– A Desertum című köteted 2014-ben az Orpheusz Kiadónál jelent meg ad notam nagyapáim alcímmel. Az utóbbi évek apaközpontú magyar irodalmához képest a nagyapák generációjának előtérbe helyezése, az ő történeteik elbeszélése eleve váltást jelez. Ha ehhez hozzávesszük a kötet végén található szerzők felsorolását, akiknek a szövegeit megidézed, még zavarba ejtőbb lesz a kép. Itt ugyanis egymás mellé kerülnek a szövegirodalom nagy alakjai a történetmesélés (jelen esetben elsősorban erdélyi) mestereivel. Hogyan viszonyul a szöveged ehhez a kettősséghez?
– Érdemes talán a nagyapáktól elindulni. Történeteik számomra a hagyomány egy mélyebb rétegét képviselik, és ezek – még mindig hajlamos vagyok ezt gondolni – sokkal észrevétlenebbül határozzák meg gondolkodásunkat, de akár szocializációnkat, mint azt egyébként képzelnénk. Életük, legendájuk szájról szájra hagyományozódik, elmosódnak a részletek, miközben mégis erőteljesen meghatározzák egy család identitását, önmagáról alkotott képét. Az apa figurája ebben sokszor a közvetítő szerepet játssza, mely tovább bizonytalanítja a lehetséges képet. És azt gondolom, a nagy történetek idejének lejártával mindezt csak a kellő iróniával és távolságtartással lehet szemlélni, ahogyan elmesélni is. Különben magunk is nagy történetet kalapálnánk. Mindez szorosan ráolvasható, akár metaforaként is, a szövegirodalom és a történetmesélés viszonyára. Az előbbi többnyire apai szerepben tetszeleg, „fenyegető” közelségét nem lehet kiiktatni, kezdeni kell vele valamit. Míg a másik, ezzel egyidejűleg, de talán ezt mégis megelőzve drága nagyapánk, akinek hinnénk mi, hinnénk, de hát az apai közreműködésnek köszönhetően már nem erősen tudunk.
– Ehhez a hithez vagy talán kételyhez kötődik a családhoz képest nagyobb struktúra, a nemzet értékeinek játékba hozása is? A kötetben egy soknemzetiségű kelet-közép-európai közeget láthatunk, a magyar, román, szász, cigány, örmény történeteknek viszont a Nemzeti dalból kölcsönzött mottók jelölik ki a pozícióit. Nyilván nem véletlen ezeknek a soroknak a megidézése, hiszen akkor születtek, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy azok a különböző, de egy területen élő emberek hasonlót akarnak. De a 20. századra ezek a tervek szétfejlődtek és a területhez való viszony határozta meg az emberközi kapcsolatokat. Nem veszélyes ez a terep, lehet erről higgadtan írni?
– Ez a terep kellőképpen veszélyes a rárakódott terhek miatt, azonban még veszélyesebb az, ha nem írunk róla, s úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Merthogy nincs minden rendben, és gyaníthatóan soha nem is volt. A mindenkori nemzetről – legyen az bármelyik az általad említettek közül – kialakult képek rögzültek, nagy és egyetlen igazságokká váltak, miközben ugyanolyan felfejthetetlen és kibogozhatatlan történetekből tevődnek össze, mint nagyapánk meséi. És ahogyan ez utóbbiak is hasonlítanak egymásra, akár zűrzavarosságukban, akár némely apró részletben, úgy ez a nemzetek történeteire is igaz. Így Petőfi Nemzeti dalának sorai érvényesek lehetnek egy soknemzetiségű térben is, nemcsak a magyarság számára. Sőt, ez arra is figyelmeztethet bennünket, hogy egyrészt meglássuk a mellettünk lévő idegenben a hasonlóságot vagy azonosságot, másrészt felismerjük magunkban azt, hogy mennyire hasonlóan viselkedünk, mennyire ismerősek a történetek, mennyire ugyanazon hibákat követjük el: és tesszük ezt egyes emberként, családként vagy akár nagyobb közösségként. Mindezekkel pedig legszemélyesebb történeteinkben is szembesülhetünk, ha vesszük a fáradságot és reflektálunk rájuk meg természetesen saját helyzetünkre.
– Kicsit paradox, mert eddig a mesélésről kérdeztelek, de erre most mégis az jut eszembe, hogy akkor miért hallgatnak el gyakran a szereplőid? Miért nem segít például a román csobán az unokának a történetek megértésében? Ezt a könyvbeli részt tovább tágítva meddig tart a személyes történet és mikortól válik egy nagy elbeszélés részévé?
– A szereplők egyik része azért hallgat el többnyire, mert nincs szüksége azon típusú kommunikációra, mely az elhallgatásokat működteti. És itt nemcsak arra gondolok, hogy hazugságok, féligazságok hangzanak el, hanem arra, hogy hol akarva, hol akaratlanul nem kerülnek elmesélésre bizonyos dolgok, történetek. És ezek az elhallgatások legtöbbször éppen a személyes életutakat érintik, a különböző döntési helyzeteket, melyekből sokszor az unoka akár önmagát is könnyebben megérthetné. De nem, sem a csobán, sem Ludwig, a szász nagyapa, sem a többiek nem beszélnek erről. Néha el lehet lesni mindezt, vagy adott esetben rájövünk magunktól, ha kellő ideig figyeljük saját viselkedésünk, de néha ez már késő. És voltaképpen a személyes történetek elhallgatása kapcsolja az egyéni múltat a kollektív múlthoz, mert nem egyénivé válik, hanem így illeszkedni fog ahhoz, melyet elvárnak, kialakítottak vagy éppen megírtak már. És ezt a működési elvet csakis iróniával tudom szemlélni.
– Az ironikus szemléletmódhoz van szükséged a kortárs magyar irodalomra?
– A kortárs magyar irodalom ott lesz érdekes számomra, amikor tematikája vagy éppen beszédmódja miatt megkerülhetetlenné válik az elbeszélés szempontjából. Amikor bizonyos történetek már léteznek, amikor egyes helyzetek annyira bennünk élnek némely novella vagy éppen regény kapcsán, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül őket. Kicsit hasonlóképpen működnek ezek bennem, mint a nagyapák történetei. Ránk telepszenek, alakítják gondolkodásunkat, mindazt, ahogyan közelítünk a környezetünkhöz. A rájuk való utalás ugyanannak az önreflexiónak a része, mely a nagyapák kapcsán az unokákban dolgozik. Az unoka meghallgatja ezeket a történeteket, aztán kezd velük valamit. Szándékom szerint a saját szövegem is ezt teszi a már meglévőekkel.
– Ennek a – nevezzük most így – ironikus távolságtartásnak a kialakításában mennyire volt fontos tényező az egyéni életed? Gyermekként kerültél el Marosvásárhelyről, amikor még nem dönthettél arról, hol is szeretnél élni. Azóta többnyire Magyarországon élsz, szépprózai témáidban, kutatási területed körülhatárolásában mégis folyamatosan visszatérsz ehhez a közeghez.
– Ez az irónia hosszú évek munkája. A sem itt, sem ott, közben meg itt is, meg ott is egy olyan állapotot eredményezett, melynek köszönhetően – legalábbis én – nem tudok sem ide, sem oda tartozni. Egy ideig görcsösen akartam, eleinte oda, később ide, de most már feladtam, többé-kevésbé jól érzem magam e kettő között. Sőt, most már tudatosan törekszem ennek a közötti állapotnak a fenntartására. Ennek megvannak az előnyei és természetesen a hátrányai. Hátránya, hogy sosincs igazán otthon az ember, mindig indulóban van valamerre. Előnye, hogy kívülállóként a kellő távolságtartással és iróniával szemlélheti mindkettőt, és ez a legtöbb esetben igencsak termékeny. És éppen ezért folyamatosan visszatérek ehhez, mindig másként, mert közben állandóan alakul, miként is látom az ittet vagy az ottot, és szándékosan nem nevezem nevén egyiket sem, mert teljesen fölösleges. Felcserélhetők. A prózát tekintve jelenleg úgy érzem, ezt a problémát, amennyire lehetett, körüljártam, tehát ezt a tematikát most egy időre lezártam. Nem erősen van már, amit ezzel kapcsolatban mondani szeretnék. De persze simán elképzelhető, hogy idővel ismét felbukkan, akkor majd újra elgondolkozom rajta. Szakmailag, mármint irodalomtörténészként mindig is érdekelt, hogyan működnek a különböző kultúrák egymás mellett, miként hatnak egymásra, például milyen motivikus, műfaji egyezések vagy különbségek fedezhetők fel. A konkrét elemzések mellett ez az utóbbi időben elméleti szinten is egyre inkább érdekelni kezdett, főként azért, hogy bizonyos évtizedek óta rögzült szempontrendszereket megbonthassunk, és máshonnan, máshogyan tegyünk fel kérdéseket, ha lehet. Hiszen csupán addig érdekes valami, bármely irodalmi szöveg, amíg tudunk kérdezni, amíg úgy érezzük, valamiféle válasszal szolgálhat kérdéseinkre.
– Szépírói és kutatói munkád mellett az ELTE Bölcsészkarán is tanítasz. Hogy látod, mennyire lehet ezt az elméleti érdeklődést a diákokban is felkelteni? Egyáltalán a bölcsészképzés folyamatos háttérbe szorítása hogyan hatott a munkádra?
– Az, hogy ez miért lényeges, miért érdemes erről elméleti szinten beszélni, úgy vélem, elsősorban a szépirodalmi szövegelemzések során derül ki és ez által válik a hallgatók számára megragadhatóvá. Kifejezetten törekszem arra, hogy a téma elméleti ismertetése mellett a szépirodalom kerüljön előtérbe, és a szemináriumokon olvasott szövegek tapasztalata kényszerítsen bennünket az elméleti háttér pontosabb megismerésére. Mindemellett azt is fontosnak tartom, hogy az irodalmi és elméleti szövegek tapasztalatát a hétköznapjaink kontextusában is tárgyaljuk, hiszen mindezek szoros összefüggésétől nem tekinthetünk el. Mindez talán ahhoz is közelebb visz minket, hallgatókat és oktatókat egyaránt, hogy szakmánkat, ennek lehetőségeit újragondoljuk, hiszen szerintem nem véletlen a bölcsészettudományok háttérbe szorítása. A politikum, tehát a mindenkori hatalom, láthatóan mindenféle koncepció és elképzelés nélkül teszi ezt, és ezzel kényszerpályára állít hallgatót, végzőst, oktatót. Az újragondolásra azért van szükség, mert érzékelhető válsághelyzet állt elő, és nem feltétlenül kellene hagynunk, hogy a tudományunk műveléséhez szükséges intézményi feltételeket és körülményeket nélkülünk alakítsák át – mindehhez pedig az első feltétel, legalábbis számunkra, hogy belássuk, a bölcsészettudományok eddigi formája lassan működésképtelenné válik.
– Doktori disszertációdat, mely könyv formában 2011-ben jelent meg a Kijárat Kiadónál, Dsida Jenő költészetéről írtad, mely több szempontból is elhanyagolt volt az utóbbi időben. Mi indokolta a témaválasztásodat és mennyire lett ennek hatása Magyarországon? Különbséget tesznek-e még erdélyi és magyarországi szerző között?
– A témaválasztásomat voltaképpen a Dsida-költészet befogadástörténetének problematikussága indokolta. Még egyetemi hallgatóként kezdtem Dsida lírájával foglalkozni, és minduntalan abba ütköztem, hogy bizonyos értelmezések, kultikussá vált/tett szövegek elfedik az életmű egyéb részeit. Elég hamar rájöttem, e költészet valójában akkor lesz ténylegesen hozzáférhető, ha először lefejtjük róla a recepció különböző rétegeit, és mindeközben azt is felmutatjuk, mindez miként is működött. A munka végére pedig egyértelműen kiderült és bizonyítottnak látszik, hogy bizonyos erőltetett, a költő regionális kanonizációjára törekvő olvasatok éppen ellenkező hatást váltottak ki. Ennek egyik kiváló példája az erdélyi/magyarországi megkülönböztetés. Többek annyira erdélyi költőnek akarták Dsidát látni és láttatni, hogy végül egy olyan szerepbe kényszerítették e költészetet, mely a szövegekből, nos, nem olvasható ki. Az már viszont irodalmi közállapotainkról árul el sokat, hogy a kötet hatása természetesen nem látszik, és véleményem szerint még jó ideig nem is fog. Sokan sok helyen elmondtuk már, hogy ez a megkülönböztetés idejét múlta, és nem erdélyi, magyarországi, vajdasági stb., hanem magyar irodalomban érdemes gondolkoznunk. Amíg viszont mindez akár egy konferencia tematikájában is megjelenik, mint arra nemrégiben is volt példa, addig úgy vélem, a falaknak beszélünk.
– Az utóbbi két évet Bécsben töltötted. Mi látszik másként onnan? Mennyire nehéz a visszatérés abba a közegbe, amelyet az interjú elején szintén átmenetiként határoztál meg?
– Bécs, az utóbbi két év sok mindenre jó volt. Onnan, kiszakadva a megszokott kettősségből, egészen máshogyan látszanak a dolgok, máshová kerülnek a hangsúlyok. Egyrészt egy újabb helyként rálátást biztosított a már állandósult ingázásomra, voltaképpen relativizálta azt, és ezzel, azt hiszem, megszüntette ennek a már magam is mitizálta képét. Másrészt kiválóan látható és tapasztalható volt, mit jelent, ha az ember nyugodtan, mindenféle kötöttségek nélkül, anyagi biztonságban kutathatja választott témáját, melytől, azt gondolom, mind Romániában, mind Magyarországon fényévekre állunk. Harmadrészt, a visszatérés. Bármilyen furcsa is, éppen a szabadság lehetősége és a mindentől való távolság mutatta meg, hogy melyek kapott és vállalt feladataim, melyekhez – legyen az akár nehéz is, de – vissza kell térnem.
Vincze Ferenc
1979-ben született Marosvásárhelyen. 1989-ben szüleivel Magyarországra költözött. Budapesten él, a Szépirodalmi Figyelő és az Irodalomtörténet folyóiratok szerkesztője, az MTA-ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport tudományos munkatársa. Novellákat, kritikákat, tanulmányokat ír. Doktori disszertációját Disda Jenő költészetéről írta, ami könyv formátumban Az átmen(t)et(t): Dsida. Szerzők, kiadások, értelmezések címmel 2011-ben a Kijárat kiadónál jelent meg. A macska szeme című (Budapest, FISZ−Napkút Kiadó, 2007) első elbeszéléskötete megjárta az Európai Elsőkötetesek Fesztiválját, és a Junior Prima-díjat is elnyerte. Az E-MIL, a FISZ, a Magyar Írószövetség tagja. 2014-ben az Orpheusz Kiadónál Desertum – ad notam nagyapáim – címmel jelent meg prózakötete.
