Pompa
Claude Monet: A roueni katedrális reggeli
ködben, 1893, olaj, vászon, 100 x 65 cm,
Museum Folkwang, Essen
Itt-ott a kék mögött dereng a sárga,
és éppen erről van szó, hogy alig
láthatsz el még a másik oldalig,
vagyis a puha létből a halálba,
hol mozdulatlan s persze kőkemény
minden, de rémítően szép is, hogyha
majd később ide-oda gomolyogva
a köd szétoszlik, s a kész költemény
előtted áll, se csont, se hús, se bőr
nem rejt el semmit, s vajon ki elől
bújtatna végül, hiszen te magad
tárulsz ki, és magadba ütközöl,
ha teljes pompájában üdvözöl
a mű, amelyről tested felszakadt.
Díszlet
Csontváry: Öreg halász,
1902, olaj, vászon, 59,5 x 45 cm,
Herman Ottó Múzeum, Miskolc
Jól látszik, hogy felbontható az ember,
lehánthatók a színes rétegek,
míg egyszer majd végére érhetek
a hosszú útnak, s festékes kezemmel
részekre szedhetem a homlokot
vagy túlfelől a partot is, zörögve
elhull az árnyék és a fény mögötte,
s nem tudhatom már, hogy mit gondolok,
ha összeomlik bennem is a forma,
és mintha minden találomra volna
egybeillesztve, ifjú kéz fölött
vénséges vén arc néz rám tárva-nyitva,
mint vulkán, melynek nincsen semmi titka,
mert lávája kihűlt rég s széttörött.
Torlódás
Giacomo Balla: Teraszon szaladó kislány,
1912, olaj, vászon, 125 x 125 cm,
Galleria d’Arte Moderna, Milánó
Nem szűnik az előző pillanat,
s jelen idővel megtelik a tér,
nem úgy, hogy körbejár, majd visszatér
a test, hanem továbbmegy, s itt marad
mégis egészen, hiszen ami volt,
nyilván nem múlik el, csak boldogan
torlódik önmagában, s pont olyan,
mint egy hatalmas erdő, ha sikolt
vagy ugrál örömében egy gyerek,
s ugyanazon a helyen megremeg
tán évtizedek múltán valaki
színes drapériák közt, és lehet,
így élek én is, míg a képzelet
enged még erdőzúgást hallani.
Öröm
Pierre Bonnard: A fürdő, 1925,
olaj, vászon, 86 x 120,6 cm,
Tate Gallery, London
A mellbimbók, a köldök, majd a láb-
ujjak is a felszínre buknak sorra,
de mintha egy-egy alkatrésze volna
a tengernek mindegyik, csak magát
adja s mutatja, nincsen köztük semmi
összhang, csupán a víz, ha egybeold
s széthord mindent, ami a teste volt
még az imént, és nem kell tenni-venni,
de hagyni, hogy külön lebegjenek
egy réges-rég elsüllyedt roncs felett,
vagy fordítva, éppen most állnak össze
egy másik testté, mely sokkal nagyobb,
s fel-felsikolt, hullámzik, kavarog,
míg áttetsző húsába vág a körme.