"mindent a vérünk halk léptei követnek"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 12. (650.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Nemzetelés
Botházi Mária
Minden úton mellé szegődtek a mesék - Beszélgetés Simon Réka Zsuzsanna meseíróval
JULES SUPERVIELLE
Versei
Cseke Péter
Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása - Tompa Lászlóról nyár eleji képekben
MARKÓ BÉLA
Versei
Bálint Tamás
Versei
VARUJAN VOSGANIAN
Suttogások könyve
BORCSA JÁNOS
Nyoma az elmúlt időnek
Varga Melinda
versei
Boér Tamás
Aki másnak vermet ás... Jászabó Pali esik bele
Vendégváró
LOVASSY CSEH TAMÁS
Versei
Szőcs István
„Az út előre csak visszafelé vezet” - Kátay Mihály: Etruszk sugallatok I.
MESTER GYÖRGYI
Anyaság
Czakó Gábor
Ágoston magyarul tanul
Jakab-Benke Nándor
Jenövics és a bűvös 13
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Komponált képzavarok
Xantus Boróka
Játék az üres szóval
Átjárások
Júliusi évfordulók
Szekernyés János
Egy híján húsz
Jakabffy Tamás
Bizánc
 
Cseke Péter
Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása - Tompa Lászlóról nyár eleji képekben
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 12. (650.) SZÁM — JÚNIUS 25.

Az Erdélyi Helikon indulásakor a helikoni munkaközösség Németh Lászlót kérte volt fel a két világháború közötti magyar irodalom szemlézésére; épp annak alapján, amit a pályakezdő kritikus addig az Erdélyben született irodalmi értékekről írt a budapesti Társadalom­tudo­mány­ban, a Napkeletben, illetve a Protestáns Szemlében. Németh 1926-ban három eredeti hangú lírikust fedezett fel, és a Társa­dalom­­­tudo­mány­ban megjelent mérvadó tanulmányában (Erdély lelke a legújabb irodalomban) bejelentette, hogy a továbbiakban elsősorban Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László költészetével szeretne behatóan foglalkozni. Vagyis azokkal, akiket már az 1921-ben megjelent – a kisebbségi helyzetben is nemzeti önazonosság-tudatot őrző, a reménytelenségben is reményt nyújtó – köteteik óta erdélyi költőtriász gyűjtőfogalommal jelöl az irodalmi köztudat. Németh László már akkor úgy látta, hogy Tompa „a székely alkat költői revelálója”, akinek sorsa és szervezete mélyen összefügg a környező világgal; annyira, hogy „a természeti erők egyikévé számíthatjuk”. „Az egész élet újul meg benne, és megújul a vers.” (N. L.: Két nemzedék, Bp., 1970, 181–190.)
Áprily és Reményik folyamatos jelenlétét napjainkban örömmel regisztráljuk, miközben nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a triász harmadik tagjának legutóbb 1980-ban jelent meg kötete. Tompa születésének – decemberben múlt – 130. évfordulóján abban reménykedtem, hogy az évforduló újból visszahozza őt a köztudatba. Hogy ne nehezedjék ránk olyan nyomasztóan távozásának fél százada. A Kemény János Alapítvány által szervezett helikoni esteken még ez a „tartozástudat” határozta meg előadásom hangfekvését mind Székelyudvarhelyen, mind Kolozsváron. Marosvásárhelyen viszont már egy jó hírrel is előrukkolhattam: a Székely Könyvtár sorozat frissen megjelent 23. köteteként újból olvashatóak Tompa László válogatott versei. Nagy örömömre a válogatást gondozó Fekete Vince ezzel kezdi ajánlását: „Egy biztos: Tompa László nem »a székelyharisnyás költő«. Soha nem is volt az, és – jöjjenek bármilyen újabb és újabb értelmezők –, reméljük, már soha nem is lesz az. Mai költő, ugyanolyan és ugyanúgy mai, mint amennyire az az ő igazi nemzedéke, a múlt század elején, Pesten iskolázott, a modern magyar irodalom hullámverésében, centrumában élő és alkotó több Nyugat-os kortársa: Kosztolányi, Babits és társaik.”
Az Áprily és Reményik levelezését közre adó impozáns kötet (Rokon lelkek álmodója) kolozsvári és budapesti bemutatóján kiderült, hogy a kiadvány háttértörténetének rekonstruálója, Liktor Katalin irodalomtörténész látóterében kezdettől ott állt az erdélyi költőtriász harmadik tagja is. A Tamási- és a Babits-kutatásban elkötelezett Sipos Lajos pedig örömmel újságolta, hogy egyik közeli munkatársa Tompa-kutatásokat is végez. Tompa Zsófiának hívják, és történetesen a költő dédunokája. Aki már költőként sem ismeretlen.
Hogy kettejük közül végül is melyikük írja meg az újabb Tompa-monográfiát, az még a jövő kérdése. A Kriterionnál 1978-ban megjelent első szintézist magam is nagy haszonnal forgathattam. De az is bizonyos, hogy nagy szükségünk van az újabb értelmezésekre. Kolozsvári Tompa-előadásom után fedeztem fel – más irányú kutatásaim során –, hogy Ilia Mihály 1978. augusztus 5-én ezt írta Gáll Ernőnek: „Elolvastam […] Kicsi Antal könyvét Tompa Lászlóról, filosz munkának nem rossz, csak azt nem értem, hogy miért nem próbálja Tompát elhelyezni oda, ahova való, a Nyugat nagy nemzedékének körébe a speciális helyzetéből következő erényekkel. Így Tompa székely költő marad, egy táji érdekesség, pedig nem az, mint ahogy európai sorstársai sem azok.”       


1. „Azért jöttem, hogy Tompa Lászlót megismerjem...”

Az esti vonatérkezés után ezzel a mondattal toppant be a vacsorázó családhoz egy nyúlánk, barna-piros arcú, vonzó mosolygású fiatal férfi: „Kuncz Aladár vagyok, azért jöttem Udvarhelyre, hogy Tompa Lászlót az otthonában megismerjem...”
A kései vendég, bár először találkoztak, nem volt ismeretlen Tompa számára. Részben Szabó Dezsőnek és a Nyugatnak köszönhetően, másrészt Kuncz édesapjának, Kuncz Elek tankerületi főigazgató úr emlékének. Később a „lélekvonzódás titkos törvényeivel” magyarázta a költő, hogy a francia internáló táborból hazaszabaduló Eötvös-kollégista, az 1923 tavaszán Budapestről Kolozsvárra költöző Dadi – miként barátai szólították –, miután átvette az  Ellenzék irodalmi-művészeti mellékletének szerkesztését, egyenesen Székelyudvarhelyre utazott, hogy megnyerje őt szerkesztői elképzeléseinek. Ezek között nem kisebb célkitűzések szerepeltek, mint „az erdélyi irodalom java erőinek” összefogása, az irodalmi színvonal emelése s – a kolozsvári napilap szélesebb erdélyi nyilvánossága révén – a közízlés fejlesztése.
„Pár napot töltött itt – olvasható Tompa László Találkozásaim Kuncz Aladárral című 1931-es visszaemlékezésében –, amelynek végeztével magával vitte írástól való természetes húzódásom összes elszedett fegyvereit és azt a kötelező ígéretet, hogy minél gyakrabban fogok számára kéziratot küldeni. A munka csakhamar megindult, az Ellenzék vasárnapi mellékletei egymás után közölgették az erdélyi írás legértékesebb művelőinek munkáit, árulóan tanúskodva arról, hogy a szeretetre méltó bűvölet másokon is megtette hatását, győzedelmeskedve a szokásos írói lustaságon, másféle elfoglaltságok, gondok miatt támasztott kifogásokon, az erdélyi írói munkakifejtés ezer más akadályán.”


2. Szabó Dezső udvarhelyi tavasza

Az előbbi idézet forrásául szolgáló – eredetileg tíz lapot számláló – kéziratnak csak a második fele maradt fenn a költő hagyatékát gondozó Haáz Rezső Múzeumban. Kicsi Antal monográfiájának köszönhetően szerencsére arra is következtethetünk, ami köztük Szabó Dezső kapcsán szóba került.
Amikor Tompa megismerkedik Szabó Dezsővel, az író harmincéves, a költő huszonhat. Érdekes módon Kuncz udvarhelyi megjelenése, illetve budapesti halálhíre hívja elő Tompában a Szabó Dezső-emlékeket. A Találkozásaim Kuncz Aladárral egyértelműen arról tanúskodik, hogy megismerkedésünk napjaiban – 1923 kora nyarán – beszélgetéseik egyik fő témája az Eötvös Kollégium szellemi műhelye és a Nyugat köre volt. A Szabó Dezsőtől eredeztethető „beavatottság” révén szinte pillanatok alatt összebarátkoztak, és aztán „a régi ismerősök meghitt bizalmasságával” folytattak eszmecserét az erdélyi magyar irodalom jelenségeiről. (Lásd Kicsi Antal: Tompa László, Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1978, 98–99.)
Nincs tudomásunk arról, hogy Tompa László pályakezdő verseskötete, a csaknem két évtizednyi termésből válogatott Erdély kövei között (1921) eljutott-e Az elsodort falu nagy hatású írójához. A második, a Haáz F. Rezső könyvgrafikájával Székelyudvarhelyen megjelent Éjszaki szél (1923) bizonyosan. A kérdés azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert tudjuk, hogy – a századelő kisvárosaiban (Székesfehérvár, Nagyvárad, Székelyudvarhely, Sümeg, Ungvár, Lőcse) rendre nyomot hagyó – Szabó Dezső 1909 tavaszától 1913 nyaráig alaposan felkavarta az akkor tízezres lakosú székely anyaváros „szellemi állóvizét”; az Adyt becsmérlők körében „megbotránkoztató” volt ugyan a jelenléte, a költő irodalmi tájékozódásában azonban meghatározó jelentőségű. Nemcsak az Udvarhelyen szokatlan Ady-matinék okán; főként azért, mert „Szabó tanár úr” lármás hangú cikkeket küldött Budapestre az 1908-ban indult Nyugatnak, amelynek lapszámai Tompa íróasztalára is eljutottak. Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály versei megéreztették vele az Ady nyomán újjászületett magyar költészet egyéniségfelszabadító mámorát. Az sem mellékes, hogy Szabó Dezső egyenesen párizsi tanulmányútjáról érkezett Udvarhelyre, s a négy tanév során, amíg a Főreálban tanított, még két alkalommal látogatott – Kuncz Aladár társaságában – a francia fővárosba.
Amikor Szabó Dezső kézbe veszi az Éjszaki szél 1923 júniusában megjelent példányát, nem tud megindultság nélkül gondolni udvarhelyi éveire. „Ez a kötet visszahozta belém azt a várost – írta az általa alapított és főszerkesztett budapesti Élet és Irodalom őszi számában –, ahol korlátlanul, s a forró tavasz minden viharával fiatal voltam.” Az emlékeiben élő város helyett azonban a megváltozott létviszonyok költői üzenetével szembesült Szabó Dezső. „A bezárt lélek keserű, sokszor fanyar ritmusai zokognak e könyvből – írta megrendülten. – Sokszor talán akart ez a keserűség, és tanult a kifejezési módja. De sokszor a magára maradt emberi lélek ősfelkiáltása. És ilyenkor erő és átlobbanó nagy szomorúság van benne. Tompa László igazán nagy költő. Ez a kötete még nem ad egyenletes és egységes képet róla. […] De igazán saját versei már […] egy sötét hangú, mélyen emberi költészetet ígérnek.” (Szabó Dezső: É[j]szaki szél, Élet és Irodalom, 1923, 7–8, 86–87.)
Ennek kinyilvánítása, messze hangzóvá tétele kétségtelenül váratlan ajándék volt Tompa számára, ami erősíthette akkoriban még igencsak bizonytalan önértéktudatát. Az erdélyi lapok ugyanis – a Pásztortűz kivételével – alig foglalkoztak köteteivel. A Tizenegyek antológiájával 1923-ban az udvarhelyinél jóval nagyobb nyilvánossághoz jutott Mihály László – akinek pályakezdését Tompa egyengette – 1923. szeptember 4-én kelt levelében keserűen panaszolja fel a nemzedékszervező Jancsó Bélának: „Napjaink rettenetes materializmusa a sajtón is érezteti hatását. Sporteseményekről szinte naponta hoz az újság (bármelyik) hasábos, sőt oldalas tudósításokat. Ha egy úr berúg egy gólt, a neve már másnap benne van az újságban. De egy könyv. Az egészen más. Ha csak magamról vagy magunkról volna szó. De ott van Tompa László (elég tekintélyes név, híres költő, nem »fiatal«). Az ő Éjszaki szél c. könyve még június közepén megjelent, s mai napig még egyetlen erdélyi magyar napilap sem foglalkozott vele (sőt még azt sem említették meg legalább, hogy megjelent). S mikor ő ez irányban tudakozódott, azt felelték, hogy hát lelkiismeretes s a könyv komoly áttanulmányozásával megírt kritikát óhajtanak kiadni. Hallod? Risum teneatis, amici?” [Meg tudnátok állani nevetés nélkül, barátaim?]
Szomorúbb történet is fűződik az Éj­sza­ki szélhez. Jancsó Béla 1930. március 31-én arról tájékoztatta Tompát, hogy Szabó Dezső leküldette hozzá eladás végett az Élet és Irodalomban megjelent jegyzeteinek kéziratait, köztük az Éjszaki szélről írottat. „Önre gondoltam, hogy talán meg akarja szerezni, hiszen ez nemcsak ritka alkalom, de Szabó Dezső is most olyan borzasztó anyagi helyzetben van, hogy az ezekből jövő pénz mindennapi szükségekre kell. Viszont nem akarom a kéziratokat könyvkereskedői forgalomba adni.” Monográfusa szerint Szabó Dezső 1929–1930-ban anyagilag olyan mélypontra jutott, hogy saját írói keresetéből még kenyérre és szalonnára sem telik: „Ekkor próbálkozik önálló lappal, a Kritikai Füzetekkel; ekkor folyamodik a kormányzóhoz másfél évtizedes tanárkodása fejében végkielégítésért; ekkor indít pört a Géniusz ellen, hogy elkótyavetyélt szerzői jogait visszaszerezze; s ekkor jelenti be, hogy mindennel szakítva elmegy Romániába román írónak.” (Gombos Gyula: Szabó Dezső, Püski, Bp., 1989, 312.)
Tompa válasza nem került ugyan elő, Szabó Dezső kéziratának első oldala azonban olvasható Kicsi Antal monográfiájának képmellékletében. Meglehet, hogy Jancsó Béla ajándékaképpen került a költő tulajdonába. Egy Babitsnak – 1931. február 3-án – írt Kuncz-levélből tudható, hogy ez időben Tompa is nagy „anyagi és lelki mizériában” élt. (Kuncz Aladár: Levelek (1907–1931), Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1982, 235–236.) A Szabó Dezső-kézirat „haszonélvezőjévé” végül is Jancsó Béla vált, akit Tompa már a Pásztortűzből, a Vasárnapi Újságból, a Nyugatból számon tartott. A kézirat-ügy kapóra jött számára, hogy tisztázza: tulajdonképpen rokonságban állnak. Attól kezdve „rokoni és baráti szeretettel” a Jancsó-levelek záróformulája. (Kicsi Antal kimutatta, hogy a család gyökerei „a Háromszék megyei Kisborosnyóra nyúlnak vissza”. Mikó Imre arról ír, hogy a Jancsók „prédikátorok voltak több mint száz éven át a Kézdi széki Maksán”. A két település egymástól mintegy húsz-huszonöt km távolságra fekszik a Fekete-ügy völgyében.)


3. Kuncz „gyönyörű” Tompa-verse

Attól kezdve, hogy Kuncz ellátogatott Székelyudvarhelyre, kevesebb Tompa-vers jelenik meg a Pásztortűzben, annál több az Ellenzékben. Egyrészt azért, mert udvarhelyi megjelenésével és későbbi kolozsvári leveleivel Kuncz „végképpen elbájolta” őt, másrészt pedig – ami jelentős mértékben enyhítette családja megélhetési gondjait –, váratlan látogatója olyan szerződést ajánlott, amelyik évekre menően kihatott folyamatos alkotói működésére.
Miként egy későbbi Kuncz-levélből kiderül: havi két versben és egy-két cikkben állapodtak meg, kikötve, hogy „a versek műfordítások is lehetnek”. (Vö: K. A.: Levelek [1907–1931], Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1982, 58–59.) Ez utóbbi nyilván azt jelentette, hogy a szerkesztő egyrészt számolt az ihletszegény periódusokkal, másrészt a műfordító Tompa László ambícióit is fokozni akarta. (Ma már kevesen tudják, hogy Tompa többek közt Goethét, Heinét, Gottfried Kellert, Nicolaus Lenaut, Nietzschét, Rilkét és Schillert is igyekezett megszólaltatni – Tamásival szólva – az udvarhelyi  „csillagtalan ég alatt”. A Világirodalmi Lexikon harmadik kötete ugyan nem tud róla, de Kosztolányi, Tóth Árpád, Képes Géza mellett Tompa is a Vándor éji dala átültetői közé tartozik. Fordítása először az Ellenzék 1924. szeptember 14-i számában jelent meg.
 Kuncz nemcsak kéziratsürgető leveleket küld Tompának, időnként az iránt is érdeklődik, hogy a kiadótól „rendesen” megkapja-e a havi ezer lejt. Egyik alkalommal pedig arról értesíti barátját: olyan megállapodást kötött a nagyobb publicitású pesti lapokkal (Az Est, Pesti Napló,  Magyarország,  Magyarság), hogy azok az Ellenzékkel egy időben közöljék verseit – „természetesen ők is honorálják”. (Kuncz Aladár levele Tompa Lászlóhoz. Kolozsvár, 1924. III. 28. In: K. A.: Levelek 49.)
„Gyönyörű versedhez gratulálok” – olvashatta a költő 1924 áprilisában egy kis papírszeleten, amit az Udvarhelyen élő Jaklovszky Dénes műfordító-tanárral küldött az Ellenzék szerkesztője, aki akár pár sorával is nagy örömet tudott szerezni, mert visszaemlékezésében Tompa feljegyezte: „A munka hevét később személyes találkozások nélkül sem hagyta kihűlni K. A. Egyszer dicsérő levele érkezett, megtisztelő, kedves szavakban küldte elismerését egy »gyönyörű vers«-ről...” (Tompa László: Találkozásaim…) Kicsi Antal kiderítette, hogy az 1924. április 20-án megjelent Tompa-vers címe: Fiatal fa a hegyen. Kuncznak valóban annyira tetszett a költemény, hogy 1929-ben, amikor az Erdélyi Helikonban magvas tanulmányt adott közre a költő addigi pályaszakaszairól, a Magányos fenyő című emblematikus versének közvetlen előzményeként idézi a költemény záróakkordját: „Tövemmel földben, amely éltetőm,/ Földieken túl látnék e tetőn.// Derűsen tűrnék – akár hópalást,/ Akár lomb födjön – minden változást.// Viharban, éjjel, mint egy nyugtalan/ Őrült üstöke lobogna hajam.// S rá a reggelbe repesve zengenék:/ Fuvalomhalk, s rejtelmes-mély zenét...” A  költemény „szinte elemezhetetlen hatását” Kuncz azzal magyarázza, hogy „talán ez a szerelmes, önmagát odaadó áthumanizálás az, ami olyan sajátos erővel és titokzatossággal tud megelevenedni.”
apos elemzése a megkoszorúzott erdélyi költő – 1929 nyarán Helikoni Nagydíjjal tüntették ki – addigi teljesítményének. Megállapításai ma is helytállóak. „Tompának – emelte ki –, aki fokozatosan tiszta költészetté fokozta fel élete szürke színterét, sikerült földjéből, Erdély földjéből ennek nemcsak megejtő igézetét, hanem természetfölötti vigasztalását is kicsalnia. Ha úgy tetszik, a legnemesebb értelemben vett politikát, a legemelkedettebb világszemléletet alkotott, amíg egyszerűen dalolt. Nagy bizonyságot tett a művészet valóságos értéke mellett, amely nemcsak álmokba ringat, hanem megsokszorozza erőnket…” (Kuncz Aladár: Megkoszorúzott erdélyi költő. Erdélyi Helikon, 1929. 8. 608–615.)
A Tompától érkező borítékokban minden hónapban egy-egy jegyzet vagy irodalmi eszmefuttatás is akadt. Mint amilyen például az udvarhelyiség, erdélyiség és európaiság gondolatkörére építő írása, Az új erdélyi irodalom, amelyikben az Éjszaki szél szerzője kifejti, hogy erdélyiségünkben európainak kell lennünk, és európaiságunkban a szülőföldhöz, Erdélyhez kell kötődnünk. „Erdély leghívebb és legderekabb fiai a múltban is az európai kultúra legbuzgóbb követőivé válhattak – írja. – Erdélyiek tudtak lenni s egyben európaiak.” (Ellenzék, 1923. szeptember 23.) Ezek a gondolatok kapnak aztán nagy visszhangot az Erdélyi Helikon megjelenésének második évfolyamában, miután a távozó Áprilytól Kuncz átveszi a folyóirat szerkesztését, és közzéteszi az Erdély az én hazám című – máig idézett – nagy hatású programtanulmányát. (Erdélyi Helikon, 1929. 487–492.) Jólesett Tompának, hogy barátja az Erdélyi Helikon szerkesztőjeként sem feledkezett meg róla. „A meglankadások legkietlenebb időszakában is módját tudta találni, hogy az önbizalmat sugalmazó levelével, vagy találkozás alkalmával, néhány közvetlen szóval ismét mozdulásra késztesse a reménytelenül mindennek abbahagyására készülőt.” (Tompa László: i. m.)
A helikoni találkozók nemcsak 1929-es kitüntetése okán emlékezetesek az udvarhelyi „sziklasorsot” egyre nehezebben viselő költő számára. Feljegyzi, hogy 1930 nyarán Kuncz például „egy nagyobb költői feladat vállalását” sugalmazta, s ellenvetései hallatán azt bizonygatta, hogy az egyenesen neki való. A hátrahagyott emlékezésből nem derül ki, hogy mi volt az a „nagyobb költői feladat”. Egy későbbi szerkesztői felkérésből – Kovács László leveléből – arra következtetünk, hogy önéletrajzi ihletettségű versciklusról lehetett szó. Amihez akkor korántsem érzett „ihletettséget”. Kicsi Antal monográfiájából ugyanis úgy tudjuk, hogy az ötödik helikoni találkozóról „fáradtan és kedvetlenül” érkezett haza Marosvécsről; hol betegen feküdt, hol az orvosokat járta. (Kicsi Antal: Tompa László, 162.) Előbb Nagyváradon, majd Budapesten. Néhány napnyi kolozsvári „vesztegelése” idején találkozott utoljára Kunczcal. „Sohasem láttam ennyire életszínű pirosnak, derültnek, hódítóan fiatalnak – jegyezte fel barátja halála után. – Akkor tudtam meg, hogy éppen gyarló állapotommal kapcsolatban előzetes tudomásom nélkül néhány nappal azelőtt figyelembe ajánló levelet írt rólam egy budapesti tekintélynek.” (Tompa László:  i. m.)
A budapesti tekintély Babits Mihály volt, a Baumgarten Alapítvány kurátora. Ő a címzettje az 1931. február 3-án kelt – Tompa szerint „tanulmányszámba menő” – Kuncz-levélnek. Amelynek lényege: arra szeretné ráébreszteni Babitsot, hogy nem érdemtelennek juttatná az alapítványi segélyt. Ha formailag nem is olyan tökéletes költő, mint „itteni társai”, „ettől a poétától még sokat lehet várni, s tudom, hogy nagyobb koncepciókat forgat elméjében, amelyeket bizonyára megírna és kidolgozna, ha egy kicsit szabadabban fel tudna lélegzeni”. (K. A.: Levelek, 235–236.)
Akkor már maga Kuncz is betegségéről panaszkodott Babitsnak. Az aggasztó hírek Budapesten érik Tompát, a megfellebbezhetetlen Székely­udvar­helyen taglózta le. „Az első pillanattól kezdve valami elárulásfélét éreztem, amitől nem tudtam szabadulni azóta sem – olvassuk a felfoghatatlan hír közvetlen „becsapódása” után. – Mintha meleg, testvéri kézfogásától sötétségben elszakadtam volna. A sötétség most is tart még azóta. Hogy következik-e több reggel, nem tudom, de ha még néha ezután is fel-felújul bennem az az érzés, hogy nem minden hiábavaló, s haladnom kell tovább az úton, keresve a fényt, abban nagy része van annak, hogy tudom, ez a meg-megújuló reménykedésem a Dadi helyeslésével is találkozik.” (Tompa László: i. m.)
Az Erdélyi Helikon nyári és őszi számai Kunczot búcsúztatják. Megszólal rendre Bánffy Miklós (Kisbán Miklós néven), Hunyadi Sándor, Emil Isac, Ernst D. Jekelius, Kovács Dezső, Kovács László, Kós Károly, Makkai Sándor, Méliusz József, Molter Károly… Tompa és Kuncz barátságának története azonban kéziratban marad. A fekete tintával írt sorok bizonytalankodása – kusza sorvezetés, sok-sok energikus áthúzás és beszúrás – a lélek zaklatottságáról tanúskodik.  A rá jellemző műgondot inkább a későbbi – kék tintával végzett – higgadt javítások tükrözik. Az ugyancsak kék tintával jegyzett T. L.-szignó a véglegesítésre utal, az évszámot követő kérdőjelből (1931/?)  viszont arra következtethetünk, hogy még szándékozott dolgozni a kéziraton.


4. A „goethei kor”-ba lépő költő köszöntése

A Brassói Lapok 1929. augusztus 26-i száma vezércikkben kommentálja az ötödik marosvécsi találkozó híreit. Kacsó Sándor visszaemlékezéseiből úgy tudjuk, hogy a Levél két költőről szerzője Jancsó Béla volt. Aki úgy örült Tompa megérdemelt díjazásának, hogy nem feledhette az Áprily távozása miatt érzett fájdalmát: „És a Helikon összejött, egy szóval sem búcsúztatta a távozót, a csillogó költőt, aki neki is ékessége volt, de egy néma mozdulattal jutalmazta a másik költőt, a hűségest, azt itt maradót.” (Áprily elmegy, Brassói Lapok, 1929. szeptember 1.)
Ez az alapállás határozta meg a későbbiekben is Jancsó Béla viszonyulását. A költő hatvanadik születésnapja alkalmával még harminc közlemény, méltatás, elemző írás foglalkozott a Magányos fenyő és a Lófürösztés című emblematikus versek szerzőjének munkásságával. A hetvenediken mindössze öt, és korántsem érdemben. A felköszöntők között hiába is keresnők Tamásit – néhány év szünet után épp az „irodalomba való visszatérés” gondjaival volt elfoglalva. De nem feledkezett meg róla az Áprilyt búcsúztató és Makkai Sándor elmenetelét közösségi drámaként megélő, 1945. után teljesen marginalizálódott Jancsó Béla. Amiképpen a „goethe-i évtizedbe lépő”, „a kicsinyes tülekedések minden önzésétől” végtelenül távol élő költőt levelében felkeresi, azzal alighanem „kétszeres lelki testvére”, Tamási Áron helyett is törlesztett. „Olyan vagy előttem, mint a Hargita – írta 1954. január 10-én Tompának. – Mennyien járnak tövében, s milyen kevesen látják! A növekvő évtizedek szétfújják a ködöt, s csak akkor, csak most látszik – mint a gyimesi szorosból szembenézve – hegyhullámok felé emelkedő nagysága! A csúcs magányával, de melyben az örök dolgok együttléte lüktet.”




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében