Élve vagy halva
(Vivante ou morte)
Élve vagy halva, ó, te, ki oly jól ismersz,
Hagyj, közelítselek meg férfi gyanánt.
Éj van abban a szobában, hol remeg egy párna,
Mint egy vitorlás, mely érkezni érzi a dagályt,
S nem tudom, a legénység vagyok-e én
Avagy egy pőre kar búcsúja, mely a parton maradt.
Ah, kössem le kerengő húsod egyszer,
Te, ki vágyam s a vágyad kerülve haladsz,
Szétnyílt kezeimbe, melyek űröket kísérnek,
Midőn lábaimnak nem lesz más támasza csak egy törékeny zaj,
Egy, a sötétség által elfojtott, hajnali hang,
Amely mégis képes megérinteni ablakod
S kitárni azt.
Az időtlen erdőben
(Dans la forét sans heures)
Az időtlen erdőben
Kidöntenek egy nagy fát.
Egy függőleges űr
Remeg hordóként
A ledőlt törzs mellett.
Keressétek, madarak, keressétek,
Fészkeitek helyét
E fönti emlékben
Míg zeng még.
A sétány
(L’allée)
Ne érintsétek meg a vállát
A lovagnak, ki elhalad,
Visszafordulna
És ez az éj lenne,
Egy csillagtalan éjszaka,
Görbület nélküli és felhőtlen.
− S akkor mivé válna mindaz
Mit végez az ég,
A hold s emennek menete,
S a nap zaja ?
− Meg kellene várni,
Amíg egy második lovag, ki
Ugyanoly hatalmas, mint ama másik,
Beleegyezne abba, hogy elhaladjon.
A test
(Le corps)
Itt a világegyetem lelt menhelyre az ember mély
hőmérsékletében,
S a csinos csillagok égi lépéseikkel törtetnek előre
A homályban, amelynek törvénye alá esnek, ha áthágják a bőrt,
Itt mindent a vérünk halk léptei követnek
S titkos lavinák, melyek nem keltenek semmi zajt szegélyeinkben,
Itt a tartalom jóval nagyobb,
Mint a szorító test, a szomorú tartalmazó...
Ám mindez nem gátolja meg a mi mindennnapi, szerény kezeink,
Hogy megérintsük testünk különböző pontjait, amelyek
az égitesteknek
Szolgáltatnak szálláshelyet
Betartva hűen bennünk a csillagközti távolságokat.
Mint végtelen óriások, akiket lekicsinyített az
Emberi test, amelyben jól-rosszul ki kell tartsunk,
Haladunk egymást követve s rosszul rejtve el szemeinkben,
bőrünk
Egyetlen repedéseiben tükröződő csillagaink, örvényeink.
S mindig e benső hatalmasság uralkodik mibennünk,
Még akkor is, ha gyanakvással sújtott világunk
Visszavonul bennünk sebesen, mígnem parányivá válik,
s eltűnik
Szívünk nem vervén többé csupán önön hús-héjáért,
Szerveink végletes meztelenségére kicsinyítődünk le akkor mi,
Eme elhagyott állatokra a vérző istállójukban.
A tenger moraja
(Ce bruit de la mer)
Moraját ama tengernek, melyben vagyunk mindnyájan,
Jól ismeri a hajas fa,
És a fekete ló őreá hajtja nyakát
Megnyújtván emezt, mintha édesvizet keresne,
Mintha itt akarná hagyni ezt a dűnét
S csodás táltossá válni a távolban,
S elkeveredni a habok juhaival
Ezen, szemek számára készült gyapjúban,
S mintha e tengeri víz fiává szeretne válni végül is,
Algát legelni a mélység fenekén.
Ám meg kell tanuljon várni a parton,
Elígérkezni a nyílt tenger hullámainak még,
A biztos halálba vetni saját reményét,
Lehajtani a fejet a fűbe megint.
BRÉDA FERENC fordításai
Jules Supervielle (1884–1960), francia és uruguay-i költő, író, regényíró, dramaturg. Montevideóban született. Költészetét elhatárolta a szürrealizmussal és a formai újításokkal kísérletező, irodalmi irányzatoktól. Líráját a metafizikai hangvétel jellemzi. Művei: Brumes du passé, 1900; Gravitations, 1925; L’homme de la pampa, 1929; Trois mythes, 1929; Les Amis inconnus, 1934; La Fable du Monde, 1938; Orphée et autres contes, 1946; Shéhérazade, 1949; Le Corps tragique, 1959.
A fordítás Gaëtan Picon, Panorama de la nouvelle littérature francaise. Nouvelle édition refondue. Introduction, illustrations, documents par Gaëtan Picon. Éditions Gallimard, Paris, 1960, pp. 470–474. alapján készült.
