"mindent a vérünk halk léptei követnek"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 12. (650.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Nemzetelés
Botházi Mária
Minden úton mellé szegődtek a mesék - Beszélgetés Simon Réka Zsuzsanna meseíróval
JULES SUPERVIELLE
Versei
Cseke Péter
Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása - Tompa Lászlóról nyár eleji képekben
MARKÓ BÉLA
Versei
Bálint Tamás
Versei
VARUJAN VOSGANIAN
Suttogások könyve
BORCSA JÁNOS
Nyoma az elmúlt időnek
Varga Melinda
versei
Boér Tamás
Aki másnak vermet ás... Jászabó Pali esik bele
Vendégváró
LOVASSY CSEH TAMÁS
Versei
Szőcs István
„Az út előre csak visszafelé vezet” - Kátay Mihály: Etruszk sugallatok I.
MESTER GYÖRGYI
Anyaság
Czakó Gábor
Ágoston magyarul tanul
Jakab-Benke Nándor
Jenövics és a bűvös 13
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Komponált képzavarok
Xantus Boróka
Játék az üres szóval
Átjárások
Júliusi évfordulók
Szekernyés János
Egy híján húsz
Jakabffy Tamás
Bizánc
 
VARUJAN VOSGANIAN
Suttogások könyve
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 12. (650.) SZÁM — JÚNIUS 25.

(részlet)


Jöttek sorra. Először Arşag a harangozó, aki megszemlélte a környéket. Aztán Varjabedian atya, zömöken, fehér hajjal és olyan szakállal, mintha kezével kerekítette volna le. A sírokhoz mentek és elkezdtek imádkozni és tömjénezni, hol itt, hol ott. Aztán megérkeztek a többiek: Garabet nagyapám, Sahag keresztapám, Anton Merzian, Krikor Minasian, Ohanes Krikorian és a fiatalabbak: Vrej Papazian, Dicran Berdosian, Agop Aslanian és Măgârdici Ceslov.
– Mit csinál az atya? – kérdezi értetlenül Măgârdici.
– Nem csinál – magyarázta nagyapám. – Úgy csinál. Úgy csinál, mintha a síroknál tartana misét. Gyászmisét.
– Gyászmise kedden?
– Ki tudja, talán ilyenek a mi örmény szokásaink. Márpedig, ha nincs gyásznap, mert temetés biztos nincsen, akkor mit keresünk mi itt a temetőben?
Megrezzentek mindannyian. Agop Aslanian:
– Az öreg Seferianhoz hoztunk gyertyákat. Egy kis fényt is ad.
Az apró lángok által megnyújtott arcokon árnyékok kezdtek játszani, elvegyülve a kevés kintről érkezővel. Szemöldökük megvastagodott, és az orruk, ami így is nagy volt, úgy tűnt, mintha táncolna az arcukon. Varjabedian atya felakasztotta a tömjénezőt és leült, helyet szorítva Minasnak is.
– Tudjátok? – kérdezte nagyapám.
Mindenki tudott ezt-azt. Mindegyik félt attól, hogy elsőnek mondja el, amit megtudott.
– Meghalt Kennedy – mondta nagyapám, a tömjénfüsttől még jobban mélyülő csendben.
A kriptában csak akkor találkoztak, ha teljesen szokatlan dolgok történtek. Azok a dolgok, amelyekről csak a kriptában lehetett beszélni: rossz dolgok voltak. Először akkor voltak itt, amikor hírek érkeztek a honosítottakról. Másodjára, amikor lemondott a király. Harmadjára, amikor nagyapám meghozta a hírt, hogy Bukarestben Vazken püspököt kidobták a püspöki hivatalból az édesanyjával együtt, az éjszaka közepén, a püspöki székhelyet pedig faraktárrá alakították át. Negyedik alkalommal a magyarországi forradalom után. Most gyűltek össze ötödik alkalommal. Sok év eltelt, amióta nem találkoztak így, ami nem a békésebb időket jelezte, inkább a növekvő reménytelenséget.
– Mit kell tenni? – kérdezte Anton Merzian.
Természetes volt, hogy ő legyen az, aki kérdez. Anton Merzian kizárólag kérdésekben beszélt. Nem azt mondta: „ma szép nap van”, hanem ezt: „szép időnk van, nemde?” Vagy: „nem érzem ma túl jól magamat, mit szólsz?” Ha pedig már minden egyértelmű volt, és egyetlen kérdésnek sem volt már helye, ugyancsak ő summázott: „világos, nem?” Aztán, mintha az első kérdés túlságosan is hirtelen jött volna, feltett egy másikat: „De ki a bűnös?”
Erre a kérdésre mindenkinek megvolt a maga jól megfontolt válasza. Ahogy következtek:
Sahag Seitanian: Az oroszok a bűnösök.
Der Varjabedian: A kubaiak a bűnösök.
Arşag, a harangozó: A törökök a bűnösök.
Anton Merzian: A törökök a bűnösök.
Krikor Minasian: A maffiózó kamionosok a bűnösök.
Ovanes Krikorian: Az albánok a bűnösök.
Az albánok hibáztatása teljesen szokatlan volt.
– Hallgattam a Radio Tiranát – tette hozzá magabiztosan Ovanes Krikorian. Bosszút esküdtek Kennedynek.
– Bosszút, de miért? – érdeklődött Măgârdici Ceslov.
– Mi tudom én? Bosszút és kész.
– Az albánok az egész világot fenyegetik... – tromfolt Măgârdici.
– Aztán lássuk...
De a feltételezések nem értek véget, mert:
Vrej Papazian: A vietnámiak a bűnösök.
Dicran Berdosian: Az amerikaiak a bűnösök. Az imperializmus. Kennedy demokrata volt.
– Márpedig, ha meg nem haragszol – fordított a szón Sahag Şeitanian, az imperialisták a másik oldalon vannak, napkeleten.
– A bolsevikok a békéért harcolnak – védekezett Dicran Berdosian.
– Nem lehetne, hogy kevesebbet harcoljanak? – erősködött Sahag. A sok békeharcban csak hűlt poraink maradnak. És te, elfelejtetted, mit műveltek veled? Csak nem jött meg tőle az eszed?
Dicran Berdosian elvörösödött. Közülük ő volt az egyetlen, aki örvendezett ’44-ben, hogy jönnek az oroszok. Kiment az első sorompóig, hogy fogadja őket. Odasietett az első szovjet katonához, akivel találkozott, és mindkét arcát megcsókolta. A katona hagyta hogy megölelje, némileg értetlenül, aztán megvilágosodott, a fegyver csövét Berdosian álla alá nyomta és a csuklójára mutatott. Dicran Berdosian először hinni sem akarta, de a závár kattanása észre térítette. Levette karóráját és odanyújtotta. A szovjet katonának volt oka az elégedettségre. Dicran Berdosian órás volt és tudta, mit kell választani. A katona felcsatolta az órát, és Dicrant az árokba lökte a puskatussal. Így tehát Dicran Berdosian, a bolsevizmus lelkes csodálója, a sárban hevert és csuklóját dörzsölgette, amíg a nyaka a fegyver csövének helyén már nem mozgott, csak remegett, és így lett ő, igaz, hogy igen kényelmetlen helyzetben, az első, aki megtapasztalhatta a dicsőséges szovjet hadsereget.
– Miért jönne meg az esze? – morogta Krikor, a csizmadia.
Aztán Dicranhoz fordult:
– Vidd el nekik a toronyórát is. Lógassák le a Kreml tornyából.
– Ezek szerint – szólalt meg ismét Anton Merzian – ki a bűnös?
A válasz egyszerre több hangon szólt, de mégis egyként, és meggyőzően:
– A Bolturkurcubamexalbameriak...
Nagyapam felemelte kezét. Csend lett.
– A háború fokozódni fog – mondta.
– Hogyan fokozódhatna? – kérdezte Arşag. Most nincs semmilyen háború.
– Az emberiség választás előtt áll – szólalt meg újra nagyapám. Rejtett válaszút előtt. A szavak harcolnak helyettük, mi pedig helyettük halunk meg.
– Mi azt vártuk, hogy jöjjenek az amerikaiak – sopánkodott Măgârdici. És erre pedig ők meghalnak...
– Lassabban – szólt közbe Sahag. – Menj még ki, atyám, és tömjénezz egy kört.
Der Varjabedian a tömjénező után nyúlt és kilépett a küszöbre. Gyorsan visszahúzódtam a magam gesztenyéivel; ne lássa, hogy hallgatózom. Az atya magához hívott és adott egy áldozati kenyeret. Aztán belépett a kriptába és a tömjénezőt a helyére rakta.
– Van valaki a temetőben? – kérdezte nagyapám.
– Csak a Jóisten és azok, akiknek már megbocsájtott.
– Kevesebb tömjént is tehettél volna a tömjénezőbe – nyavalygott Vrej Papazian. – Mind egy szálig megfulladunk...
– Egy gyászszertartáson így kell lennie – magyarázta Arşag. – Sűrűn kell szálljon a füst.
– Akkor – vakarózott Anton Merzian – legyen könnyű nekik a sír, nem? De arról van szó, hogy mit csinálunk mi?
– A zsidók mit mondanak? – ugrott fel Agop Aslanian. Kérdezzük meg Argintaru doktort. Ha van valami, ők tudják meg először... Ha a zsidók elindulnak, mozdulni kell nekünk is. Azt jelenti, hogy kezdődik újra...
– Én nem megyek sehova, jó? – mondta határozottan Anton Merzian. Van nyugdíjam? Van. Van hely a temetőben? Istennek hála, jut elég az összes megnemszületettnek. Még nyerek valamit a csizmadiaságból? És a feleségem, Zaruhi, nem olyan süket, mint a föld? Hova menjek még?
– Én se mennék tovább innen – mondta Arşag. Számold csak össze: Şabin-Karahisartól Aleppóig, Aleppótól Odesszáig, aztán Kisinyov, Brăila, Silistra, és most, a háború után, itt Focşaniban. Annyit se gyűjtöttem össze ebben az életben, hogy megrakjak vele egy szekeret.
– Te könnyen beszélsz, nem? – mondta Anton Merzian. De én, aki házat építettem? Hátamra veszem, mint a csigák?
– Hogy a sírhelyről már nem is beszéljünk, ugye? – csúfondároskodott Krikor.
Régóta versengtek egymással. A szüleik Malatyában voltak csizmadiák. Ugyanabban az utcában, ferdén nézve a másik cégérére, mindegyre azon voltak, hogy elcsalják a másik klienseit. Abban az időben a csizmadiáknak nagy volt az ázsiójuk, és nem volt akármilyen dolog, hogy eltanuld a ragasztás és a megfelelő kaptafa kiválasztásának mesterségét. A műhelyeket földdel egyenlővé tették a szegények, a kurdok és a törökök, miközben az örményekből konvojokat állítottak össze a város szélén. A szüleiktől tanult mesterséggel a legények megmenekültek az éhhaláltól. És a saját útját járva, ezer kilométerrel odább mindkettő ugyanahhoz az útkereszteződéshez ért. Műhely műhely mellett, csizmadia csizmadia mellett, Focşaniban a Nagy utcán, a zsidó üzletek között. A zsidók vagy elmentek, vagy felhagytak a kereskedéssel, de kettejük boltja megmaradt. Tulajdonképpen a klienseik maradtak meg, mert a műhelyek nagyjából törvénytelenül működtek, cégér és engedély nélkül. Ettől csak még magacsabb és süketebb lett kettejük csatája. Az utóbbi időben Anton Merzian előnyre tett szert. Fiait, Cocort és Dicrant a Termelőszövetkezetnél alkalmazta, ők hozták napnyugtakor a bőröket, a csirízt, a talpakat és a szegeket, melyeket az otthoni műhelyben igazítottak ki. Krikor azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti őket a rendőrségen, a titkosszolgálatnál, a pénzügynél, mindenütt. Hülye vagy? – nevetett fel Anton. Mielőtt hozzám kerülnének, nem vinnének el előbb téged? Neked hol a cégéred? Krikor szárazon nyelt egyet, neki nem volt gyermeke, aki segítsen, és esténként csak ült a feleségével, Paranţemmel, azaz Paraschivával, és irigykedve számolta a klienseket, akik elhasznált cipőkkel teli szatyrokkal kopogtattak Merzian ajtaján.
– Talán háború lesz... gondolkodott el Vrej Papazian
– Ha háború lesz – szólt közbe Ovanes –, lesz kivel háborúzni, egyik a másikkal, és nem lesz már idejük ránk.
– A háború a legrosszabb – állapította meg Dicran, aki a szovjet katonával történt találkozása óta tudott, amit tudott, és már nem hordott órát a karján. – Ha nem ölnek meg szándékosan, véletlenül ölnek meg.
– Ha az oroszok az amerikaiakkal háborúznak, akkor talán mégis eljönnek az amerikaiak – mondta Sahag, aki megmaradt beteljesületlen álmánál.
– Csak ne húzzák meg a harangokat – morogta Ovanes. – Egész életemben mást sem csináltam, csak vártam az amerikaiakat. Először, amikor kölyök voltam, 1909-ben, Adanában. Amikor elkezdődtek a mészárlások, apám azt mondta: fussunk a kikötőbe, mert biztos, jönnek az amerikaiak és megmentenek. Aztán mind vártuk, hogy 1918-ban megszabadítsanak a törököktől és az oroszoktól is. Aztán ’44-ben; mit is mondhatunk még?... Emlékezz csak Sahag, hogy álltál egy héten át a templomtoronyban, denevérek és halállepkék között, mert elsőként akartad látni az amerikaiakat. Mi jutott nekünk? Jöttek az oroszok, és repedt szét a gatyájuk a nők után, kiszáradt torkuk pedig a vodkát követelte. Ez az értetlen Dicran Berdosian pedig, mint egy félkegyelmű, ment fogadni őket. Túl keveset vettek el tőled, az órádat, el kellett volna vegyék a nadrágodat is, hogy szó szerint csóré seggel járj. Nem csináltak meg veled mindent, mert lám, még most sem jött meg az eszed.
– Nekem, ha meghalok – mondta vágyakozva Măgârdici –, hívjatok egy amerikait, hogy az húzza a harangot. Legalább akkor lássam, hogy megjöttek az amerikaiak...
Legvégül így is történt. Nem jöttek az amerikaiak, de ő elment az amerikaiakhoz, egész családjával együtt vándorolt ki a ’70-es években. Nem tett jót neki, hamar meghalt és a harangozótól egészen a kötélig, a kongástól a gyásszertartás hamburgereiig, a lehető legamerikaiabbnak bizonyult minden.
– Eléggé elszállt az agyatok – döntötte el Arşag. – Nem jönnek hozzánk csak a bajok. Így volt ez Szarajevóval és Armand Călinescu halálával is. Ma is emlékszem, hogy lőtték le őket, meg a kartondarabra a mellkasukon.
– Szervezkednünk kell – szólt közbe nagyapám.
– Rejtsük el a nagy csillárt és az ezüst kegytárgyakat – tette hozzá Varjabedian atya.
– Szaladjunk a hegyek közé – fokozta Agop Aslanian. Amíg elcsendesednek a dolgok.
– Keressük meg Dro tábornok fegyvereit – mondta Sahag Şeitanian.
Beállt a csend. Dühösen nézték egymást.


KARÁCSONYI ZSOLT fordítása




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében