"Virágok. Csalogány. Nyár hintáz éghegyen."
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 13. (651.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A kultúra bőre
BIRÓ ANNAMÁRIA
„Nem tudok sem ide, sem oda tartozni” - Beszélgetés Vincze Ferenc íróval, irodalomtörténésszel
Pomogáts Béla
Szabédi László 2014-ben - Trianontól a „harmadik útig”
Bogdán László
Ovidius: Barbár vidéken
Vincze Ferenc
Ágyneműtartó
Tóth Mónika
versei
GOMBKÖTŐ MAGDÁS EMŐKE
Életmozaik
Horváth Előd Benjámin
A végesség biztonsága - Horváth Előd Benjámin interjúja Adorjáni Pannával
A kiszolgáltatottság nehéz mámora
Szőcs István
Költő, hazudj, de rajt’ ne fogjanak
Hertza Mikola
rövidprózái
ÁFRA JÁNOS
A kivonat
MIRCEA DINESCU
Románc
Egyed Péter
A beatkorszak költője
MIKÓ IMOLA
Faust a templomban
LOVASSY CSEH TAMÁS
Mi történt három évig? - Beszámoló a Galactoria fesztiválról
Láng Orsolya
Az ismerős mellékes
Codău Annamária
A mátrai szénégető és a „european dream”
Határ-összemosódások egy zöld fotel körül
Portik Blénessy Ágota
Szemtől szembe - Találkozás Kudor Duka István portréival
Lászlóffy Zsolt
A felejtés színei
Hírek
Irodalmi pályázat – eredményhirdetés
 
Pomogáts Béla
Szabédi László 2014-ben - Trianontól a „harmadik útig”
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 13. (651.) SZÁM — JÚLIUS 10.

A hét első napján Pozsonyban jártam, hogy a Magyar Koalíció Pártja székházának közönsége előtt bemutassam Csáky Pálnak, a jeles felvidéki politikusnak és nem kevésbé figyelemre méltó írónak új könyvét, amely És eljött az angyal címmel a napokban került az olvasó elé. A kötet néhány elbeszélést és A pacsirta éneke címmel egy kisebb regényt foglal magába, ez utóbbi egy felvidéki magyar család négy nemzedékének krónikáját beszéli el az osztrák–magyar kiegyezést követő időktől az ezerkilencszáz nyolcvanas évek végéig. A történet utolsó részét olvasva értesülünk arról, hogy Prágában kezdetét vette a „bársonyos forradalom”. A regény egy évszázad társadalmi, politikai és főként lelki, illetve morális krónikáját beszéli el, bizonyára nem véletlenül ennek a krónikának a fókuszában az első világháborút lezáró történelmi események kaptak helyet. Az a nemzeti életre máig kiható történelmi trauma, amelyet egyetlen szóval „Trianonnak” nevezhetünk.
Valóban, ez a trauma ma is eleven, küzdelmes gondolkodásra késztet és heves indulatokat kelt, jelen van a nemzeti tudatban, európai elhelyezkedésünk konfliktusaiban, abban, ahogy a magyar (a magyarországi és az egyetemes magyar) közélet feldolgozza a leginkább jelenidejű tapasztalatokat. Akinek van rálátása a nemzet történelmére, az szüntelenül találkozik vele, hiszen ott rejtőzik az első világháborút követő zavaros események, a két világháború közötti autokratikus berendezkedés, a második világháborús szerepvállalás, a demokratikus kísérletek belső zavarai és ismétlődő kudarcai mögött, s ha nem beszélünk róla, akkor ugyanúgy megosztja a közösségi tudatot, mint ha túlságosan sokat beszélünk róla. Egyszerűen nem lehet szabadulni tőle, olyan, mint az a bizonyos „kályhasarok”, ahová minden út és minden tájékozódás visszatérni kényszerül.
Természetesen ott van – nyilvános vagy titkos hatóerőként – a magyar kultúrában, mindenekelőtt a magyar irodalomban is, amelynek utóbbi évszázadát bátran nevezhetjük „trianoni” évszázadnak (mint ahogy korábbi évszázadát – a reformországgyűlésektől az első világháborúig – bátran nevezhetjük az 1838–1849-es forradalom és szabadságharc évszázadának). Újkori történelmünknek ez a két meghatározó eseménye, tudniillik mindaz, ami 1848-ban és 1920-ban történt, rányomta bélyegét a két egymást követő korszakra, és ahogy az első eszmei és érzelmi világában a maguk történelmi tanúságtételével is eszméltető írásaival jelen van Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Eötvös József és Mikszáth Kálmán, a másodikéban rendre ott találjuk Ady Endrét, Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt, Móricz Zsigmondot, Krúdy Gyulát, József Attilát, Németh Lászlót, Illyés Gyulát és természetesen az erdélyi írókat: Reményik Sándort, Áprily Lajost, Tompa Lászlót, Dsida Jenőt, Kós Károlyt, Makkai Sándort, Tamási Áront, Nyírő Józsefet – és Szabédi Lászlót.
Valójában ez a történelmi meghatározottság jelöli meg azt a helyet, ahol Szabédi írói és közéleti munkásságával, sőt emberi sorsával, akár tragikus végzetével találkozunk. Szabédi a „trianoni irodalom” egyik (mert igen sokan vannak ilyenek, nem csak az előbb felsoroltak) jellegzetes képviselője, írói és közéleti munkássága ennek az irodalomnak a körében értelmezhető, verseiből, elbeszéléseiből, sőt tudós tanulmányaiból, akár nyelvészeti teóriáiból folyamatosan áramlanak azok a tapasztalatok, felismerések és belső küzdelmek, amelyek ennek az irodalomnak a bélyegét viselik magukon. Következésképp Szabédi László örökségét most: 2014 tavaszán sem lehet úgy szemlélni és értelmezni, hogy figyelmen kívül hagyjuk az általa is megszenvedett történelmi traumát. Ennek a traumának számos esetben nemzeti tragédiákhoz (rossz stratégiai döntésekhez, önkényuralomra áhítozó politikai mozgalmak érvényesüléséhez) és természetesen tömeges emberi és családi katasztrófákhoz vezető szerepe, ezeket mintegy előkészítő mentális, kulturális, politikai szerepe volt.
A jelen előadás nem arra törekszik, hogy elemző módon bemutassa Szabédi László emberi sorsának és irodalmi vagy tudományos munkásságának ezt a traumatizáló hátterét, valamint ennek a sorsélménynek a fájdalmas következményeit. A Szabédivel foglalkozó irodalom igen részletes, árnyalatos és meggyőző képet ad minderről, elsősorban Kántor Lajos idevágó írásaira, például Erdélyi sorskerék című 1999-ben közre adott munkájára, illetve a Szabédi munkásságának, szellemi és morális örökségének gondozását célzó kolozsvári tudományos konferenciákra gondolok. (Ez utóbbiak előadásai 1998-ban a Szabédi napjai című, Cseke Péter és Kántor Lajos által jegyzett kötetben olvashatók.) Inkább arra törekszem, hogy a Szabédi Lászlótól ránk hagyott örökségnek és az imént jellemzett „trianoni irodalomnak” néhány időszerű tanulságát mutassam be. Ezeknek a tanulságoknak ugyanis a jelenben is szerepe van, szerepe lehet, szerepének kellene lennie.
Talán két ilyen tanulságra figyelmeztetnék: az első a történelmi tragédia következményeként végzett számvetés drámai komolysága, a második a katarzis és a továbbjutás lehetőségeinek felkutatása, illetve bemutatása. Tehát először: az elszenvedett történelmi veszteségek és tragédiák (egyéni és közösségi) feldolgozásának követelménye. Ezt igazából minden hiteles magyar gondolkodó – Ady Endrétől Jászi Oszkárig, Babits Mihálytól Szekfű Gyuláig és József Attilától Németh Lászlóig – nélkülözhetetlennek tartotta. Mondhatni mindvégig a mögöttünk maradt gyötrelmes huszadik évszázadban, feltételéül annak, hogy amennyire lehetséges, hűek maradjunk saját történelmünkhöz, és korrigálni tudjuk a, sajnos, kelleténél nagyobb mértékben található tévedéseket, úttévesztéseket. Szabédi László, miként ezt számos megnyilvánulása mutatja (olyan versekre gondolok, mint A szabédi Nagyréten, A szabédi zsoltár, Az egészet akartam, a Külön kerék és még sorolhatnám ezeket, és olyan tanulmányokra, mint az 1943-ban közre adott Ész és bűbáj című kötet írásai), tehát Szabédi László, amint számos írása, előadása, nyilatkozata mutatja, mindig fontosnak tartotta a hiteles és eredményes személyes, illetve közösségi (nemzeti) önvizsgálatot.
A második tanulság is figyelemre méltó: a magyar történelem számunkra is érvényes tanításokkal szolgáló nagy szellemeinek, így Széchenyi Istvánnak, Kemény Zsigmondnak, Ady Endrének, Babits Mihálynak, Németh Lászlónak és Bibó Istvánnak az eszmei útmutatásával megegyezően a történelmi katarzis gondolata. A katarzisnak minden drámaelmélet és filozófiatörténet tanítása szerint „megtisztító” szerepe van (közismert, hogy maga a görög szó is „tisztulást” jelent, Hellászban a ruhatisztító szalonoknak is ez a neve). Vagyis a katarzis a nagy történelmi tragédiákkal találkozó, a nyomasztó élmények súlya alatt szinte megroppanó emberi személyiség (vagy éppen emberi közösség) túlélését és gyógyulását hivatott elősegíteni. A katarzis, mondhatni, a történelmi túlélés eszköze és záloga. Ennek a katarzisnak, nevezetesen a kíméletlen önvizsgálatnak és a nyomában megszerezhető önismeretnek az etikája hatotta át a fiatal Szabédi László gondolkodását és írásait. Azt a közösségformáló tevékenységét is, mint a kitűnő kolozsvári nemzedéki folyóiratnál: a Termésnél végzett szerkesztői és, mondjuk így, „vezető ideológusi” munka. A kolozsvári folyóirat, irodalomtörténeti távlatból, ezt bátran megállapíthatjuk, méltán sorakozik fel a két világháború közötti korszak klasszikusnak mondható erdélyi magyar folyóiratai: az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz és a Korunk mellé. Kár, hogy a történelem nem adott számára több időt és már 1944 őszén meg kellett szűnnie.
A Termés sokak megállapítása szerint (ismét Kántor Lajosra hivatkozhatom) egyike volt a háborús esztendők független műhelyalkotó erőfeszítéseinek, és az a mindössze tizenkét szám, amely 1942 és 1944 között az olvasó kezébe került, maga mutatja, hogy milyen eredményesek voltak Szabédi László és társai (így Bözödi György, Asztalos István,  Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Horváth István és mások) erőfeszítései. Erre vallott az is, hogy az 1989-es politikai változások nyomán kibontakozó új erdélyi magyar folyóirat-irodalom (a Korunk új folyama, a Helikon, a Látó, a Székelyföld, a Várad és így tovább) ma is bőven merít azokból a hagyományokból, amelyek Erdély egy részének 1940-es visszatérése után alig négy rövid esztendő alatt bontakoztak ki az Erdélyi Helikon és a Termés akkor elvégzett szellemi, közéleti munkája során.
Itt kell visszatérnem a trianoni traumák következményeihez, pontosabban azokhoz a megoldási javaslatokhoz, amelyek a magyarság súlyosan veszélyeztetett európai jelenlétét, közösségi szolidaritását és kulturális egységét kívánták erősíteni. A drámainak mondható történelmi helyzetben (és ez a drámaiság alig enyhült a második világháború előestéjén a német és az olasz hatalmi politika kegyelméből és számításából sikeresnek bizonyult területi revíziók hatására sem, hiszen minden józanul gondolkodó elme sejthette, hogy a jóvátétel, még német győzelem esetén is csak ideiglenes lehet!), tehát a drámainak mondható történelmi helyzetben stratégiai gondolkodásra volt szükség (és a stratégiai gondolkodás nálunk hagyományosan nem az államférfiak, hanem az írók önként vállalt feladata volt!), arra, hogy a felelősségtudattal felruházott elmék jelöljék meg azokat a követelményeket, amelyek a biztonságos és sikeres nemzeti élet kialakítása tekintetében nélkülözhetetlenek.
Most csak egyetlen ilyen követelményre mutatok rá, természetesen Szabédi László nyomán. A Termés 1943-as évfolyamában rendezett Elvek, gondolatok című ankétra gondolok, amelyre az egyetemes magyar szellemi élet közismert és nagy hatású képviselői kaptak meghívást: írók, történészek, politikusok. Ennek a vállalkozásnak a kezdeményezője és (egyik) megszervezője Szabédi László volt (az ankét történetét ugyancsak Kántor Lajos dolgozta fel). A résztvevőket megszólító levél, amely természetesen magán viseli Szabédi László keze nyomát, a következőket jelentette ki: „Aggodalommal látjuk, hogy szellemi életünket az elkülönülés és a fejetlenség veszedelme fenyegeti. Minden gondolat ellenséget keres magának és minden gondolat egyeduralomra tör. Véleményünk szerint ez a jelenség nem maguknak a gondolatoknak a természetéből következik, hanem abból, hogy a rabul ejtett gondolatot szolgálóként akarja felhasználni elfogultság, érdek és szenvedély. Ennek egyik megnyilvánulását látjuk abban is, hogy egy-egy irányt mutató gondolat követői rendszerint nagyobb területet hasítanak ki a gondolat hatóteréül (gyakran szellemi életünk egész mezejét!), mint az, aki a gondolatot a magyar köztudatba dobta. Másrészt meg mintha azt tapasztalnók, hogy egy-egy irányító gondolat megteremtője vagy szószólója magára hagyja az általa képviselt eszmét, illetőleg eltér attól.” Kedvetlenül teszem hozzá, hogy mindezt mai szellemi és közéletünk állapotáról, méltatlan viaskodásairól is el lehetne mondani – a magyar politikai kultúra, noha a diktatórikus rendszer felszámolása után ebben még bizakodni lehetett, nem sokat tanult a múlt idők igen veszélyes, mert a közösségi szolidaritást bomlasztó, kíméletlen pártpolitikai küzdelmeiből.
Az imént bemutatott kezdeményezés is azt igazolja, hogy Szabédi László egy szélesebb körben és mélyebben érvényesítendő stratégia jegyében vélte megoldhatónak a trianoni béke következtében tapasztalt konfliktusokat. Ez a megoldás valójában arra a gondolatkörre hasonlított, amelyet a korszak magyar irodalma (mind a Nyugat tábora, mind a népi mozgalom) járható útnak tartott, tudniillik a „harmadik út” gondolatkörére. Ezt a gondolatot a két világháború közötti korszakban Wilhelm Röpke (1899 és 1966 között élt, és élete nagy részében a genfi egyetemen oktató, a második világháború után a német szociáldemokrácia ideológiájának, a „szociális piacgazdaság” elméletének kidolgozásában vezető szerepet vállalt közgazdász és szociológus) dolgozta ki A harmadik út című, a második világháború idején magyar fordításban is megjelent munkájában. Szabédi László társadalomalakító elképzeléseire tulajdonképpen ez a Röpke által megfogalmazott gondolat hatott, annál is inkább, mert Szabédi egyik mestere, Németh László ugyancsak a svájci tudóssal nagyjából egyetértőleg dolgozta ki a maga „harmadik utas” teóriáját. Úgy vélem, bizonyosnak mondható, hogy Szabédi társadalombölcseleti nézetei nem álltak messze azoktól a gondolatoktól, amelyeket nemzetközi színtéren Wilhelm Röpke, magyar terepen Németh László képviselt.
Az tulajdonképpen máig izgalmas kérdés, hogy a „harmadik út” teóriája miért maradt meg a szép ábrándok világában. Ámbár, ha körülnézünk a második világháborút követő idők nyugat-európai fejleményei között, rá kell döbbennünk arra, hogy ez a gondolatsor igenis eléggé széles teret kapott olyan politikai erők programjában, mint a német szociáldemokrácia, a francia szocialista párt, az angol Munkáspárt – és persze számos kelet-közép-európai reformmozgalom, például a magyar ötvenhatos forradalom, amely a maga eszmei-stratégiai törekvéseiben (számos történelmi dokumentum mutatja ezt) ugyancsak a „harmadik utas” gondolatkörben kereste a lehetséges megoldásokat. Vagyis azt, hogy a magyar élet ne legyen kiszolgáltatva sem egy politikai párt mindent kisajátító diktatúrájának, sem néhány ezer (vagy tízezer) gátlástalan ügyeskedő manővereinek. Ez a törekvés az 1989-es „rendszerváltozás” körüli időkben is hatóerőnek bizonyult, igazából mind a nemzeti demokraták, mind a kereszténydemokrácia, mind a liberális demokraták köreiben. Mint tudjuk, a „harmadik út” stratégiája azóta sajnálatosan megbukott minden, legyen az jobboldali vagy baloldali politikai pártalakulat és gondolkodó véleménye szerint illuzórikus (ha nem éppen kártékony) stratégiai elképzelést jelentett, és ma már a kabarészínpadokon sem foglalkoznak vele. Holott egyszer talán érdemes lenne végiggondolni azt, hogy a „harmadik út” magyar képviselői (Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig, Jászi Oszkártól Bibó Istvánig és Prohászka Ottokártól Barankovics Istvánig) milyen ajánlatokat tettek egy szociális tekintetben igazságos, politikai tekintetben pedig demokratikus társadalmi berendezkedés létrehozására.
Valószínűleg kissé eltértem eredeti mondanivalómtól, azaz Szabédi László trianoni indíttatásaitól. De hiszen a „harmadik út” gondolatának is bőven vannak szemléleti-lelki forrásai a trianoni tapasztalatok körül. Ez a gondolkodás kapott hangot a kolozsvári költő világában a bécsi döntés által bevezetett „provizórium” négy esztendeje során, erre utal a Termés körül végzett munka (az erdélyi magyar irodalomnak máskülönben is voltak a „harmadik út” eszmerendszerébe illeszthető gondolatai – Kós Károlyra, Reményik Sándorra, Bözödi Györgyre, Balázs Ferencre, Mikó Imrére és másokra gondolok). Szabédi László máskülönben is elhatárolódott a két világháború közötti korszak hatalmi helyzetben lévő áramlataitól, mint a Magyarországon és Romániában egyaránt uralmi helyzetben lévő erősen jobboldali eszmeiségtől és politikától, és persze nem kívánt azonosulni a szovjetbarát baloldal ideológiájával sem. A magyar nemzeti érdekeket és a társadalmi igazságosság érdekeit kívánta képviselni, hasonlóan azokhoz, akik a nemzeti megmaradás (és egység), valamint a társadalmi haladás ügyét egyaránt szolgálni kívánták – valójában ez volt a harmincas és negyvenes években a „harmadik út” politikai, morális és kulturális stratégiájának lényege.

(Folytatása következő számunkban)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében