Nyelvünkben folyton keletkeznek új szavak. Mégpedig nemcsak szóalkotással, vagyis meglévő szóelemek eddig nem próbált összekapcsolásával, hanem szóteremtéssel, is, vagyis szinte a semmiből. Minya Károly írt cikket a minap a Magyar Nemzetben punnyad szavunkról, amit se régi, se új, se tájszótárainkban nem talált. Hangulatfestő szó, mely föltehetően a pu-po gyökből eredt, lásd: puha, pufók, pohos, pofa. Kialakulásában közrejátszhatott fonnyadt szavunk is. A ny gyakori érteménye a nyúlás, mászkosság. Minden magyar számára érthető, hogy milyen a lustán heverő ember, a forró zsírba dobott zöldség, az unalmas társaság hangulata, ha punnyad. A szó villámgyorsan elterjedt.
A nyelvet azonban nem csak a fölszentelt szakemberek művelik és frissítik, hanem a nyelvtanulók is. Leginkább azok, akik kisbabaként ismerkednek Nyelvédesanyánkkal. Akik nyelvtanról, gyökrendről, finnugor leszármazásról, történeti összehasonlítás révén kikövetkeztetett ősszavakról harangozni sem hallottak. Ők a tudományos vitákat egyszerűen átugorva belenőnek a szavakba, a szabályokba, a nyelv rendjében való gondolkodásba.
Ágoston unokám harmadik életévét töltötte be – 2014. május. 12.-én volt a nagy nap. Pösze, de igencsak otthonos Nyelvédesanyánk kebelén. Ez bizony a gyökrend mély ismeretét jelenti. Az ő korában természetesen a maga módján. Például, már fölfedezte, hogy a szó elején álló szótagocska hordozza a lényeget, ezért amikor édesanyja korholja kényeskedése miatt: Ne nyávogj, kisfiam! Akkor így szemtelenkedik vele nyá, nyá, nyá!
Elgondolkodtató, hogy a macskahang gyöke talán a nyáv, v>f után nyaf, de Ágoston nem három, hanem két hangúnak érzi a gyököt: nyá-vog, nya-fog. Nem tanulhatta, hogy gyökeink száma a CzF. szerint 2305 és ezek 99 százaléka két, illetve három hangból áll. Jó, ha ezt az anyanyelvi beszélő tudja, de lám, az is elég, ha érzi.
Amikor takarítja a sárgarépát, azaz pucolja, akkor a puc, puc, puc! kiáltásokkal kíséri működését. Az anyanyelvük ismeretéből kirekesztett pesti kofákkal pendül egy húron: még nem tudja, melyik szó őshonos, melyik vendég, magyaros tágkeblűséggel gyököt keres ott, ahol kell: a szó elején. Teszi ezt ott is, ahol nincs magyar gyök. A pucol ugye külhonból jött, akár a káposzta, a saláta, az uborka, melyeket a kofák kifogástalan magyar nyelvérzékkel kápinak, salinak, ubinak becéznek! Tudatlanságukban bölcsebbek tudálékos bírálóiknál…
Amúgy Fogarasi János első törvénye szögezte le: a magyar szó hangsúlya a szó elején van. Mert ott a gyök, a szó lényege, lelke, sőt, a belőle származott szócsalád egészének alapjelentése. Innen van az, amiről Karácsony Sándor egy évszázaddal később így nyilatkozott: a magyar nyelv ereszkedő lejtésű. Úgyszintén a magyar népdal és a magyar tánc is. Miért? Mert egy tőről fakadnak. De ezt Juhász Zoltán tudja igazán…
*
Sétálunk a kertben, Ágoston a lógókarimájú kalapjában. A barackfa lelógó ága fejbe böki, mire így kiált: Apóka, a sapkám megvédett a szúrtól! Nyelvrégészeti közhely, hogy az ősszavak hajdan zömmel egyszerre lehettek igék és főnevek: nyom, zár stb. Nos, szúr igénk közismert. Melléknévként is eleven: szúró, szúrós, ám hol a főnévi alakja? A CzF. két példát hoz. Az egyik szavunk gyökeleme, a szú, mely rovarként lyukakat fúr a bútorokba. A másik a „SZURA, (szur-a, azaz szúr-ó) fn. tt. szurá-t. Gyilok, mint szuró eszköz.” Vagyis a szúr melléknévi igenév lett, majd ó>a váltással visszafőnevesült. Ágoston elővette az ősidőkből a szúr szófajtalankodási hajlamát: miért ne ragozhatnánk a szúrt így, önmagában is névként? Én mindenestre megértettem.
Más alkalommal elkopott Ágoston rajzceruzájának hegye és így „kopa” lett. Ugyanúgy, ahogy a tip, top-ból lesz tipe és topa, a kis csipogó baromfiból csibe, a táv-ból tova, a kap-ból kapa. Anyja magyarázta, hogy nem kopa, hanem tompa, mire Ágoston kiegyezést kötött, s mondá: jó, a ceruza kopott hegye legyen „kompa”. Ezzel fölfedezte a gyökvegyítő játékot, így a puha+fonnyad műveletben a pu belépett a fo helyére s megszületett a punnyad.
Szótárunk gyakran hoz erre példákat.
A gom – pl. gom/olyog + gob-göb – pl. göb/öly – gyökök mind valami ’forgó, forgástest alakú’ jelenséget neveznek meg, ezért is hajlamosak az összeolvadásra: gomolyag, gombolyag, gombóc és gömböc, gömb, gömbölyű, gomb, gomba stb.
Lehet vitatkozni, hogy a mö önjelölt segédhang-e, s általa a gyök netán négyhangúnak is tekinthető…
Máskor megfordul a gyök, s lesz köp-pök, vagy puc/ér-csup/asz, miközben jelentését megtartja.
*
Nézzünk le a pincébe! Ágoston kérdezi, hogy mi van a pincében? Mondom: tavaszra eltett virágcserepek, üvegek, boros kannák, egyebek.
Mi az az egyeb?
Az egyeb természetesen nem gyök, hanem törzs, de a kisfiú a többes szám jelét tökéletesen leválasztotta, s megtalálta a szó törzsét.
*
Ágoston elém tart egy újmódi üdítős palackot. Apóka, ki tudod nyitni? Nézem, csavarom, nem nyílik. Koppantsd föl! S valóban: feszítem a hüvelykemmel, mire a kupak koppan egy pukkanóst, és fölnyílik.
Ágoston a magyar nyelv egyik csudás képességének birtokosa: kapásból képes vadonatúj szavakat teremteni! Erre – gondolom – sok-sok nyelv képes, de arra nem, hogy valamennyi anyanyelvi beszélő rögtön meg is értse őket! Magyarázat nélkül! Ez a fő titok!
*
A magyar észjárásról szóló könyveimben közzétettem néhány szógyűjteményemet: a beszélést, evést, helyváltoztatást és egyebeket jelentő igéinkről a Tejút neveiről, vagy a meghalás módozatait jelentő kifejezéseinkről. A Kedves Olvasók lelkesen fogadták ezeket, és kiegészítéseket küldtek. Így a helyváltoztatást jelentő igéink kezdeti, 1151 tagú fölsorolása (!) a 3. kiadásban fölülmúlta az 1300-at, noha már kezdetben is sokszorosan lekörözte európai nyelvtársaink hasonló szavainak csapatait. Állítólag.
Pihengettem babéromon, amikor egyszer csak megérkezett Pogány István gyűjtése. Be is vettem Szabir titok c. akkor készülő könyvem függelékébe. Pogány úr egyszerűen nagyszerű módszerhez nyúlt: az alapigékhez hozzávette azokat az igeirányítókat, amelyek kapcsolódni szoktak hozzájuk, és keményen átmozgatták őket. Így az alapsereg először kb. harmadára csökkent – ha jól számolom: 512 az önmagukban is mozgást jelentők száma –, majd megsokszorozódott, sőt, bevonultak a hadba azok a helyváltoztatást nem jelentők is, amelyeket irányítójuk ide küldött: kiáll (a sorból), átnéz, benéz, meglátogat stb.
Ily módon 14760, azaz tizennégyezer hétszázhatvan helyváltoztatást jelentő magyar igeszót szedett össze! Mégpedig az eredeti szigorításokkal: mellőzte a nyilvánvalóan idegen eredetűeket és az eszközzel történő mozgásokat pl. szánkózik.
Bárkivel fogadok egy üveg ménesi aszúba, hogy ez toronymagas világcsúcs. Nem számoltam át, de ha még szigorúbban rostáljuk az idegen szavakat, és kihull a fele, marad a lista másik fele! Az is bő 7000 szó! Ha a harmada marad, az 5.000! Akinek van kedve, rostáljon és számoljon!
*
És most itt van ez a „fölkoppantás”! Egy perce keletkezett!
Szavainak tán kétharmada „kép”: jelenséget, hangot, látványt utánoz, vetít a beszélők tudatába. A föl az irányt mutatja, hogy merre kell elmozdítani a kupakot, a kop pedig az eredményt. Látjuk, halljuk, érzékeinkkel fölfogjuk a lényeget, mit kéne itt magyarázni?
*
Nem a finnugristák az ellenfeleink, hanem a szofista „nyelvészek”, akik szerint nincs is nyelv, csak nyelvjárások, sőt, egyéni szóhasználatok vannak: ahány ember, annyi nyelv. Vajon mit keresnek a tanügyben? Ha nincs nyelv, akkor tantárgy sincs, ugyan mit tanítanak?
