"mindent a vérünk halk léptei követnek"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 12. (650.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Nemzetelés
Botházi Mária
Minden úton mellé szegődtek a mesék - Beszélgetés Simon Réka Zsuzsanna meseíróval
JULES SUPERVIELLE
Versei
Cseke Péter
Kuncz Aladár udvarhelyi kézfogása - Tompa Lászlóról nyár eleji képekben
MARKÓ BÉLA
Versei
Bálint Tamás
Versei
VARUJAN VOSGANIAN
Suttogások könyve
BORCSA JÁNOS
Nyoma az elmúlt időnek
Varga Melinda
versei
Boér Tamás
Aki másnak vermet ás... Jászabó Pali esik bele
Vendégváró
LOVASSY CSEH TAMÁS
Versei
Szőcs István
„Az út előre csak visszafelé vezet” - Kátay Mihály: Etruszk sugallatok I.
MESTER GYÖRGYI
Anyaság
Czakó Gábor
Ágoston magyarul tanul
Jakab-Benke Nándor
Jenövics és a bűvös 13
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Komponált képzavarok
Xantus Boróka
Játék az üres szóval
Átjárások
Júliusi évfordulók
Szekernyés János
Egy híján húsz
Jakabffy Tamás
Bizánc
 
KECSKÉS TAMÁS HUNOR
Komponált képzavarok
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 12. (650.) SZÁM — JÚNIUS 25.

A képzavar mindig valamiféle impotenciára utal, mondjuk amikor a rímfaragónak nem elég éles a vésője, mert a metaforikus vagy szó szerinti jelentések fazettáinak konfliktusa megbotlasztja az olvasót töredelmes munkájában, és a jelölők valóságdarabokra történő vonatkoztatását nehezíti. De mi történik akkor, ha nem a fogalmi pontatlanság adott (véletlen vagy szándékolt, mint az előző mondat esetében), hanem egyszerűen az van, hogy nincsen megfelelő szó az eseményre, jelenségre, érzésre, tapasztalatra vagy helyre? Pontosítsunk: akad – elmúlás, halál, kórság –, de egyikkel sem elégszünk meg?
Azt gondolom, Serestély Zalán elégedetlen. Elégedetlen a létezés – vagy mi a szösz – sebezhetőségét magába sűrítő, egyértelműsítő és készen kapott fogalmaival. Merthogy van a halál és a fájdalom meg a szenvedés mint az emberi tapasztalás megkerülhetetlen élményei, és ott van körülöttük a keresztény kultúrából örökölt konszenzus, ami ezeket a kálváriákat magától értetődővé igyekszik tenni. A Feltételes átkelés versei egy olyan elemzői pozícióból hangzanak el, amely ezen élmények eleve adottsága helyett mechanikájukat próbálja leírni vagy megragadni, nem pedig az élet–halál dichotomikus rendszerében gondolkodnak. A versek egy csoportja inkább a kötőjel a két állapot között, a küszöbön lét (levés?) paradox pillanatai. Ez lenne az egyetemes része a dolgoknak. Ebbe épülnek bele a kis erdélyi létünket megnyitó referenciák („éjjel amikor beveszed az utolsó indometacint”: román gyógyszer magyar fájdalomra is),  vagy a kagyló-toposz provincialitástól és patetizálástól mentes, átdolgozott változatai. Aztán ott vannak a szerző személyes kapcsolatait feltáró és/vagy bonyolító, a szerelmesnek, a húgnak, az apának és nagyapának címzett (?) versek. Közben megkerülhetetlenek a kötet egészébe beleírt, a testi megtapasztalást közvetítő érzetek, amelyek által ismét az egyetemesnél vagy univerzálisnál – érdekesek ezek a szavak, mintha manapság cáfolni igyekeznénk őket, közben meg felütik magukat a partikulárisra koncentrálás közben – lyukadunk ki. A versekben megszólaló valaki nem az elmúlás adott helyzete vagy a fennálló viszonyok ellen lázad, hanem minden erejét a külső és belső, vagyis a környezeti és a testi jelenségek megfigyelésére fordítja. Egyrészt azért lesz érdekes a testiség ezekben a versekben, mert nem testpoétika van, hanem a burjánzó tér és test kapcsolatai. A határok elmosódnak, nem tudni, hol kezdődik az egyik vagy hol folytatódik a másik: „mint hatalmas hörghurutot láttuk/ felszakadozni fenyveseiből az istent/ homályos volt és langyos és tejfehér/ fújtatott flegmán mint állomási dögök/ nem volt hova bújniuk/ a hörgők végül bensővé tették”.
Egy másik fajta elégedetlenség vagy bizalmatlanság is tetten érhető a kötet kapcsán: a nyelvvel szembeni szkepszisé. A fenti értelmezési keret sem egy precíz elemzés eredményeként fogalmazódott meg, hanem a kötet többszöri újraolvasása után keletkezett benyomások lecsapódása, hiszen a versek referenciális olvasata szinte sohasem adott. Vannak olyasfajta jelölők, amik kísértetiesen hasonlítanak a magyar nyelv szavaira, de hát mégsem azok. Vagyis azok, csak nem biztos, hogy ugyanazt jelentik, mint az értelmező szótárban, mert úgy vannak egymás mellé téve vagy rímhelyzetbe állítva, hogy kapcsolatuk megkérdőjelezhesse értelmüket. Könnyen rá lehetne fogni Serestély Zalán kötetére, hogy ez valami avantgárd jegyeket mutató költészet, hogy ilyen meg olyan expresszionista és szürrealista megoldásokkal dolgozik, de ha ezt tennénk, a szavak, motívumok és képzavarok komponált viszonyhálózatáról mondanánk le. Például egy másik lehetséges olvasatról, ami a rák kórtörténetét írja meg. A kötet címének szavai a borítón feketével és fehérrel, egymás alá vannak írva, a kiemelés szerint: Feltételes átkelés – vagyis a felkelés és áttételes szavak lesznek olvashatók a grafikai megoldás által. A történet stációkban – innen olvasva a kötetet: stádiumokban – halad előre, de a végső állapot nem a halál előtti pillanat. A versek a part közelében íródnak, a tó felszíne már a legelsőben látható, az utolsókban „a test átbukik árnyékán/ még csak nem is gyöngyözik a víz”: Umbráriában vagyunk.
Elsőre az Umbrária mint megnevezés kevéssé invenciózus névalkotásnak tűnhet. Az én értelmezésem felől azonban ez a képzés ismét a jelölőkkel szembeni szkepszis eredménye, a név az elhelyezhetetlent, a halál utáni árnyékvilágot territorizálja ironikus gesztussal. Már a legelső versben (mit kezdenék a haláloddal) megfigyelhetjük a beszédmód sajátosságait: elliptikus és ismétléses verszerkezet, matematikai (később zenei) metaforák, motivikus ismétlődések (tó és pikkely, később: kígyó, kert, alma, rozsda, porcelán), a nyelvtani kapcsolóelemek részleges hiánya. Tehát a halálról való gondolkodás ugyanolyan szabályszerűségeket mutat, mint a halál utáni létezésé, ha elfogadjuk, hogy a kötet utolsó három verse tényleg ezt írja meg. De akkor van-e átkelés egyáltalán, vagy a kezdő vers is az átkelés után íródott, vagy paradoxális módon egyszerre érvényesül mindkét állapot?
A kompozíció olvasása közben a globális értelmezésre tett kísérletek folyamatosan csődöt mondanak. A Feltételes átkelés nyelvi és motivikus labirintus, amiben a jelentés mindig eltolódik legalább eggyel: mindig közel van, de sosem eléggé. Nem véletlen, hogy a kötet egy Borges-idézettel indít: „Én aki annyi ember voltam, sose lehettem Az,/ Akinek ölelésében elalélt Matilde Urbach.” Ez tulajdonképpen egy egész vers, de a mottóból hiányzik a francia cím, illetve a latin költőre tett utalás. Borges ebben a versben filológiai nyomozásba kényszeríti az olvasót: adott a spanyol nyelvű vers, a francia cím, a német név és a latin feljegyző, aki nem is antik, hanem a 16. században alkotó művész stb. – a problémák továbbgyűrűznek.
Serestély Zalán verseit olvasva sem tehetünk mást, mint hogy belemegyünk a nyomozásba és megpróbáljuk a kapcsolatrendszereket dekódolni. A recenzens kedvenc példája a „kétely virágai”, a „metilinkék”. A metilinkék Umbráriában nyílnak, nem úgy, mint a kötet egy korábbi versében „a  közösen ültetett margaréták”. Egyébként a metilin kék – vagyis a különírt forma, nem a költő által kihasznált nyelvi homonímia révén képzett virágfajta –, az akváriumok, a víz tisztítására használt vegyület, így kapcsolódik a tó asszociációs körébe, s ezáltal magához a helyhez is, ahol megtalálható virág. Továbbá a metilinkék mint szín a kötet borítóján dominál.
Talán innen is látszik, hogy a referencia és a jelentés milyen módon irányított. Lehet, hogy így kellenne elemeznünk a kötet összes szavát, hogy a hermetikusan zárt versek kinyíljanak. De kulcsot – vagy mi a szöszt – nem ad senki az olvasó kezébe. Oda szeretnék, így a recenzió végére kilyukadni, hogy ezeket a verseket nehéz olvasni. Ezt az elején nem mondhattam, mert ezt mondani a legkönnyebb. Serestély Zalán Feltételes átkelés című kötete akkor és olyan helyre érkezett, amikor és ahol a második olvasásra magát ki nem adó költészetet elsüllyesztik. Azért várjuk ki a végét a történetnek, mert ez az írói pálya ott vette kezdetét, ahol általában a másoké véget ér.

Serestély Zalán: Feltételes átkelés. Erdélyi Híradó Kiadó–Előretolt Hely­őrség Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2014.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében