legújabb magyar nagyopera világra jöttének hetei után állunk. Vajúdás volt, nem is lehetett másképp, mint minden fontos születés. Hivatalos ősbemutatója – tudniillik a kolozsvári – csak szeptemberre várható. Hogy mégis elkészült már a színpadi adaptáció, az a Bartók Plusz Miskolci Nemzetközi Operafesztiválra való meghívásnak köszönhető. Selmeczi György operáját Zakariás Zalán rendezésében június 14-én Kesselyák Gergely, a fesztivál igazgatója vezényelte.
Az opera témája a középkorba vezet vissza: a Konstantinápoly falai alatt megállíthatatlanul hódítani kész török had végveszélybe sodorja a császárváros maradék lakosságát. A kevéssé újszerű drámai alaphelyzet voltképpen a hősies ellenállás vagy a történelmi realizmusból fakadó behódolás eldöntendő kérdése. XI. Kónsztantinosz, az utolsó bizánci császár a nyugati hatalmakhoz fordul segítségért, de V. Miklós pápa nem hajlandó támogatni a nézőpontjából szakadár, ortodox egyházzal összefonódott impériumot. (A császár, tudjuk, bármilyen eszközt megragadna, hogy katonai segítséget kapjon, ennek érdekében 1452-ben még a katolikus és ortodox egyházak egyesülését is kimondja, ezzel persze maga ellen hangolva alattvalói többségét.) Néhány genovai és velencei hajó mégis segítségül érkezik – a Selmeczi-opera interpretációja szerint nyers, célratörő, erkölcsi mérlegelésre nemigen hajló zsoldosokkal.
Az ostrom megkezdése előtt II. Mehmed felajánlja Kónsztantinosznak, hogy zavartalanul uralkodhat Moreában, ha behódol, ő azonban az utolsó percig való ellenállást és ezzel az elkerülhetetlen hősi halált választja. (A történelemkönyvekből tudjuk, hogy a győztes törökök napokig lándzsahegyen mutogatták Konstantin levágott fejét; később azonban méltó temetést kapott. Egyes ortodoxok szentként tisztelik, noha hivatalosan ezt soha nem mondták ki.)
Miről szól és mit üzen az operai dráma? Milyen analógiasugallat áll mögötte? Vajon csupán a piedesztálra emelhető sziklaszilárdság – a Kónsztantinoszé – szegül szembe a belenyugvó elcsángósodással? A fontos és fondor udvari tisztségviselők alakja – Szpiridon főkamarás, Laszkarüsz tengernagy, Lüszander, Krátész, Zenóbia, illetve a kalmárcéh bírája, Murszafosz – viszonylag egyszerűen megalkotott jellemek. Hozzájuk képest többsíkúnak tűnik a császárné erkölcsi profilja, hiszen Iréné egyfelől önként ajánlaná fel magát a Város falai felé közeledő szultánnak, a „Tigrisnek”, hogy ennek árán egy legyen a hárem asszonyai között, de uralkodói jóléte biztosítva maradjon, másfelől viszont a végzetes pillanat előtt nem engedi, hogy Kónsztantinosz megigya a mérgezett hűsítő italt, amelynek preparálásában Iréné maga is cinkos volt. Selmeczi György zenedrámájában visszafogottan – csupán vegytiszta hatalomvágyáról monomániásan tanúskodó mondataival – van megalkotva az ütődött Démétriosz nagyherceg alakja. (Ehhez képest a Zakariás-féle rendezés kínosan erőltetett és szájbarágós színpadi jelzése a velejéig megalkuvó pátriárka láncpóráza, amellyel az idiótát magához köti, illetve függőségig manipulálja.) A dráma csúcspontja, úgy vélhetjük, nem a tragédiai császárhalál, hanem az a pillanat, amelyben a Kónsztantinoszhoz egykor akár meggyőződésből, akár talpnyalásból közel állók egymás után elszivárognak, hogy a maguk elképzelése szerint éljék túl erkölcsi halálukat. Az apród – akiről persze kiderül, hogy Kónsztantinoszt rajongva szerető, őt hűséggel beborító nő: Herma – törékeny, esetlegesnek tetsző támasz csupán ebben a vérzivatarban.
A Bizánc zenei rétegeinek kimunkáltsága – s ezen senki sem lepődhet meg igazán – kivált a bartóki zeneeszményig vezethető vissza, de épp úgy megkerülhetetlen komponistai előképnek tűnik Orbán György is, anélkül persze, hogy Selmeczire az epigonság gyanúárnya vetülne. Az opera kétségkívül nagyívű zene, kevéssé tagolt, az egyes színek és jelenetek közötti kohézió nem engedi, hogy mű és hallgató interakciója kihűljön. Különösen gondos, több helyen egészen mesteri módon vannak megformálva a kórusok (himnikus kórus, kalmárok kara, bizánciak kara, genovai zsoldosok, palotahölgyek).
Mindent egybevetve igaznak érezhetjük, amit Szép Gyula, a kolozsvári Magyar Opera igazgatója a nyilvános főpróba bevezető szavaiként mondott: a kortárs magyar zeneirodalom jelentéseiben igen mély, monumentális műve készült el, amelyhez – tehetjük hozzá a magunk részéről – már csak értő közönség és felszabadult fantáziájú, tágkeblű hírverés kell.
