Jóska bátyámtól, a vén halfogótól hallottam a minap, hogy biza kincses tájék a miénk. Elmondta, hogy ha valaki, hát Csabaki Dezső biztosan birtokában van némi információnak, hogy hol találnám nyomát annak a mesés gazdagságnak.
– No anyám, meglássa, ma estére már fürdeni fogunk a jólétben, mert kincset fogok keresni.
– Kincsöt – mordult fel a sparhet mellől. – Oszt hun fogol te kincsöt lelni?
– Fogok, ha mondom! Máris indulok a Csabaki Dezsőhöz, mert biz ő tudja, merre induljak a keresésnek.
– A Csabaki! Nem tud az semmit, csak vedelni, mint egy vadállat. Honnan vöszöd, hogy bármit is tudna elrejtött kincsről?
– Tudja, oszt kész. Anyám azzal csak ne foglalkozzon, mert még a végén képes lesz megterhelni vele az agyát.
– Na most már vögyél vissza a szádon, mert olyan pofont lecsavarok, hogy röpülsz rögvest a ganéjra!
– A Csabaki? – tért magához másfél órás kábulatából apám. Feltápászkodott a konyhakőről és a telázsi szélébe kapaszkodott. – Már hogy a fenébe ne tudná. A Csabaki az mindönt tud. Na indulj csak a kocsmába, én majd a nyomodba szegődök, oszt szömmel tartalak, nehogy beléd kötődjenek az útszéli zsiványok.
A fogadóba érve apámat magába nyelte a füst, és a kellemes reggeli csatornaillat. A falu keményen dolgozó férfinépe összezsúfolódva a helyiségben, folyékony halmazállapotban szívta magába az energiát. Nem képezte kivétel tárgyát maga Csabaki Dezső sem, meg hát híre is volt, hogy a kocsmárossal józanul szót érteni a nyitást követő egy óra hosszában van mód, mert utána az energiabevétel hatására már nem sok értelmes mondat hagyja el a száját. Szép kis sor alakult ki a söntéspult előtt, ott várakozott szóhoz jutás reményében a díjbeszedő, a kereskedő, a postás, de még Csabaki felesége is.
– No oszt mi kéne, ha vóna? – kérdezte, mikor én kerültem sorra.
– A kincsről jöttem érdeklődni.
Csabaki beletúrt dús bajuszába, és hosszas vakargatásba mélyedt. Onnan aztán hullott kifelé mindenféle dolog. Már kezdtem azt hinni, hogy előkerül Bogda Jenci elveszett tepertőkészítő üstje is, de kisvártatva felhagyott munkásságával.
– Oszt miféle kincsről, te gyerök?
– Hát arról, ami itt a falu környékén van elföldelve. Jóska bácsi említette, hogy kend fel tud világosítani ezügyben.
– Hát persze – talált rá a megvilágosodásra. – Már hogy a fenébe ne tudnék róla!
Belemarkolt a grabancomba, hogy a gombok ingemről mind lepattogtak, és olyan közel húzott hatalmas szájához, hogy attól tartottam, rögvest magába is nyel.
– Erisszen már el! Még a végén kicsavarja a nyakam csigolyáját, oszt billegős fejjel nehezemre lesz még a járás is, nemhogy a kincskutatás.
– Hallgass, te! Még a végén idecsődül mindönki, oszt biza árva garas se marad a jussod, ha a szomjazó embörtársadalom mögsejti, hogy miben sántikálsz! Eridj este nyolc órára az erdőbe, oszt áss a nagy tölgy körül annyi likat, amennyit csak tudsz! Ott biztosan nyomát lelöd a gazdagságnak. De este kilencig végezz velük, mert akkor ébrednek az erdő szellemei, és jól mögkergetnek, tán még seggbe is billentenek, ha nem vigyázol!
Percet sem kívántam tovább a fogadóban időzni, siettem haza, hogy a fészerből előkotorhassam a szükséges felszerelést, mielőtt beköszön az este. Kifelé menet megszúrta fülem a Csabaki vihogó mormogása.
– Na, majd adok én neköd ingyé pálinkát! Biza, most duplán mög fogod fizetni az árát!
Sötét volt már, mikor a plébános a nyolcat kongatta. Mivel nem akartam összeakaszkodni azokkal a szellemekkel, hát gyorsan körüllyuggattam a tölgyfa menti ösvényt, de biza hiába kutattam. egyik likba se leltem azt a mesés vagyont. Hangos rikácsolásra ócsúdtam, oszt odébb a rekettyésbe megpillantottam a szellemet felém közeledni. Úgy haladt végig az ösvényen, mintha azt valaki mozgatta volna alatta, egyik fától a másikig sodródott. Hirtelen megállt, hangosan és egyre szaporábban vette a levegőt, majd lehajtotta fejét és sűrű hányadékkal borította be cipőjét.
– Az anyja úristenit – kiáltott a szellem Jászabó Palivá formálódva. – De mögszorult bennem a sok folyadék.
Tovább indult, de olyan ügyetlenül, hogy képes volt belebukfencezni a fáradtsággal kiásott gödrömbe, oszt úgy beterítette terebélyes testével, hogy onnan már egy galacsint se lehetett volna kiemelni, nemhogy kincsesládát.
– Mi ez? – ordította – Segítség! Mögnyílt alattam a föld! Húzzon ki valaki, mert nem eriszt magától!
Kihúzni már csak azért sem állt módomban, mert nem akartam megvárni a kísértetek eljövetelét, meg azért sem, mert sokan kívánták már a faluban Jászabó Palit a föld alá. Hát a jóisten segedelmével eleget tettem a fohásznak.
Kakasszóra tértem csak vissza, remélve, hogy a földesgazda kikecmergett a veremből, és nem lesz súlybeli akadálya a további kutatómunkámnak. Ám Menyus, a falusi cigányprímás ekkor gördítette be fakerekű kiskocsiját a fák közé.
– Menyus! – kiállott Jászabó Pali a verem mélyén megrekedve. – Gyere, mögszorultam. Húzzál ki!
– Hát kend mit csinál odalé a likacsok között? Oszt mért fingta ki belőlük a földet?
– Nem látod! Verembe estem. Nem én fingottam ki, kifingódott ez magától! Na, add a kezed!
– Már mit képzel, Pál bátyám! Én az ötven kilómmal hogyan tudnék a kend kiszabadításában szerepet vállalni? Még a végén oda repülök maga mellé, oszt csoportos mögszorulásnak löhetünk tanúi. Na, de csak ne mönjön sehová innet, futok a faluba segítségért!
– Már hogy mönnék, mikor mozdulni se bírok, éjjel óta itt vagyok legémberödve.
Fél óra sem telt el, és az erdő úgy hemzsegett az emberektől, mint a főtér búcsú idején. Jászabó Pali dicsőséges megmenekülése után az avarban kuporgott, Szarka doktor pedig ott téblábolt körülötte. Szabó Mihály csendőr a gödrök mellett guggolt és bűnjeleket keresve markolászta a kidobott földet.
– Sikerült-e valami következtetést levonni? – lépett a csendőr mellé Karabics Jenő polgármester.
– Az biztos, hogy nem magától nyílt mög. Ezt valaki szánt szándékkal mögnyitotta.
– Ez így van – bólogatott Jászabó. – Én bíz mindön nap este kilenckor itt jövök keresztül, de eddig még híre sé volt semmiféle likaknak.
– Ha engöm kérdöz, polgármester uram, lehet, hogy orvvadászok voltak, de az is möglehet, hogy nem. Szarvast akarhattak ejteni, de az sincs kizárva, hogy nem. Már csak azt nem értöm, kié ott az a kocsi!
– Az enyimé – nyújtotta fel kezét Menyus.
– Te, cigány! – szívta fel taknyát a csendőr. – Csak nem fáért gyüttél?
– Már hogy gondolja ezt, csendőr uram! A faluba mondták, hogy sok a gomba errefelé. Azt gyüttem lészödni.
– No, de ekkora kocsival?
– Hát se táskám, se garabolyom. Valamit csak hozni köllött.
– Te, cigány! Oszt mért van az a balta a kocsiba?
– Erdőben vagyunk, csendőr uram. Sok ám itt a vadállat. Valamivel mégis csak mög köll védeni magam.
Az ösvényen már szaporodtak a kíváncsiskodók, Szivacs atya pedig mindenkit megáldott, aki arra járt, persze csak azzal a feltétellel, ha ad némi anyagi segedelmet a templom részére.
A szemközti paréjból Csabaki Dezső lépett ki egy üveg kisüstit szorongatva a hóna alatt.
– Adjon isten, Dezső bátyám – kiáltott Jászabó. – Csak nem néköm hozta kend az orvosságot?
De biza! Hallottam, hogy mögszorult a gödörben, oszt gondoltam, ettől gyorsabban gyógyul.
– Jól gondoltad, Dezső komám, már a kezem is úgy remeg, hogy bíz itt csak te löhetsz a messiás a csuda kisüstiddel együtt. Add hamar, me rögvest elpusztulok!
– Adom már, csak elébb számoljon le kend 8 pöngőt a tenyerembe!
– Nyolcat? Hát elmönt az eszöd, Dezső fiam, hát hogy adod ilyen sokért a torokkaparót?
– Már mögbocsásson, de én most orvosságot hoztam kendnek, nem itókát. Döntse el, hogy gyógyulni kívánkozik vagy sé!
– Jól van, na, add már, ha nem akarsz veszni látni!
A földesgazda be is nyelte az orvosság javát, oszt biz azonnal talpra is tudott kecmeregni.
– Te, Menyus! – törölte meg száját Jászabó – Oszt a papot minek hívtad?
– Arra gondoltam, ha nem bírjuk kihúzni a veremből, Szivacs atya föladhatta volna az utolsó kenetöt, oszt a földet már hánytuk is volna vissza!
A kora délutáni órákban keresem fel a Csabaki fogadót, hogy Dezső bátyám szemére hányjam az esti történéseket. A kocsmáros odabe volt és jóízűen fütyörészett.
– Dezső bátyám, kend jól átalmerészelt verni! Nem leltem nyomát sehol a kincsnek.
– Dehogy vertelek én által, ehun van-e! – vett elő a zsebéből két pengőt. – Pont abba a gödörben volt, amelyikbe a Jászabó mögszorult. Ott leltem a segge nyomába. Bár a kincs azé, aki mögleli, én ez most mégis néköd adományozom, mert biz te dolgoztál mög érte. De aztán erről a kincsről senkinek egy szót se. Még a végén idecsődülnek a kalandorok, oszt körösztül lyuggatják az egész vidéköt!
