Mondják, s talán nem is véletlenül, hogy a valóság a művész fantáziájának legmerészebb szüleményeit és kísérleteit is túlszárnyalja. Gondoljunk csak az írók alkotta utópiákra! A mi Molter Károlyunk regénye 1929-ből, a Metánia Rt. című például szerénykedhet a valóságban zajló üzelmek mellett, a világhírű Orwell az 1984 című regényében – 1948-ban írta! – előrevetített valami affélét, amit aztán a kommunista rezsimek könnyedén be- és túlteljesítettek, Madách pedig Tragédiában ember és társadalom jövőjét is vizionálta, a falansztert például ma is az egész mű egyik legaktuálisabb színének tartják, de hogy ennek az elrettentő jövőképnek a 20. századi történelemben sok eleme megvalósult, szinte hihetetlen...
Persze, ennek fordítottja is fennáll, legalábbis a mindennapi ember esetében, akit a kíváncsiság például nem a jövő, hanem a távoli múlt felé fordít, abban próbálván elmerülni. Ezredéveket utazhat vissza az időben ugyanis turistaként, történelmi helyszíneket és objektumokat keresve fel, az ókori világ hét csodája közül egyet „élőben” is megláthat, másnak pedig maradványait, romvárosokban tehet sétát...
Efezusban, ahol például egykor Pál apostol is járt, a színház máig megőrződött lelátói tűnnek egyszer csak szeme elé, s ámulhat azon, amit lát, hogy ezt egykor valóban több tízezres tömeg befogadása céljából építették; kőhajításnyira tőle pedig a város könyvtárának az emeleti részét is kirajzoló fal maradványai magasodnak, vagy éppenséggel szemügyre veheti a nyilvános illemhelyeket: a kőből faragott ülőkék válaszfalak nélkül szorosan egymás mellett sorakoznak, félkörívben elhelyezve... Meggyőződhet, világvárosi élet zajlott ott egykor, nyüzsgő városlakók élvezték a meleget és a napfényt, s cserélt eszmét a polgár kormányzásról s a világ dolgairól.
Élő hagyományt jelent sok tekintetben ma is általában a görög polisz, politikai berendezkedése s törvényei folytán. A turista viszont, aki a régi dicsőség helyszíneit keresi fel, ugyancsak a régiek szavait idézve merenghet el: sic transit gloria mundi. Hogy valóban mi múlt el, nyilván nem ezeken a mai helyszíneken, hanem az adott kor alapműveiből s azok hiteles értelmezéseiből tudhatni meg igazán.
Madách is műve, Az ember tragédiájának üzenete szempontjából rekonstruálta a világtörténelmet, így a görög színt is, benne megjelenítve vezető és tömeg viszonyát, s hogy ez a világ mennyire foglalkoztatta, tanúsítja egyik verse, az Ó- és újkor című is. Nosztalgiával idézi meg benne a görögség virágkorát – „Mért nem foly a világ mint hajdanán / Hellasz napos, olajfás partjain?!” –, egy szilárd érték- és erkölcsi rend szerint zajló társadalmi berendezkedést, hogy aztán ezzel szembesítse saját korát, ezt ugyanis mint képmutató és alattomos szándékoktól vezérelt világot jellemzi, amelyben az embernek már nem súlya, hanem mindössze száma van. Hellászban – mondja a költő – „kint folyt le az élet és küzdelem / a közpiacnak néphullámain”, saját korában pedig „rejtekben kél minden esemény,/ a köztér puszta”. Az induló ifjú előtt „száz közhasznú tér” állott hajdan, s magabiztosan kezdhette pályáját, hiszen „tudá, hogy a polgárerény utján / mindenki amennyit nyom, annyit ér”, az újkorban viszont ennek ellenkezőjét tapasztalni: „számadásba most az embernek / nem súlya többé már, csak száma jő”. Molter szintén saját, szélsőségesen anyagelvű korára reflektál, mondván, hogy bölcselet helyett bank irányítja a világot, hit helyett hitelt várnak el az új világ hívői, erkölcsös alatt szolidot, hűséges alatt aranyfedezetet értenek, vallás helyett valuta dominál, templom helyett a tőzsdét járják, barát helyett jótállót választanak...
Az erény a demokrácia vezérelve. Az volt már Hellász földjén. Oly súllyal volt érvényben, hogy azóta is hivatkozási alap. A törvények szellemét tárgyaló nagy művében Montesquieu is saját korát méri ehhez a hajdanihoz. „Amikor ez az erény eltűnik – írja –, helyette a becsvágy tölti be azoknak szívét, akik erre fogékonyak, és a fösvénység pedig mindenkiét. A vágyak tárgya megváltozik; amit eddig szerettek, nem szeretik többé; szabadok voltak a törvények alatt, most a törvények ellenében akarnak szabadok lenni (...). Ami eddig életelv volt, azt most szigornak nevezik; ami szabály volt, annak most kényszer a neve; ami fegyelem volt, most félelem. (...) Azelőtt az egyesek javaiból állt a közvagyon; mostantól fogva a közvagyon az egyesek örökségévé lett. A köztársaságot zsákmánynak tekintik, s ereje már csak néhány állampolgár hatalma és valamennyinek szabadossága.” (I. 143.)
Láthatni, nyoma maradt az elmúlt időnek falakban, erkölcsi törvényekben, s ha az előbbieket emberi kéz vagy az idő könnyen lerombolhatja, remélhetőleg megmarad az utóbbiakban. Mi emberbe épül be, mi társadalomban ver gyökeret, tartósabb, mint a kő, mint az érc. Tudják ezt, akik éppen eme szilárd „anyag” szétzúzására tesznek kísérletet nap mint nap. Mert ha sikerül ezt az erkölcsi örökséget, ezeket a nyomokat felszámolni, miközben hamis szabadságeszmékre és áldemokráciára hivatkoznak, akkor hozzáfoghatnak új falanszterek tervezéséhez, ácsolhatják újból – Madáchtól kölcsönözve a falansztermeghatározást – tanyáját az új eszmék emberének.
