érettebb korában – vagyis nagyjából az ezredfordulótól számíthatóan – élesebbé tették zenéjének jellegét, művészete ugyanakkor bölcs nyugalommal is telítődött. Ez az összetettség pedig teljes harmóniában illeszthető hozzá a fokozatosan „nagy öreggé” alakult Keith Jarrett artisztikus világához. Jarrett, aki fiatal korában még Miles Davisszel is együtt játszott, aztán viszont a klasszikus zenében éppúgy nevet szerzett szólista-előadóként, nem kevésbé szívesen gondolkodik együtt Hadennel, mint bejáratott és világszerte ünnepelt triójával (Jarrett – G. Peacock – J. DeJohnette).
A zongora-bőgő duók sorozatában a Last Dance ismét egy olyan album, amely a „standardok”, a klasszikus és agyonkedveléstől való védettséget élvező örökzöldek (van ilyen!) biztonságérzetével szerzi meg – előreláthatólag – rajongóinak százezreit.
A korongról hallgatható kilenc darab egységét voltaképpen ugyanaz az elv teremti meg, mint a négy évvel ezelőtti Jasmine-összeállításét: a képzetek és hangulatok pontos felidézése, újraformálása, „átismétlése”, rögzítése. Elmélkedő zenék ezek, s annál precízebbek, minél egyszerűbb eszközökkel sikerül a többrétű gondolatiságot megragadniuk (például szolgálhat erre az It Might as Well Be Spring); másfelől a bármiféle ódzkodás nélkül vállalt romantika, a szépség tudatos felértékelése jellemző rájuk (Every Time We Say Goodbye). Ugyanakkor delikát pillanatok is feltűnnek az összeállításban. A szigorú ökonómiával játszott Round Midnightot hallgatva úgy érezhetjük, mintha az erek hálózatában jótékonyan szétterjedt alkohol diktálná a hangulati áramot, de ettől még élesebb volna az érzékelés. És ott van a Dance of the Infidels, ez a virtuózzá formált bibop, amelynek folyamatos, galoppra emlékeztető nyughatatlanságában bizonyos ütemnyi dallamhelyek meglepő ismétlései megannyi bója a hullámzó víztükrön (mintha a régi, 45-ös fordulatszámú lemezjátszón makacsul visszacsábulna a tű a barázda kedveltebb szakaszába), de tempójában, „vérmérsékle-tében” ez a szám egyedülálló a lemezen. A Goodbye esetében pedig a dzsesszműfajra jellemző bluenote-os hangzásvilág alól kisejlik a klasszikus/romantikus zene összhangzati arca, tömbszerű akkordokkal.
Míg Haden basszusai bársonyosságukkal, melegségükkel, szolidságukkal gondoskodnak az összjáték kiválóságáról, Jarrett a tőle megszokott szabadsággal talál rá az egyszeri pillanat legmegfelelőbb válaszára. Úgy tűnik, minden hangzat – mint egy-egy bevégeztetett tény és világesemény – valamiféle különleges irányba mutat tovább, mégis az otthonosságérzet ragadja el a hallgatót: kísérlet és tudás, újszerűség és megalapozottság többrétűségében a tánc – az album címében is tudatosított tánc – leginkább az elme működésének és az érzelmi dinamikának szolgáltat ritmust. Aki akarja, konkrétan is értheti akár a táncot, de az elmélyülés a magasságban s a csúcsokhoz való alászállás alternatív mozgása is azzá válhat e lemez számainak többségét hallgatva. Hogy „konzervatív” szépségben oldódik-e mindez vagy éppenséggel egy nagyon bevált eszmény újraértelmezése felé nyit utat, ez már kire-kire szabadon rábízatik. De – úgy vélhetjük – aki csodálattal adózik Jarrett és Haden „utolsó táncának” frázisait hallván, azt teljesen megérthetjük és útitársunkká fogadhatjuk.