Különös, titkos érdek
Mintha különös, titkos érdek fűzne, hogy vizsgáljuk a tájat,
mintha olcsó csodákat lelnénk földeket kutatva,
angyaltorzók nem pihennek néma kertjeinkben,
csak hamut s törmeléket fúj a déli szél ugatva.
Hamis kutyák most nyomunkban járnak,
és csahos kedvesek vernek el rajtunk téves számadást,
hogy magtalan földbe magunk ezerszer szórtuk,
s rügyek, ha fakadtak, mi sárga körmünkkel csíptük le a halványzöld, égi áldást.
Furcsa terveinktől holnapot remélve, dülöngélő, szeszszagú jövőt,
elmerülünk másod-képeinkbe,
s a Kik vagyunk? kérdésre segítségül hívjuk a párás múltidőt.
Mintha különös, titkos érdek fűzne, hogy mindig a több legyen kevés,
s a halált szagoljuk, mikor bajunk csak gyermekágyi hőemelkedés.
A kékvérű sisere nem osztódik, csak torzul,
az elszánt csőcselék még szabad lábakon,
s mi éhezünk, te büszke, jóllakatott újkor;
átlépünk egy árkot, s már újba gázolunk.
Ötödik nap
Majd levelet írok azoknak, akik nem láthatnak minket,
és írni fogok annak is, akit én láthatok,
kell majd pár sor, a mindig bátrabbaknak,
és kell pár szó arról, ami fájni fog;
egy alkalom is kell, egy pillanat,
vagy lehetőség – rendben van, mondjuk így –
majd rönkök kellenek, és kellenek ágyak,
és sötét is kell, ha csak az segít.
És kell majd egy ember, bár egy, aki nézi,
hogy a víz lábunk közt hogy csorog,
és kell még egy kéz, s ha több van, úgy legyen,
s csak egy perc kell majd, ha fáradok.
És kérdések kellenek, mindig-mindig mások,
hogy a Nagy Kört a deszkán írjuk le mégis,
még néhány jó szó a szabad semmiről,
hogy megrágja egy, s ott benne éljek én is.
A boldog csillagállás, a véletlen, a sors,
tudás, zene, s még valami bántón átlagos,
mert többek úgy vagyunk, ha élünk a kevéssel,
s hisszük – mint én –, hogy szállni sem tilos.
Még öt nap hátra, ha számolni kell
s egy szám, ha öl, a betű csak temet,
százhúsz óra, mit nekünk egy percért,
ha végigjátsszuk úgyis a közös éveket.
Ének a fürdőről
Az asszony egy fürdőt épített,
vízzel teli fürdőt,
fürdőt épített az asszony,
jaj, azok a balkán arcok, azok a rongyok,
kendők, terítők és halotti leplek,
azok a fürdők, azok a csendes táncok,
micsoda népek, te jó Isten, micsoda ráncok!
Isszuk, csak isszuk, a szamártejet isszuk,
fejjük a kancát, a kancatejet isszuk,
fegyverünk a napon izzik,
a tárban három golyó ha akad,
de annyian vagyunk mi még, ellenségei egymásnak itt!
Az asszony egy fürdőt épített,
vízzel teli fürdőt, meg akarta mosni,
meg akarta mosni a fele világot,
de hiába fogott neki százszor is az asszony,
mindig a mocskosabb fele hiányzott.
Isszuk a szamártejet, isszuk,
a kancatejet, isszuk,
a fürdőben is isszuk,
a piacon is isszuk,
mocskos levekben fürdőzünk és isszuk,
az elfojtás vizével vegyítünk tejet, pálinkát,
kimért bort, vért, verítéket, ezeket isszuk,
a fürdőkben is, a hivatalok csempézett termeiben is,
ezt isszuk a sötét templomainkban,
míg fegyvereink a napon izzanak,
csak amíg a cső újra kitágul.
Az asszony egy fürdőt épített,
vízzel teli fürdőt, ezt épített az asszony,
ott bárki befeküdhetett a szamártejjel teli,
harminchat fokon tartott kádba,
úgy nyúlhatott el bárki, olyan békésen fekhetett,
ahogy egyetlen fürdőben sem,
ahogy sehol máshol, csak Srebrenicában.
Priamosz hisz
Lóg a lába, lóg a falónak.
Lóg és csüng. Szúrágta, szálkás, mohos.
Mézzel elkevert italát meríti,
pohara széle ragad és poros.
Lassan gördül át a félhomályon,
ugyanoda tér, hol harci seb sajog.
Szép anyák, jaj, tánctól fáradt lábak,
ez a sivatagos föld oly biztosan inog.
Felsaruzott lábak lóbélben hogy állnak,
és markokban lüktetnek éles penge-élek,
kötelek vonják a cseles kancát hosszan,
hogy csődörré nyúzzák majd agamemnón kések.
Itaka fénye, te, jámbor menedék!
Húst rágnak kutyák az ácsolt rexi székben,
Priamosz hinné a csenevész egy istent,
de nem lel mást, csak pár torzót a téren.
Bíborszínű parton – véres truvai murva –
nyalt sebbe forrt az átverés méz íze.
Lóg a lába, lóg a lélekfaló lónak,
átka, hogy béna unalom eméssze.
Priamosz hisz, és hinni, nem titok,
behódolt népeknek királyi erény,
s míg bort isznak a győzedelmes torban,
másnak szomjra ott a szenteltvíz-edény.
