"Virágok. Csalogány. Nyár hintáz éghegyen."
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 13. (651.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A kultúra bőre
BIRÓ ANNAMÁRIA
„Nem tudok sem ide, sem oda tartozni” - Beszélgetés Vincze Ferenc íróval, irodalomtörténésszel
Pomogáts Béla
Szabédi László 2014-ben - Trianontól a „harmadik útig”
Bogdán László
Ovidius: Barbár vidéken
Vincze Ferenc
Ágyneműtartó
Tóth Mónika
versei
GOMBKÖTŐ MAGDÁS EMŐKE
Életmozaik
Horváth Előd Benjámin
A végesség biztonsága - Horváth Előd Benjámin interjúja Adorjáni Pannával
A kiszolgáltatottság nehéz mámora
Szőcs István
Költő, hazudj, de rajt’ ne fogjanak
Hertza Mikola
rövidprózái
ÁFRA JÁNOS
A kivonat
MIRCEA DINESCU
Románc
Egyed Péter
A beatkorszak költője
MIKÓ IMOLA
Faust a templomban
LOVASSY CSEH TAMÁS
Mi történt három évig? - Beszámoló a Galactoria fesztiválról
Láng Orsolya
Az ismerős mellékes
Codău Annamária
A mátrai szénégető és a „european dream”
Határ-összemosódások egy zöld fotel körül
Portik Blénessy Ágota
Szemtől szembe - Találkozás Kudor Duka István portréival
Lászlóffy Zsolt
A felejtés színei
Hírek
Irodalmi pályázat – eredményhirdetés
 
Vincze Ferenc
Ágyneműtartó
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 13. (651.) SZÁM — JÚLIUS 10.

Kávé kis habbal, hosszan, cukor és méz nélkül. Vajszínű csészében, hasonló alátéten, vékonyfejű kiskanállal, barna tálcán. Mellette kispohár víz, gyaníthatóan csapból. Semmi szénsav. Forrón, bár ihatóan felszolgálva.
A dohányzóhelyiség ablak felőli részén üldögélő férfi mire kinyitotta a laptopját, a kávé már ott gőzölgött mellette. Maga elé húzta, s lassan, balról jobbra elkeverte a felszínen úszkáló habot. Három mértanian precíz mozdulat után kiemelte kanalát az italból, lenyalta, majd visszahelyezte az alátétre. Végül az egészet visszatolta a helyére, és a monitor felé fordult.
A helyiségben egészen eddig nem volt rajta kívül senki. Ekkor kinyílt az ajtó, két fiatal lány lépett be, s átvágva az asztalok között a sarokban ültek le. Kisebb hangzavart okozva foglaltak helyet, majd a besiető pincérnőtől két nagy tejeskávét rendeltek.
Tíz perc és megérkezik, futott át a férfin a gondolat, jegesen, élesen, mély sebet hasítva a kávézó reggeli nyugalmában. Először riadt meg az érzésre, mint ki izzadva álmából ébred valami bekövetkezett és kikerülhetetlen rettenetre. Felnézett. A lányok változatlanul a sarokban ültek, előttük gőzölgött még tejeskávéjuk, ahogyan az övé sem hűlt ki még teljesen. Habár úgy szerette, félig kihűlten, már-már hidegen, mondaná más, ha megkóstolná. De nem kóstolta meg senki, sosem engedte.
Már csak öt perc, állapította meg ismét, mikor az órájára pillantott. A laptopot lecsukta, visszatette táskájába, majd az asztalra helyezett csomagból kivett egy cigit. Rágyújtott. A tüdejét kaparó füst egy pár másodpercig megnyugtatta, figyelme elkalandozott, nem bámulta egyfolytában, szinte megrögzötten a másodpercmutatót.
A széles ablakon egyre erősebben tűzött be a délelőtti nap, világos volt, kellemetlenül tiszta és világos minden, a tisztára törölt asztalok, a kora reggel felmosott padló. Cigit tartó kezére esett pillantása, szürkés-fekete körömágyaira, s akkor ismét beléhasított a nyugtalanító gondolat. Már itt kellene lennie, és órájára nézett. Már öt perce itt kellene lennie, állapította meg, szinte fellélegezve, megörülve a váratlan ajándéknak.
– Szervusz – szólalt meg ekkor a háta mögül Kathrin. A férfi nem vette észre, amint a nő mögéje lépett. Félig felemelkedett.
– Szervusz Kathrin – mondta végül, s kellően esetlenül a nő karjára tette a kezét. Az sárga táskáját a székre engedte, beletúrt, elővette telefonját, és miközben leült a férfival szembe, letette maga elé az asztalra.
– Nos, Ewald, bocs a késésért, kicsit elszámítottam magam, azt hittem, hamarabb ide fogok érni.
Ewald elmosolyodott, elszámítottad magad, mióta ismerlek, mindig elszámítod magad, nem mondhatnám, hogy bármikor is pontos lettél volna.
– Semmi gond, tudod, hogy nem számít – mondta továbbra is mosolyogva a férfi, és odaintette a pincérlányt.
– Egy cappuccinót és egy répalevet kérek – mondta Kathrin kis gondolkozás után, és ránevetett a pincérnőre.
Miközben Kathrin lassú és kiszámított mozdulatokkal megkeverte az eléje tett capuccinót, Ewald a nőt nézte. Hideg gombócot érzett a gyomra tájékán, amikor amaz kevergetés közben felpillantott. Ahogy lehajtotta a fejét, kávéját figyelve, vörös kiengedett haja két oldalról kitakarta arcát, szinte alig lehetett felismerni. Egészen békés, nyugodt, már-már közömbösen ül itt, állapította meg a férfi. Rendben, a legnagyobb rendben, pedig éppen hogy semmi sincs rendben, s hogy remegő kezét lefoglalja, a cukortartóval kezdett játszani.
– Jól utaztál? – kérdezte végül Ewald.
– Jól, egészen jól. Leszámítva persze, hogy hajnalban keltem. De jól, persze.
Ismét csönd következett. Kathrin kávéját kevergette, Ewald a cukortartóval motozott, majd mint aki eddig teljesen megfeledkezett erről, kihúzott egy újabb szál cigarettát a csomagból és rágyújtott. Alig fújta ki a füstöt, nyílt a kávézó ajtaja és egy magas, hajdan fehér, mára már megszürkült bundában egy hidrogénszőke nő lépett be. Arca beesett, ráncok tarkították, mélyen ülő szeme pedig egészen kikerekedve, acélkéken csillogott. Ewald ránézett, és ismételten csak egy csontsovány kivénhedt öreg kurva jutott eszébe, annak állott testszaga, savanyú közelsége. A nő bizonytalanul botorkált át magassarkújában a helyiségen egészen az asztalukig, ott megállt, kicsit előrehajolt és szinte alig hallhatóan megkérdezte:
– Szabad lesz?
Kathrin ijedten, megrökönyödve nézett a nőre, de a férfi határozott mozdulattal odatartotta a nő elé a cigarettáját.
– Tessék, szolgálja ki magát!
– Köszönöm. Nagyon köszönöm – mondta a hajdan fehér, már megszürkült bundájában a hidrogénszőke nő, és elvett egy szál cigarettát. Aztán a dohányzó közepén álló asztalokhoz sétált, két fotelt egymáshoz tolt, végigfeküdt rajtuk. Szoknyája combközépig felcsúszott, löttyedt combjai elterültek a fotel plüsshuzatán, s szinte lelógó fejjel rágyújtott. A füst mélyről indult, a plafon felé terjeszkedett. Méltóságteljesen.
– Ismered? – kérdezte Kathrin a nőre szegezett tekintettel.
– Igen. Nem. Mindegy – válaszolta a férfi. Ismerem, annyira biztosan, mint téged, gondolta. – Ismerem. Hát ismerem a hajdan hófehér bundáját, ráncos arcát, gyűrött kezét, tudom, hogy cigizik, hogy tej nélkül issza a kávét, ha iszik, s hogy először mindig tőlem kér cigit. Igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy ismerem.
– Mióta jársz ide? – kérdezte Kathrin, s belekóstolt a kávéjába.
– Egy ideje, egy ideje minden reggel – mondta Ewald, és elnyomta a szinte füstszűrőig szívott cigit.
Ültek. Egyre világosabb lett, és ahogy a nő háta mögül beesett a fény a kávézóba, halványvörössé színezte haját, már-már áttetszővé, s főként arca jobb oldalán láthatóvá váltak a szintén halványvörös pihék, melyek vékony, göndörödő tincsbe sűrűsödtek füle előtt. A füle is vörös, fehérvörös, vagy fehér vörös árnyalattal, Ewald nem igazán tudta eldönteni.
– Rögtön jövök – törte meg végül a csöndet, hátratolta a széket, majdnem fellökte, és elindult a mosdó felé vezető keskeny folyosóhoz.
Tiszta volt a padló, a kis folyosóra beszorult felmosószer klóros illatát is érezni lehetett, s a férfi maga után nézett, vajon nem hagy-e árulkodó nyomokat a padlón. Aggodalma hiábavaló volt. Nem hagyott. Ekkor pillantotta meg a folyosó végi neonreklámot. Valami filmet hirdettek, egy borostás férfi pisztollyal a kezében, másik keze egy szőke, nagymellű nő végtelenül hosszú combjain. Amint a tükör elé ért, még el akarta volna olvasni a stáblistát, de a reklám eltűnt, és egy borostás, táskás szemű alak bukkant föl, kócos tincsekkel, gyűrött fekete-fehér kockás ingben. Elég béna reklám, villant át a férfin, de szinte ugyanabban a pillanatban – amikor Ewald megvakarta a szakállát – a reklámon szereplő borostás alak is így tett. A férfi hirtelen felismerte önmagát. Ott, a folyosó végén, a tükörben vagy reklámban, már maga sem tudta. S a mozdulat esetlensége, határozatlansága emlékeztette valamire.
Ahogy ott állt a szobában. Miután óvatosan, már-már lopakodva keresztüljött az előszobán, megtorpant a nappaliban, de érezte, tovább kell mennie. Lépésről lépésre haladt egyre beljebb a lakásban, el a kanapé mellett, a virágmintás fotel mellett, mígnem megállapodott a hálószoba ajtajában. Nem mozdult. Tanácstalanul megvakarta szakállát, aztán tett még egy lépést a hófehér pokróccal letakart ágy felé. A hófehér plédet átszínezte a test alól szivárgó vér, halványvörössé enyhült, néhol fehér volt, vörös árnyalattal, máshol megbarnult, sötéten, ragacsosan. A test a hasán hevert, s Ewald tudta, hogy a nő teste. Felcsúszott sárga hálóinge, kilátszott fenekének krémszínű domborulata, és sejteni lehetett, ott lent, a hajlatban, a sötétséget. Még egy lépést tett. Lába nehezen mozdult, fizikai fájdalmat okozott a közeledés, s közben nem bírta levenni tekintetét a nőről. Egyre csak a megsejtett sötétséget figyelte, a sötétséget, mely ott éktelenkedett a hófehér pléd és a krémszínű test találkozásánál.
Ewald megmosta arcát a mosdóban. A hideg csapvíztől vérkeringése felélénkült, s belenézett a tükörbe. Nem történt semmi. Vissza kellett mennie. Vissza Kathrinhoz, az asztalhoz. A foteleken még mindig ott feküdt a hidrogénszőke nő, elnyúlva, a plafon felé eregetve a füstöt. Nem mozdult. Csak a füst tekergett komótosan felfelé. A férfi visszaült.
– Minden rendben veled? – kérdezte a nőt.
– Hogy érted?
– Hát… hogy minden rendben van?
– Igen, minden, miért ne lenne. Képzeld, találkoztam anyámmal… - kezdett bele Kathrin, de Ewald már nem figyelt. Örült, hogy a nő beszél. Nézte, ahogyan mozog a szája, kivillannak hófehér fogai, és megállás nélkül mondja. Jól áll neki ez a sárga virágmintás ruha. Kicsit olyan, mintha ráerőltették volna, de összességében csinos. Olyan babaszerű. Sárga alapon barna, kék, zöld virágok. Stilizált szirmokkal, levelek nélkül. Vékony száruk kacskaringósan vezetett egyiktől másikig. Ewald rágyújtott, s közben követni kezdte egyik virágtól a másikig a szárat. A váll fölött indult, talán a háta felől érkezett, majd kis indázással elkanyarodott a hónalj felé, ott kék-zöld virággá bomlott, majd tovább, s megkerülve alulról alig kiemelkedő bal mellét, barna szirmokkal beterítette azt. Egy hirtelen cikázással köldöke felé igyekezett, ott ismét kibomlott, hogy aztán visszafelé, keresztülszelje jobb mellét, s közvetlenül bimbója fölött nyílt sárga-kék virággá. S a virág megtört, a függöny redőin harmonikaszerűen vált mozaikossá, kék, barna, zöld mozaikokká, melyek éppen csak illeszkedtek egymáshoz, éppen csak sejteni lehetett, hogy együvé tartoznak. A férfi csak állt, nézte a sötétítőt, melyet valaki félrehúzott, hogy beengedje a napfényt, mely aztán elárasztotta a hálószobát, a fehér takarót, az ágyon heverő női alakot. Már nem emlékezett, hogyan került ide, csak halványan rémlett neki, hogy hosszasan álldogált a házzal szemközti park bejáratánál, s figyelte, amint ki-be járnak a lakók. Aztán a megfelelő pillanatot kihasználva, még éppen be tudta csúsztatni lábát a csukódó kapu résébe. Végül itt találta magát a hálószobában. Soha nem járt még Kathrin lakásában, sosem hívta fel magához a nő. Persze nem is volt miért. De azért felment volna. Felment volna, viszont nem így. És most ráadásul még itt van az a nő az ágyon. Arca a plédbe fúródott, és szétterülő teste alól kiszivárgott vérfoltok elszínezték a takarót.
– Szóval anyám már megint nem érti, miért utaztam el. Fogalma sincs. És hiába mondom neki, megőrülök itt, hiába mondom, hogy szükségem van időről időre erre, egyszerűen nem hajlandó megérteni.
– Értem – motyogta Ewald, s az előbbi emlékek hűvös izzadságcseppekként csordogáltak alá hátán, a hónaljánál az ing egyre jobban átnedvesedett. – El kell mondanom neked valamit – kezdett bele a férfi, de amikor Kathrin ránézett, megakadt, köhögnie kellett, megtörölnie verejtékező homlokát.
– Tehát? – mosolygott rá a nő.
El kell mondanom neked, tehát azt kell elmondanom, kísérletezett Ewald a felütéssel, hogy… Itt elakadt. Próbált visszaemlékezni, felidézni a mozdulatokat. A mozdulatokat, melyek azután következtek, miután valahogyan odalépett az ágyhoz. Ott állt a hason fekvő meztelen női test fölött. Lassan föléje hajolt, éppen úgy, mintha ajkával meg akarná érinteni a nő puhának tűnő vállait, mintha éppen csak végig akarná simítani gerince mentén a hátát. Mintha… De a következő pillanatban, mintha keze nem engedelmeskedne, mintha valami szokatlan megfontolás irányítaná, óvatosan megfogta a pléd egyik szélét és betakarta a simára borotvált, még krémtől illatozó lábakat. Ráhajtotta a pléd egyik felét, majd megigazította, végül a másik felét is ráborította. Feszes, ívesen emelkedő fenekénél gondban volt, alig érte át a pokróc, éppen csak összeért a két vége, éppen ott, ahol hajszálvékony vágat kettészelte a nő hátsóját.
– Tehát azt kell elmondanom… – próbálta meg ismét Ewald, miután megköszörülte a torkát, de ismételten elakadt. Kathrin kíváncsian feltekintett, s belekortyolt a kávéjába.
– Igen…?
Ewald kezdte belátni, nem fog menni.
– El kell mondanom…
– Amíg kinyögöd, képzeld, valami bűzlik a lakásomban. Most délelőtt alig volt időm szétnézni, de majd most ha hazamegyek, szétnézek. Biztos ott hagytam valamit, mielőtt elmentem. Valami határozottan rohad – mondta Kathrin.
A férfit átnevesedett hónalja felől kellemetlen izzadságszag csapta meg. Mindkét kezét magához szorította, nehogy továbbszivárogjon a szag, és ekkor már bizonyos volt, nem fogja tudni elmondani. Nem tudja elmondani, hogy miután a meztelen test hátán is összefogta a takarót, és a fejére is ráhajtotta mindkét oldalról, hogy egyetlen hajtincse se látsszon ki, óvatosan megfordította a nőt, a hátára görgette. Hogy felemelkedett, szétnézett, és tekintete megállapodott az ágy fejénél lévő, lecsukható fedelű ágyneműtartón. Hogy ekkor felnyitotta az ágyneműtartó tetejét, az ágyon heverő egyik párnát beletette, majd a nő térdhajlata és nyaka alatt alája nyúlt, felemelte. Nehéz volt, először alig tudta megmozdítani, majd amikor valahogy végül megemelte, a súlyos test erősen hozzátapadt, hátra kellett lépnie, nehogy eldőljön a súly alatt, majd odavitte az ágyneműtartóhoz. Hogy előrehajolva először a lábait, majd a mozdulatlan felsőtestet is óvatosan a tartóba helyezte, fejét az előre odakészített párnára fektette, kicsit oldalt igazította, és lecsukta a tetejét. Ingét átvérezte a hófehér takaró.
– Hogy valami bűzlik? – kérdezett vissza a férfi.
– Bűzlik, valami megrohadt. Biztos valami gyümölcs, amit ott felejtettem valahol, mielőtt elutaztam. De most majd megkeresem. Mit is akartál mondani?
– Semmit, azt hiszem semmit – nyögte ki Ewald, s most már biztos volt benne, hogy nem tudja elmondani. Egyszerűen nem ment. Kezeit görcsösen leszorította, ne érezze a savanyú, egyre erősebbé váló izzadságszagot, és mereven bámulta az asztalt. Közben a nő eltolta magától a kiürült kávéscsészét, majd kiitta az utolsó korty üdítőt is poharából, és Ewaldra nézett.
– Mennem kell – állapította meg a telefonjára pillantva. Tárcájából pénzt tett az asztalra, telefonját táskájába csúsztatta és felállt.
Ewald is felállt. Tett egy bizonytalan lépést a nő felé, aki hátra lépett egyet, és odanyújtotta a férfinek a kezét. Kezet fogtak.
– Majd hívjál – nézett a férfi Kathrinra.
– Majd hívlak.
A férfi visszaült az asztalhoz. Remegő kézzel kivett egy szál cigarettát a csomagból, és rágyújtott. Egyedül maradt a hidrogénszőke nővel. Az a fotelokon hevert és a plafont bámulta. Ewald az asztalt. A fekete-fehér kockás ing nedvesen testéhez tapadt, lehunyta szemét, és ismét érezte az ágyneműtartóba tett nő súlyát, még szinte meleg testét.
Kis idő multán kinyitotta a szemét, s egyre erősödő savanyú izzadságszag lengte körül.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében