A perzselő meleg elől enyhülést remélve gázolt át a magasra nőtt, száraz fűtengeren, hogy elheverhessen a közeli, árnyékot adó szúrós bozót tövében. Izmai a szokott módon dolgoztak, méretes tappancsaival gyűrte, tiporta a keményre aszott kórókat, csak az utóbbi időben hatalmasra nőtt hasa himbálózott szokatlan intenzitással a lábai között. A jókorára duzzadt teher a vadászatban nem akadályozta, kissé lassította csupán, de azért mégis minden más volt, mint azelőtt. Azelőtt, mielőtt megmérkőzött a felségterületét megsértő hímmel, s a verekedést követően, legyőzöttként, ténylegesen megadta neki magát.
A királyi méltóságú, busa fej és a csíkos bundával borított széles hát néhány lépés után elérte a bozótost, ahol kényelmesen leheveredett. Magányában nem zavarta semmi. A táj körös-körül csendes volt, épp senki nem vadászott a közelben, és mintha még a madarak is elhallgattak volna. Így délidőben, a hőguta közeli aléltság állapotában, elfeküdt, megpihent minden élőlény.
Míg vackán, melyet a természet almozott alá, a melegtől pihegve fujtatott, furcsa, erőteljes mozgásokat érzett a hasában. Mintha a tegnap elfogyasztott antilop nem akart volna beletörődni abba, hogy a futóversenyt ő, a tigris nyerte. Persze, nem volt nagy hajsza, ezzel a hassal nemigen tudott a szokásos lendülettel utána nyargalni. Talán le sem dönti a lábáról, ha az állat nem olyan fiatal és tapasztalatlan. Mindegy, a gyomra tele van, egy-két napig kibírja, ha nem vadászik.
Akkor váratlanul erős görcs nyilallt a hasába. Mintha a beleit csavargatnák, és a hátsó fele szinte belezsibbadt a fájdalomba. Egyszer érzett már hasonlót a fara tájékán, de az karom okozta mély combsérülés volt, amit a területbitorló hímtigrissel vívott küzdelemben szerzett. Lassan gyógyult, kicsit sántított is egy darabig, de aztán beforrt a seb, a mozgásában csak rövid ideig akadályozta.
Gondolatai eközben visszakanyarodtak a mostani érzésére, mely nem volt elviselhetetlen, csupán érthetetlen. Még inkább érthetetlen volt, amikor az átmeneti szünet után a fájdalom ismét fokozódott, és pár óráig tartó vissza-visszatérést követően valami megindult ott a másik végén. A hátsó lábai közül nyálas, hengeres valamik csusszantak a fűbe, gyors egymásutánban három, majd utána még kettő. Ilyesmit még sohasem élt át, még nem voltak kölykei.
Ösztönétől hajtva nyalogatni kezdte a vinnyogva nyöszörgő, szőrös lényeket, amelyekből lassan kibontakozott egy-egy kölyökállat.
Ahogy mozgékonyabbak lettek, egyből a hasa alá másztak. Az elmúlt időszakban érzékennyé vált és erősen megduzzadt csecsbimbóira azonnal ráharaptak a kis jövevények, egy azonban ott maradt a fara mellett, és alig tudott a földről feltápászkodni. Nem volt ugyan tudatában annak, hogy öt kölyköt hozott a világra, és a táplálásukhoz csupán négy csecsbimbója van, azt azonban hamarosan észrevette, hogy a kölykök egyike rendre lemarad a többitől. És ez így volt a következő napokban is. A kis „maradék” csak akkor fért az életet adó táplálék forrásához, ha a többi négy már jól lakottan szuszogott, és művészi rendezetlenségben, anyjuk hátán, lábán, nyakán, vagy csak úgy mellette, a legyűrt füvön hevertek.
Ahogy múlt az idő, a nagyobb, erősebb kölykök már nem csak a tejért, a játék kedvéért is megküzdöttek egymással. Csak az a kicsi, a „maradék” volt tőlük többnyire távol. Egyedül szopott, már ha testvérei hagytak számára valamit a csecsben.
Anyai ösztöne hajtotta, hogy ezt, a legkisebbet, a leggyámoltalanabbat gyakrabban nyalogassa, mint a másik négyet. Amikor a vadászatból hozott egy nyulat, és elvonult, hogy az alomtól távolabb elfogyassza, a kicsi apró, ingatag léptekkel odatámolygott hozzá. Hagyta enni. Érezte, hogy annak jobban kell a táplálék, mint a többinek, mert az teszi lehetővé, hogy életben maradjon. A nagyobbak jó erőben, sőt túlerőben voltak, a kicsi azonban mindig a végére szorult, és vagy maradt számára a tejből, vagy nem.
Ez a kicsi szerette őt. Míg a többiek egymást gyúrták, lustán szanaszéjjel hevertek, ez minduntalan körülötte volt. A pofáját paskolta, nyalogatta, a fülét cibálta, s apró körmeivel belekapaszkodott a bundájába, hogy le ne essen a hátáról.
A szeretet kölcsönös volt. Mindent megtett volna érte, és meg is tett, mégis, a „maradék” egyre gyengébb lett. Már nehezen állt lábra, menetközben fel-felborult, sokat nyivogott, mintha folyton a segítségét kérte volna.
Az idő múlásával a nagyobbak elevenebbek, a kicsi azonban egyre csendesebb lett.
Egy hajnalon, míg a kölykök mohón habzsoltak, rossz érzése támadt. Egyből a legkisebbet kereste. Valami nem volt rendben, nem volt olyan, mint máskor. Szemével mindenfelé a kis szőrcsomót kutatta, fülével igyekezett kiszűrni a környezet természetes zajaiból, meg a szopással járó, fújtató hangok zűrzavarából azt a kis nyüszörgést, amit már annyira megszokott.
Nem hallotta, bármilyen éles is volt a hallása. És akkor váratlanul meglátta a vacok szélén a nyugodt mozdulatlanságba dermedt kicsi testet. Lerázta magáról a kölyköket, és odaballagott a magányában végtelenül esendő, aprócska szőrhalomhoz. Melléheveredett. Nem bánta, hogy a kölykök újra rámásztak, dögönyözték, szívták a tejét, ő merőn nézte a halott kölyköt. Fel nem fogta, hogy mi történt, de a zsigereiben érezte a rosszat, a jóvátehetetlent, a véglegest.
Pár napig nem is vadászott, csak a közeli maradékot ment megdézsmálni, amit nem is ő ejtett el, de a vadászt elkergették a dögmadarak, ő meg azokat. Jól megfértek egymással, végül is ez a rendje az ő világuknak.
Még napokig őrizte a kis tetemet, és amikor az a melegtől összezsugorodott, a pofájába vette. Úgy tartotta a fogai között, mint amikor az élőket hordta át a régi vacokról az új helyre, amit biztonságosabbnak tartott. Nem vitte túl messzire. Akkor lefeküdt, mellső lábai közé vette a testet, és miután párszor még megnyalogatta, elkezdte enni. Nem az éhség dolgozott benne, temetett. Temetett, a maga módján.
Amikor úgy érezte, elég volt, az egészen kicsire fogyott szőrcsomót még odébb vitte, és egy tövises bokor alatt füvet kotort rá.
Az már nem az ő kölyke volt, csak egy csomó szőr. Ő tisztességgel eltemette, hogy más állat falánkságának ne essen prédául. Eltemette, meggyászolta. Magába temette, oda juttatta vissza, ahonnan a világra jött. Így lehetett továbbra is az övé, az ő legkisebb első kölyke, a „maradék”…
