1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Fogj egy­szer kar­dot a ke­zed­be.
Nem kell áhí­ta­to­san fog­nod. Nem kell nagy dol­gok­ra gon­dol­nod, nem sza­bad le­be­csül­nöd, és nem sza­bad já­ték­szer­ként bán­nod ve­le.
És nem kell, hogy meg­mond­ják ne­ked, mit kell érez­ned, mi­kor ke­zed­ben tar­tod.
A kard le­het meg­hosszab­bí­tá­sod, ter­mé­sze­tes tar­to­zé­kod, akár nyel­vünk­ben a kar-nak. Le­het ki­egé­szí­tőd, le­het esz­köz a ke­zed­ben, és le­het pa­ran­cso­lód is.
Azt sem­mi­képp sem sza­bad el­fe­lej­te­ni: a kard gyil­ko­lás­ra ké­szült. Vért on­ta­ni, és a le­he­tő leg­na­gyobb kárt ten­ni em­ber­tár­sunk­ban. Kard­dal nem vág­nak sem ke­nye­ret, sem sza­lon­nát, sem disz­nót. Em­ber­re ter­vez­ték, em­ber el­len, és ezért kö­ze­lebb áll hoz­zánk, mint bár­mely más em­ber ál­tal ké­szí­tett tárgy.
A kard­dal tá­ma­dás közeltusát fel­té­te­lez: tes­ti érint­ke­zést, így tisz­te­le­tet a má­sik iránt. Nem kell min­den pil­la­nat­ban ezek­re gon­dol­nod, mi­kor ke­zed­ben tar­tod – de nem sza­bad egé­szen el­fe­lej­te­ni sem.
És min­de­nek mel­lett gon­dolj né­ha ar­ra is, hogy en­nek a sors­for­má­ló esz­köz­nek ön­nön szép­sé­ge van, ame­lyen meg­pi­hen­het a te­kin­tet. Fé­nye tisz­ta­sá­got tük­röz, ívelt gör­bé­je akár a nők ge­rin­ce: egy jó kard min­dig mű­al­ko­tás, és még az alig-kar­dok is al­ko­tá­sok, akár a rossz vers.
Iga­zuk volt azok­nak a böl­csek­nek a tör­té­ne­lem fo­lya­mán, akik azt ál­lí­tot­ták, a kard­nak lel­ke van. És itt nem kell el­vont és föl­dön­tú­li dol­gok­ra gon­dol­ni. Hi­szen, amennyi­ben a lé­lek szép­ség, szán­dék és tö­rek­vés össze­ge, úgy ta­gad­ha­tat­la­nul ma­gá­ban hor­doz­za ezt min­den kard. A vas­érc­től hosszú út ve­zet a bá­nyán, a ko­hón, az ül­lőn, a tű­zön és ví­zen át, a ko­vács­mes­ter ava­tott ke­zén ke­resz­tül a vég­ső, kész al­kotá­sig. Kard nem ké­szül egy dél­után, és két egy­for­ma kard sincs. For­má­ját a szép­ség esz­mé­nye ad­ja, al­ko­tá­sá­ban cél­tu­da­tos szán­dék rej­lik, és ne­héz, tö­rek­vő fo­lya­mat­nak az ered­mé­nye.
Ezért is le­het, hogy a kard­nak, a kar­dok­nak sze­mé­lyi­sé­gük van. A pal­los­tól a frin­gi­á­ig, a gladiumtól a másfélkezes kar­dig mind-mind sa­já­tos egyé­ni­sé­gek so­ra. Egy szab­lya és egy katana kö­zött is van leg­alább ak­ko­ra kü­lönb­ség, mint egy ma­gyar és egy ja­pán em­ber kö­zött. Más kard­ja van a lo­vas­em­ber­nek, és más a gya­log­nak, más a könnyű- és más a ne­héz­fegy­ver­ze­tű­nek, más kard­dal har­col az észa­ki, és megint más­sal a dé­li em­ber.
És ha azt hal­lod né­ha: a kar­dok nem idő­sze­rű­ek, mo­so­lyogj ezen. A kard, mint esz­köz és mű­al­ko­tás: min­dig idő­sze­rű. A kard hasz­ná­la­ta, a kard­dal ölés az, ami nem min­dig idő­sze­rű.
Azt is mond­hat­ják: mos­tan­ság ke­ve­sek­nek ada­tik meg, hogy kard­ja le­hes­sen. Úri passzió, amely nem jut el a köz­em­be­re­kig. Ezen is mo­so­lyog­ni le­het: mert kard­ja min­dig és min­den­kor csak a ne­me­sek­nek volt. A har­co­sok­nak, és azok­nak, akik bá­tor­ság­gal vagy szel­le­mi erő­vel ne­mes­sé tet­ték ma­gu­kat.
Kar­dot sze­rez­ni ugyan­is nem ne­héz. Kar­dot sze­rez­ni ugyan­is nem ne­héz. Kar­dot le­het zsák­má­nyol­ni, le­het aján­dék­ba kap­ni, le­het ké­szít­tet­ni, és igen: vá­sá­rol­ni is le­het. Tel­je­sen mind­egy, ho­gyan jutsz hoz­zá: a kar­dot ugyan­is nem meg­sze­rez­ni, ha­nem vi­sel­ni ne­héz. Akár de­re­ka­don hor­dod, akár a szo­bád fa­lán: mél­tó­ság­gal és fon­tos­sá­gá­nak tu­da­tá­ban kell vi­sel­ni. Úgy, aho­gyan ün­nep­lő ru­hát, vagy ün­nep­lő gon­do­la­tot vi­sel az em­ber. Hi­szen ön­ma­ga­dat tisz­te­led ben­ne: a ta­lá­lé­kony­sá­got, a vér­szom­jat, és a mű­vé­szi haj­la­mot.
Ha mind­ezek mel­lett még olyan őse­id is van­nak, akik kard­dal fog­lal­tak és tar­tot­tak meg ha­zát: úgy mon­da­ni sem kell er­ről sem­mit ne­ked.
Fogj hát egy­szer kar­dot a ke­zed­be. Ak­kor majd ki­de­rül, az vagy-e, aki­nek hi­szed ma­gad.

György Attila: Csíkszeredában született 1971-ben, a Székelyföld szerkesztője. Legutóbbi kötete, a Harcosok könyve 2005-ben jelent meg.