A tizenharmadik TIFF-kiadás ismét a mozimentés és a pénzgyűjtés jegyében zajlott: öt évvel ezelőtt Erdély legnagyobb mozijáért, a Republicáért/Köztársaságért gyűjtöttek (s ezt úgy honorálták, hogy Florin Piersic néven nyitották újra), most pedig egyrészt konkrétan a Majakovkszij (Nádasmenti) úton található ún. Filmraktár megmentése érdekében próbáltak összekalapozni hétezer eurót, továbbá egy általánosabb, hosszabb lejáratú, „mentsük meg a gyöngyvásznat” című mozgalmat is meghirdettek, ami Románia siralmas helyzetben levő mozitermeinek rehabilitálását célozza meg.
Így aztán minden egyes bemutató előtt levetítették az erre vonatkozó kampányfilmecskét, amiben többek között újrafelfedezik Janovics Jenő hagyatékát (noha a magyar nézők derülésére nagy producerünk neve Jenövics Jenöként hangzott el, s valamiért 1919-re datálták filmgyártói munkássága kezdetét), továbbá bemutatják a fent említett RADEF-filmelosztó központot, amiről a nyitógálán kiderült, hogy egy jó ideje nem volt pénz őriztetni, ezért tudtak beköltözni csövesek és huligánok, hogy széthajigálják a (pár év múlva majd aranyat érő) filmtekercseket. Kétélű ez a film- és filmszínházmentési akció: egyrészt pont a TIFF volt az egyik pionírja az erdélyi mozik digitalizálásának, amely rendszerben nevetséges relikvia a celluloid, másrészt most filmmúzeum létrehozásáról papolnak, a városnak egy alig ismert szegletében. Mert a filmraktár valójában két részből áll: az épületből és a filmekből. Az előbbit még meg lehet menteni, valóban, utóbbiak nagy részének emulziós rétegét viszont már annyira megölte a nap, az eső és a sár, hogy azokból az égben levő nagy Lumiére-testvérek sem fognak már vetíteni, legfeljebb egy nem-narratív performansz-művészeti előadás hátterében levő vizuális anyagot.
Apropó, zárógála: az idén a lassan megszokottá vált vígjátékok helyett a nyitófilm egy szívfacsaró, 4 Oscarra jelölt brit dráma volt, az igaz történetből készült Philomena – Határtalan szeretet, amelyben a címszereplő ötven év után próbálja megkeresni fiát, akitől a katolikus ír nővérek elszakították kiskorában. A tényleg könnyfacsaró film története fanyar iróniával rímel a romániai mozik helyzetére: a közönség évekkel ezelőtt elszakadt tőlük, most pedig hatalmas erőfeszítéseket téve próbál újra rájuk találni – de nem lehet, hiszen a fiú a sírban fekszik (bocsánat a spoilerért – vagy rontócért, ahogy az új Kazinczyk hívják). Nem hiába ajánlotta hát Mihai Chirilov művészeti igazgató, hogy Philomena Lee hihetetlen nyitottságával és humanizmusával próbáljunk az idén filmeket nézni a TIFF-en: másként nem is lehet. Egy átalakulóban levő ipar fősodortól kisebb vagy nagyobb távolságra eső alkotásairól van szó, immár tizenharmadik alkalommal történik meg, hogy összegyűl tíz napra Kolozsvár és Erdély filmszerető népe (hol vannak ezek az emberek, amikor az új Seidl-,  Carax- vagy Wajda-film vetítésén kellene megtölteni a Győzelem mozit?), s az az érdekes, hogy ezek az alkotások minél szűkebb közönséghez szólnak, annál többfélék. A legjobb bennük viszont az, hogy a mienkétől merőben különböző filmkészítési (nyelvi, spirituális stb.) kultúrákkal lehet találkozni, ami néha nagyon erős élményeket produkálhat.
Itt van például A légy (Eega) című indiai film, amit egyrészt nehéz komolyan venni, másrészt pedig lehetetlen nem komolyan venni. Naivságában is tudatos film, felhőtlen játékosságában is hihetetlen munka és részletekre való odafigyelés van: olyasfajta hozzáállás működteti, ami már rég kiveszett az újraeladhatóságra szakosodó hollywoodi és a túl komoly, útkereső európai filmből. Larger than life és over the top, színes, szagos, hangos, táncos, zenés, ficánkolóan életteli: ilyen filmek miatt tódulhattak a moziba a nyugati világ emberei ötven évvel ezelőtt, és tódulnak most is a számunkra filmileg alig felfedezett Indiában, ahol Bollywood éli olyanfajta aranykorát, amire mi már csak szipogva emlékszünk – akkor, amikor A némafilmesnek Oscart osztunk nosztalgiából. Egy megölt férfi tér vissza egy ártalmatlannak tűnő házilégy (musca domestica) formájában, hogy leszámoljon gyilkosával s visszaszerezze tőle élete szerelmét. Nem tetszik elhinni, de sikerült neki. Légyként. A történet érzelmi-művészi mélysége nem tud mélyebbre ereszkedni az átlag manele-videoklipétől (nagyjából 2 tanulság marad belőle: a szerelem örök és transzcendens; valamint hogy a szegény ember le tudja győzni a gazdagot, értsd: a kasztrendszer átjárható), viszont az a hihetetlen mennyiségű és minőségű munka, amit minden egyes snittbe fektetett S. S. Rajamouli rendező, egy olyan maradandó, változatos és izgalmas moziélményt varázsolt az Éjféli önkívület (Midnight Delirium) szekciónak otthont adó Művész mozi elaggott vásznára, hogy a kultúrütközéstől megdöbbent nézők vinnyogva fetrengtek a röhögéstől.
Szintén erős filmélmény, s szintén egy hollywoodi zsánerre alapuló (de attól nem annyira elrugaszkodó) alkotás a dél-afrikai iNumber, number. Még abban is hasonlít az előbb említett indiai filmre, hogy vígan keverednek benne a nyelvek: a zuluba látszólag véletlenszerűen vegyülnek angol szavak (habár ritkábban, mint az indiai filmekben), s mindez hihetetlenül pörgős párbeszédekben valósul meg. A film feliratozása is kreatív: nem a megszokott helyen, a kép alján fityeg, hanem mintegy a beszélő szájából jön ki, vagy egyszerűen a kép közepén van. Ez csak az első pár percben lesz zavaró, utólag viszont nagyon is hálás eljárásnak bizonyul: kevésbé fárasztja a szemet, és kevésbé vonja el a tekintetet a cselekményről. Kár is lenne elvonni, hiszen a film olyan, mintha egy bekokainozott, kevésbé öntudatos és önreflexív Tarantino csinálta volna: egy nagyon dinamikus heist-film, aminek minden aspektusa arra van kitalálva, hogy a nézőt magával ragadja, a gyors párbeszédtől a hangos és sodró zenén keresztül a forgatókönyv fordulataiig minden kockája azt kiáltja: mozi! Mozi, a szó szórakoztató értelmében, abból a korból, amikor az átlagnézőnek nem kellett zsánereken, rendezőneveken és szerzői elméleteken gondolkoznia. Pedig a sztori mára szinte archetipikus: egy nem túl jó anyagi helyzetben levő zsaru egyet gondol, és részt vesz egy páncélautó-rablásban, közben meg természetesen meggondolja magát.
Persze nem minden alkotás szólt a dinamizmusról és a hangosságról: voltak olyan kisebb, csendesebb, halkabb művek is, amelyek pont otthonosságukkal szerettették meg magukat. Ilyen volt a spanyol-mexikói-guatemalai koprodukció, az Aranykalitka (La jaula de oro), amelyben négy guatemalai tizenéves próbál meg átszökni Mexikón keresztül az Egyesült Államokba. A road movie és a felnövésfilm műfaji jegyeit kombináló alkotás egyben szociográfiai esettanulmány is: a kis csoport egyik tagja magát fiúnak álcázó lány, a másik pedig – a meszticektől eltérően – maja őslakos, aki egy szót sem beszél spanyolul. Maga a történet nem túl eredeti, nem is lehet túl eredeti, hiszen akarva-akaratlan oda fog torkollni, ahová sejtjük: a kis csoport tagjait egyre több igazságtalanság éri, egyre többen morzsolódnak le közülük erőszakos körülmények között, hogy végül csak egyetlenegy érkezzen meg közülük élve az annyira áhított Államokba, oda is csak azért, hogy fehér munkaruhában díszelgő rabszolga váljék belőle. A szívszorítóan keserű film már egy jópár díjat bezsebelt, többek közt Cannes-ban is szerették (hiába, politika ez is).
A fesztivál fődíjas alkotása ezzel szemben nem volt túl nagy kultúrsokk: a Stockholm spanyol film, félrevezető címmel (mindvégig egy spanyol nagyvárosban játszódik, mindössze egyetlen éjszaka és reggel alatt), de meggyőző témával. Egy csajozásnak lehetünk tanúi, ami alatt az ügyeletes Don Juan (hogy spanyol nevekkel éljünk) elcsábít egy lányt, felviszi magához, megteszi, amit kell, s reggel finoman (majd egyre kevésbé finoman) megpróbálja lepattintani. Sajnos, nem sejti azt, amit a néző már kapisgál: a lánnyal nem stimmel valami. Az a nagyszerű ebben a kamaradrámában, hogy noha nem nagy erőfeszítés megérteni, nagyon kortárs és sok mindenkihez szól: szinte mindegyik fiatal tud azonosulni vele valamilyen szinten, főleg ha részt vett már ebben a macska-egér játékban. Hajszálpontosan építi fel az udvarlás dramaturgiáját, s noha a befejezés kissé erőltetettnek tűnik, a színészi játék és a minimalista mise-en-scéne tehetséges alkotókat ígér.
Szintén meghittségével hódított a 45 éves Kristályok szerkezete (Struktura krysztalu, a magyar mozikban Közjátékként futott) című film. Témája örök: két volt egyetemista csoporttárs-jóbarát találkozásáról szól. Az egyik falun lakik feleségével, a másik a nagyvilágot járja, és „befutott” tudósnak minősül, most pedig meglátogatja régi haverját, akit hosszú évek óta nem látott. A köztük kialakuló, fizikával és filozófiával megszórt beszélgetések alkotják a film tartalmi gerincét és drámai konfliktusát is. A karrierista Marek megpróbálja rávenni Jant, hogy az térjen vissza a városba, az akadémiai körforgásba, utóbbi viszont túlságosan megszerette a konfliktuskerülő, nyugis, falusi bölcselő-életmódot, így aztán baráti tépelődéseiknek nem lesz sok gyümölcse. Amikor a TIFF-en régi filmeket vetítenek, általában nem véletlen – a film író-rendezője, Krzysztof Zanussi az idei fesztivál életműdíjasa volt, és valóban olyan, mint eme filmje: csendes, tépelődő tudós (mellesleg fizikus is a filmrendezés mellett), aki nem szeret villogni, viszont szereti magát körülvenni olyan fiatalokkal, akiknek segíthet pályáján, vagy akik éppenséggel inspirálják őt. Mindez az általa tartott, a TIFF zárónapjára eső mesterkurzuson derült ki, ahol konkrét tanácsok helyett inkább anekdotákat és érdekességeket mesélt filmkészítésről, fesztiválokról és egyebekről. Kiderült végre az is, hogy igen, köze van a hűtőszekrényeket és más háztartási gépeket gyártó céghez: ugyanannak a nagyiparos olasz családnak a távoli leszármazottja. S az sem elhanyagolandó, hogy tudta, hogy pontosan hol van: jelen sorok szerzője a fesztivál zárógáláján sodródott véletlenül melléje, s a lengyel–magyar barátságról szóló rövid eszmecsere közben derült ki, hogy Zanussi úr tökéletesen ki tudja ejteni magyarul a Kolozsvár szót.
Ha a TIFF-nyitófilm a fiú hiányának jegyében fogant, s annak felnövése jelentette a film legnagyobb ellipszisét, akkor a témára tökéletesen rímelt a zárófilm, a Boyhood, azaz a Sráckor. A film arról szól, ami a címe: egy fiú felnövéséről. Érdekessége pedig az, hogy nem kevesebb, mint 12 éven keresztül forgatták ugyanazokkal a szereplőkkel, így aztán szó szerint látjuk felnőni a kis texasi Masont, akit a kamera elsős korától egyetemi évkezdéséig kísér el, évente egy kicsit. Már a projekt jellege és epikus mivolta is dicséretes, de Linklater filmje a kuriózumon kívül is decens alkotás: játékfilmes szüzséjén túl nagyszerűen dokumentálja 12 év Amerikáját, a szeptember 11-i támadásoktól kezdve egészen a tavalyig, így jócskán túlmutat saját keretein. A TIFF „forgatókönyvét” ráadásul szinte a filmével egyidőben kezdték írni, mondhatni a filmbéli sráccal együtt nőtt fel. Utóbbival ellentétben viszont a fesztivál sztorija tovább forog: reméljük, hogy megérjük felnőtt-, közép- és öregkorát is, legalább ilyen színvonalon.