Írásjelek
Pontokat sosem szerettem, a befejezetlen mondatokat annál inkább,
a szóközöket, amelyekhez hozzá lehet gondolni az őszi pompát,
ki lehet tölteni a hétfők és keddek, a kezdetek lelkesedésével.
Míg a szombatok eljönnek, a várakozások idejébe lehet szőni
az aranyozott testű, hórihorgas felkiáltójeleket,
veszőket és kettőspontokat, kötőjeleket és pontos veszőket,
mintha ez lenne az élet nagyregénye, amit nem lehet megírni,
csak egyszerűen benne lenni,
elfogyasztani a mézes kalács betűket,
majd azokat is, amelyek csak cukormázzal vannak borítva.
Ki kell hagyni a kérdőjeleket is, amelyek a görbe hátra emlékeztetnek,
görcsös pozícióra, tehetetlen sírásra és füstízű egyedüllétekre.
Találjunk ki új írásjeleket
a szerelemre,
befejezetlen mondatokat,
amelyek bármikor egy kötőszóval folytathatók.
Lehetne belőle egy jó vastag könyvre való idill,
ami betöri az asztalt.
Alvadt vér a szó
Az álmokat sűrű dér takarja.
Hallgatagok, mázsásak a reggelek.
Mint elhagyott falvak, egykor virágzó gyárvárosok
zúzmarás lehelete, olyan ez a szerda.
Hálókocsi a test Gyergyótól Kolozsvárig,
utazó magány a pizsamája,
ki-be jár a vagonokban a semmi,
mint valami filmbéli kísérlet csapkodja az ajtókat.
Az ölelés köd, a déli nap megebédelt belőle,
degeszre tömte hasát.
Elhiteted magaddal, tán meg sem történt,
bár meg se történt volna soha.
Egy újabb bélyeg a lélek dombjain, beléd ég, sajog,
ez a lüktetés sem tarthat örökké, ha a többi is elmúlt.
Az éj ma sem volt csillagszagú, a kozmosz néma,
miről mesélne legrégibb barátom, ha te mást ölelnél.
Alvadt vér a szó, jégvirágos, nem kell papír hozzá.
Táj és szerelem
A tájban keresem ma a szerelmet,
emlékek illatát idézem mindhiába,
dombok hátain kutatom árnyadat.
Nem talállak a havas, kopasz ormok ölelése közt.
Nyár volt, amikor még ide rejtettelek
a tűlevelek közé, hogy rád találjak,
ha egyszer végleg magamra hagysz.
Szakadt télikabátot sem ér az éj,
bőrre fagynak a szikár hajnalok.
Amott az ösvényen elhagyott gumikerékben
fészkelnek az éhes mókusok,
A város miccsszaga kígyózik
a Nyerges-tető fölött.
A Hargita fába szorult féregként üvölt,
épp bőrét cserzik a tolvajok.
Az Úz-völgyében brassói medve kukát keres.
A Kelemen-havasok málnabokrai közt
megnyúzott rókatetem.
Haldoklik a fenyőszagú idill,
ahogy szívemben a hit a szerelemre,
lassan az utolsókat rúgja.
Sem a férfiban, sem a tájban
nyugalmat immár nem találok.
Vékony fapalló
köti össze
ég és föld tenyerét,
a szivárvány nyár
sétál át rajta.
Ima
Azt kérni az istentől, hogy felejteni gyorsan tudjak,
ne szakadjon szét közben a mellkasom,
ha tüdőmbe szívom a képzelt illatokat,
retinámra ragasztott vakságot a belső képek előtt,
ne legyen több kínzó hosszúfilm a kondezcsík-emlékekből.
Mint éves befőtt ellenni a létezés éléskamrájában,
a középszerűség cukros levében úszni,
pragmatikus lenni, szenvtelen és önző.
Előkészíteni a bőrt az idegen érintésre, nem viszolyogni tőle,
elfogadni, hogy az idealistáknak nem osztottak lapot, amikor
a boldogság kártyáit keverték.
Ezt kérni az Istentől, bűn-e vajon?
Amíg tart az ölelés
Csak addig vagyok tied, míg néha sírni látsz,
minden más, hidd el: hamis, hipokrita máz.
Amíg vékony a lélekparti sáv, ölelhetsz,
de ha arra biztatsz, hogy a messzeséggel
eltűnnek a téli fák, s az esőnek kénes lesz illata,
az üde lebegést feloldom hát másban.
Kiiszom a tinta levét, ha fanyar is íze!
Vigyázz, mint suttogsz ajkaddal a nyárnak,
s a tavaszi illatokat hogy szívod tüdődre,
míg őrizlek a téli lázban, szent lak a hűség,
ezért becsüld meg jól helyed,
mert nem ringattam benne még így senkit.
Hát légy büszke, hogy tested ily becses!
