Jász Attila: Belső árnyék. Kortárs Kiadó, Budapest, 2013.
Képző- és filmművészeti alkotások lírában való megszólaltatására, továbbgondolására vállalkozik Jász Attila új kötete. A Belső árnyék három művész – Csontváry Kosztka Tivadar, Andrej Tarkovszkij, Kaposi Tamás – életművéből szemelget átfogóan, miközben a munkák alakulástörténetére, életrajzi kapcsolódásaira is utal.
A Nagytemplom villanyfényben ciklussal indít a kötet, amely a korának festészeti irányzatai közé besorolhatatlan Csontváry műveit az első munkáktól (Süvöltőt leterítő ölyv. 1893, Őz. 1893) egészen a festő utolsó éveinek vázlatokban maradt alkotásáig (A magyarok bejövetele. 1914 és 1918 között) idézi meg. A versek a művész elhivatottságába, tehetségébe vetett biztos hitét: „Képeimet meg fogják ismerni / felesleges lenne szignóznom őket”, ugyanakkor a technikai megvalósítással kapcsolatos dilemmáit: „hiába elhibázott a kompozíció / a kontrasztot tartottam a legfontosabbnak” egyaránt megjelenítik. Csontváry művészete aszkétizmusa, „bolond prófétasága” felől is megvilágításra kerül.
A Behunyt szemmel ciklus a Tarkovszkivágások alcímet viseli, amely akár az ott szereplő versek műfajmegjelölése is lehetne: a rendező Andrej Tarkovszkij legnagyobb filmjeinek egy-egy filmkockáját, jelenetét merevíti ki úgy, hogy közben a mű egészét is szem előtt tartja.
A Szent nyírfakéreg ketchuppal. Kaposi Tamás-apokaliptika a fiatalon elhunyt grafikus munkásságát a halál perspektívájából nézve közelíti meg, de művei játékos-ironikus beállítottságát, profán és szakrális között egyensúlyozó jellegét is kiemeli. Ez a ciklus építkezik a leginkább életrajzi dokumentumokból, míg az előzőekben áthallásokat fedezhettünk fel Csontváry Önéletrajzából, vagy egy rövid idézetet Tarkovszkij naplójából, addig az utolsó rész verseinek szinte mindegyikét interjúból, levélből, feljegyzésből, valamint tanulmányból származó hosszabb-rövidebb részletek egészítik ki.
Mi a közös a három megidézett életműben? A kötet hátoldalán lévő rövid ismertetőben Jász Attila korábbi alteregója, Csendes Toll útba igazítja az olvasót: „Mi van a küzdelmen, a kudarcon, a szenvedésen túl? Van-e ennek értelme, értéke számunkra? (...) Képesek vagyunk-e átlépni a küszöböt, árnyékunkat, saját magunkat?”
