III. Késő ősz Tomiban
Kérdőjel a láthatáron. Nem jő a gálya.
Cézár meggondolta rég. Rom. Kriksz-kraksz. Bús ábra.
Gőzölgő mocsár. Miazma. Nem lehet soha elég.
A fej is szétpattanhat. Nem pattan. Elég.
Egy rabszolgalány éneke. Ő itt van otthon.
Földből kifordult eke. Mondom neki: lazítson.
Nem érti mit akarok? Földre hull a tunika.
Nem érti, miért vagyok? Végre! Szól a muzsika.
Jő a víg hazardírozás. A végzet beint,
jő az örök átváltozás. Egyedül, megint
az eget nézem, Tomiban, a törvény szerint.
Rejtelmes ég. Talányos föld. Minden szomorú.
Dalt dalba, kart karba ölt, közeleg a háború.
Kart dalba, engem kardba dönt. Derűre ború.
2003. augusztus 30.
IV. A nagy római költő nézi a tengert
Miféle paloták romjai omlanak?
Miféle szörnyeket forgat az áradat?
Hullámra tör hullám. Sodorja halálom.
Már a kegyelmet se, a gályát se várom.
Délben kopár mezőn vereslő bogáncsok,
szamárkórok, tövis. Megfogan az átok?
Surrognak a szélben torz ördögszekerek,
költöző vadlibák viszik a szívemet.
Gágogásuk ijeszt. Közel Káron, érzem.
Boszorkányszél süvölt a kopár vidéken.
Feleségem vár rám. Combja közt elveszek.
Róma tűnik fel még. A hold Róma felett.
Többé nem szavalok téren, se fórumon.
Versem is elárul. Megöl az unalom.
2003. szeptember 1.
VIII. S te nem vagy itt
levél feleségéhez
Jó lenne szállni veled, tűnő hajnali fényben.
Meghitt római táj bujkál trák kép sűrűjében.
Nem sértett Naso, buján, soha törvényes nyoszolyát,
Cézárt sem! Ha van vétkem, vétkem az ostobaság.
Jó lenne szállni veled. Repít a hajnali álom.
Tiberis felett a hold, űzi sírásom, kacagásom.
Ott lehetnék, de nem vagyok. A belső végtelen
kitágul most és túlröpít száműzetésemen,
a setétlő tengeren, sunyi szarmata nyilakon.
Jó lenne szállni veled, de elragad a fájdalom,
vérszípó Lámia követ, nélküled ébredek.
Nem ittam még Léte vizét, hogy elfelejthesselek.
Facipők kopognak most az Ister vad jegén.
Fénylik minden megint, de ez nem a római fény.
2003. szeptember 2.
IX. A hűtlen Szeléne
Tündöklő csillagok. Virágok. Csalogány.
Nyár hintáz éghegyen. Didergető talány.
Dűlőúton futok, asszonyok üldöznek.
Szép Szeléném szeret. Rám talál. Kinevet.
Elringat az éjben ezüst fényeivel
szór be. Felékesít. Magához így emel.
Görbe ösvény. Futok gerjedt nimfák elől.
Szeléném kikacag, mellém, subámra dől.
Jácint illat szédít, szemébe fulladok,
csókjával hinti be sajgó szarvaimat.
Mielőtt elkezdi az a víg csalogány,
égre szökik újra, onnan kacag le rám.
Itt maradok árván. Utána sóvárgok.
Elalszom, álmomban újra vele szállok.
2003. szeptember 2.
XI. Zenét!
levél Calvushoz
A sötétséget szereted? Orkánt? Vad szélzúgást?
Ahogy csontot mállasztó ködben sírnak a fák,
mint kitett macskakölykök. Ez nem római vihar.
Üvöltő, vak fenevad, perel hullámaival
a fekete tenger. Éjfél. Jönnek a lámiák.
Sodorják szakadatlanul sikátorok szagát.
Sunyi barbárok lesnek, elér gyilok-szavuk.
Már emelkedik mögöttem, tükörből a nyiluk.
De a nekem szánt penge késik, nem csaphat le még!
Mit kívánsz? – kérded, Calvusom. Zenét! Zenét! Zenét!...
Halk lantfutam fodrozza kedvem s az éjszakát.
Ne érezzem penetráns, nyers és vad vérszagát.
Kérded, jó Calvus, írok-e? Itt nincsenek hírek.
Géták között egy római. S ha írnék is, kinek?
2003. szeptember 23.
XIII. A régi kert
levél Tibullusnak
Álmomban régi kertem látom, pironkodó almák igéznek.
Nem én fogom leszedni őket… Smaragd szőlőszemek idéznek
majálisokat. Felmagaslik otthoni domb a szűrt napfényben,
hallom szökőkutak csövében hogyan játszik vízzel egy isten.
Dionüszosz forog, Tibullus, Ő táncol ott az ellenfényben.
A legvidámabb, kicsapongó, elsodró kedvű görög Isten.
Lányok forognak, elrepülnek, madarak a tunikák, szállnak.
Nézem őket. Ígéretei egy soha el nem jövő nyárnak.
Mert itt a pusztán csak bogáncsok parázsló, lila fejét látom.
Olyan Tomi körül a táj, mint füstölgő, rothadó rémálom.
Néhány satnya, bús, girhes kecske vándorol és az üröm tenger
mohón, falánkul nyeli őket. Fenyegetés süvölt szelekkel.
Feketül az ég, ősz cibálja. Örvénylő, setét, kobalt tükör.
Hosszan elnézem tört arcom benne. Köröttem árkok. Mélyül a kör.
2003. szeptember 24.
XIV. Róma égése
levél feleségének
Mondd el nekik: álmomban a város elég,
felgyújtja egy kolontos császár.
Heréltek üvöltnek, hetérák, fut a nép,
lángok közt a dicsőség elszáll.
Ez a zaj, ez a tűz, a kevély lobogás,
bíborba borulnak a házak.
Hallatszik a légből észbontó dobogás
– a pokol kutyái csatáznak.
Remegés, rettegés, recsegés, ropogás,
lángokból robbannak a rózsák.
Könyörgés se segít! Késő már a futás!
Elhagyták az Istenek Rómát!
Ellobbannak a máglyák. kitisztul a lég.
Romok fölött a hold úszik némán.
2003. szeptember 25.
XV. A rémálom kísértése
levél feleségének, folytatás
Mondd el nekik: örök a városunk. Megél!
Álmomban a fórumon állok.
Fuvoláznak leánykák, víg szél is zenél,
levegőben forognak a párok.
Barbár gepidák bősz, gúnyos kacaját
feledem. Eloldnak a versek.
Szabadon lebegek hét tengeren át,
öled örvényén merengek.
Rémálom kísért, tűz!… Hogy a város leég,
romok fölött hold úszik némán.
Mondd el nekik: álmom még nem lehet a vég!
Okuljanak mégis a példán.
Csak a tenger üvölt, csak az őszi ködök
fullasztanak. Arcod is elszáll.
2003. szeptember 25.
XXIV. Tél és tavasz közt
a nagy római költő reménykedéseiből
Csontvázfák közt zenél, szomorú téli szél,
ingerkedő, mélabús dallam.
Didergőz, elalél, ma még nem is remél,
cidrizve kerengőz a dalban.
Csobbanva a patak, vacogó ámulat,
tovaszalad fagyott medrében.
Vízében a halak álmodják álmukat:
„Nap bujkál zöld lomb sűrűjében.”
Dideregnek a fák. Mennyei harsonák
szavára szállong a madárka.
Feltámad a világ. Megújult ritmusát
szélkiáltó a szélbe kiáltja.
Mert hiába ravasz zsarnok telünk, tavasz
készülődik csepp égi kékben…
2004. február 13.
XXV. A nagy római költő az élet értelmén töpreng
töredék
…én, Ovidius Naso, a száműzött poéta,
ép eszem maradékán élősködve, Tomiban,
üzenem néktek Róma igyekvő polgárai,
hetérák, szenátorok, veteránok, rabszolgák:
az élet értelmetlen, úgyszólván semmi célja!
Hacsak az átváltozás nem az a szerelemben?
A párzás rángógörcse? Érintések a gőzben
úszó termálfürdőkben? Képzelgés? Vágyakozás?
Amiként a macskák is nyávogva epekednek,
hogy eggyé válhassanak, szúró, ezüst holdfényben,
és néhány pillanatra, kizuhanva magukból,
élhessék újra át a szeretkezés kegyelmét.
Amit én írtam erről, otthon s kopár vidéken,
barbárok közt: érvényes! Vissza nem vonhatom, mert…
2004. február 14.
XXVI. Levél a másvilágra
Egy felszabadított rabszolgához
Tomi Kr. U. 16
Most, hogy elerőtlenedem és fájó szemem előtt összefolyik
a tenger és az ég, te jutsz eszembe, Titusz. Öt évesen
kerültél hozzám, én neveltelek, noha tráknak születtél,
távoli hegyek legelőin tanultál járni, tökéletesen
beszéltél latinul, írni-olvasni is megtanítottalak
s tizenkét éves korodtól te másoltad a verseimet. Ma is
előttem van örömtől kigyúló arcod, amint az Ars Amatoriám
sorait másolva, fel-felrikoltasz a számodra emlékezetes
részleteknél. Húsz éves voltál, amikor közöltem veled, hogy
felszabadítottalak, jelentékeny summát is kapsz, hazamehetsz!
Elsírtad magad, térdre estél, kezem után nyúlkáltál,
dadogva közölted, neked nincsen hazád, elveszett, ezért
szabad sem akarnál lenni!...Mi a szabadság?!
És tovább másoltad verseimet, míg el nem ragadott a láz.
2004. szeptember 1.
