A tárgyalóterem padjaiban emberek feszengtek.
Halkan mormogtak egymás között. Bejött a bíró is. Mindenki fölállt, leült, elhallgatott, de csak egy percre. Aztán morajlott tovább. Hiába intett mindenkit csendre az ősz hajú ember.
Sokan voltak ott. A férfiak felvették a legszebb öltönyüket. A nők idegesen igazgatták a hajukat. Kezüket tördelték, várták, mikor kerül rájuk a sor.
Kilenc óra volt.
Összeszorított, remegő térdekkel, szorosan, ültünk egymás mellett, ahogy két fázós veréb ül a dróton eső után. A kezünk ölünkbe ejtve, ujjainkkal babrálódtunk, és ruháink szegélyét gyűrögettük. Néha egymásra néztünk, de azt is csak úgy finoman, a szemünk sarkából egy-egy pillanatra. Kicsit lopva, kicsit kutakodva. Talán mindkettőnk fejében az járt, hogy mit gondolhat ebben a percben a másik. Szólni nem szóltunk. Nem volt mit. Szanaszét hevertek a gondolataink. Fáztam. Talán a tárgyalóterem hangulata tette, talán csak a reggeli erős kávé, talán másvalami, ami megremegtette a csontjaimat és fölborzolta a tarkómat, amitől hideg verítékcseppek folydogáltak le a hátamon, végig a gerincemen az utolsó csigolyámig.
Végignéztem rajtad. Ezt az öltönyt, amit mára vettél föl, talán az esküvőnkön viselted először és most, másodjára. Aztán végignéztem magamon is. A piros bársonynadrágomon és a fodros, fehér, lenge ingemen. Hírtelen elszégyelltem magam. Fölvehettem volna valami alkalmatosabb öltözéket is, aztán eszembe jutott, hogy végtére is nem álarcos bálra jöttem és nem ez életem legboldogabb pillanata.
Az ablakon át beszüremlett az utca reggeli zaja. Valahol szódás üvegeket pakoltak le. Csörömpölve koppantak a rakodó legények erős markából az utca kövezetére. Szeméthordó autó csattogtatott.
A hulladék bűze felszállt, összekeveredett a pékség kenyérillatával, s ez a furcsa szag terjengőzött tovább. Rátelepedett a hideg bőrömre és beleitta magát az előttem ülő nő barna, vékonyszálú hajába is. Mentő szirénázott, járdát söpörtek, dudáltak a türelmetlen autósok. A közeli iskola udvarán gyerekzsivaj. Éppen becsengettek. Egy kislány az édesanyjáért sipított vékony gyermekhangján. Talán az uzsonnáját felejtette anyukája szatyrában, talán csak egy ölelésre vágyott. A szemben levő börtön ablakából mélán bámult rám egy bozontos fejű, szakállas férfi, aztán beemelte a párkányról a bádogtányérban párolgó ételt és eltűnt a félhomályban.
Pókhálót lengetett a szél az ablaktok sarkában. Nyolclábú, barna, éhes tulajdonosa rohangászott fel – alá. Szövögette hálóját zsákmányra várva. Nincs szerencséje. Egy légy sem akaródzik arrafelé repülőzni. Hiába. Akadt ma a legyeknek fontosabb dolguk is. Lábukat dörzsölgetik, apró pontokat raknak a mennyezet ékes felirataira és a padokra lenéző, évtizedek óta mozdulatlanul álló, igazságot képviselő Iustitia poros orrának hegyére is.
Ebben a nagy összetömörülésben érdekes hangulat fogott el. Mindenféle ügyeket tereget mindenki a bíró elé. Egyszerre lett mindenki szemtanúja mindenki életének, s mindenek fölött állt a bepettyezett Iustitia egyik kezében pallossal, másik kezében mérleggel, szembekötve, hogy pártatlanul sugalmazza a makulátlan igazságot. Furcsa dolog ez. Nekünk nincs bekötve a szemünk, mégsem tudunk mérlegelni. Egynémely ember a fejét csóválja, egynémely ember torkát köszörüli, felszisszen valami különös helyzet hallatán, a másik hevesen bólogat, ha felfedez a sorsok között a magáéval valami hasonlatosat, és rokonszenvet érez emezzel vagy amazzal. A nő elhagyta a gyerekét, és Spanyolországban szedi a narancsot barna szeretőjével. Megfáradt nagyszülők vállalnak gyámságot szöszke kisbabáért. A bíró rosszallóan húzza össze vastag szemöldökét, de már koppan is a kalapács. Az ügy elintézve. Anya továbbra is szedheti a narancsot, a nagyszülők meg... szóval csak valahogy intéződött el. Húszperces viták folynak a gyerektartások körül, de valahogy mind ugyanarról az egy dologról szól: sértett vagy megunt házastársak cibálják ki egymás zsebéből a pénzt, ha már mást nem nagyon cibálhatnak egymáson. Az apa lelépett egy nőcskével. A sértett feleség követelőzik. Az apa nem érti. Hiszen ő szerelmes, hagyjanak neki békét. Szabadulni akar. Tán a szemében némi undor is van, de viseli nyugodtan. Egy másik helyzetben meg a férfi emelt panaszt, mivelhogy az asszonyka követeli magának a jussot, de a gyerekeket hónapok óta elfelejtette hazahozni a nagymamától, és senki nem értette, hogy akkor most kit kell eltartani. Apró kis figyelmetlenség.
Iustitia a fejét rázná, ha nem lenne bronzból kiöntve.
De haladjunk tovább. Egy másik embernek a kutyáját akasztotta fel a szomszédja, mert amaz nem bírta megadni az adósságát. A sokadik meg kirabolta a szülei üzletét, s előkerült egy bilincsbe vert – mondhatni csak férfiembernek kinéző egyén is – aki kacagva adta elő legújabb, bravúros hőstettét, amit delíriumos állapotban követett el egy tizenkét éves leányon. Közben persze büszkén nézett hátra az asszonykájára és a rajta csimpaszkodó gyerekekre. Jó példakép lesz, ha felnőnek ők is. A bíró persze rögtön kiküldi őket, kiskorú szájtátik ne hallgassák a felnőttek mocskait.
Az ember érdekes állat. Szereti a pénzt. Ez életének fő mozgatórugója és képes érte szép ruhájában perlekedni.
Tornyosulnak az akták, koppannak a kalapácsütések, csilingel a sorok végén az írógép csengettyűje.
Eldől a pénz sorsa, a gyerek sorsa, a jóké, a rosszaké, a mártíroké, az áldozatoké, a felelősséget átvállalóké, a felelősséget elhárítóké, a narancsszedőké, a kapzsiké, a fukariké, az álmodozóké, a bűnözőké, a felszarvazott férjeké és a mérges feleségeké. Persze minden csak nézőpont kérdése, hogy ki a jó és ki a rossz ebben a játékban. Van-e jó és rossz, győztes és vesztes egyáltalán. Mert egyik így látja, a másik úgy. Csak a szerelem dolga nem dől el, ami megszűnt, elillant vagy odébbállt és haragosan számon kérjük a másik elveszett érzéseit és a boldogságunkat, amiről azt hisszük, nem is rajtunk áll, hanem mindig a másikon. Végtére is, senki nem győz. Mind áldozatok vagyunk, saját kis mozaikéletünk áldozatai.
A gépírókisasszony ír, a gépírókisasszony összenevet az ügyvéddel. Ő már sok ilyet hallott.
Könnyű neki, a kisasszonynak. Ő mindig szép, mert ez is a munkájához tartozik, hogy szép legyen, és hogy nyúzott arcú, kiöltözött embereknek gépeljen. Hosszú, göndör, szöszke haját a feje búbjára csavarintotta kontyocskába. Karcsú is, mint a nádszál, a szeme kék, akár a nyakába hanyagul odavetett selyemsál. Talán ő a legüdébb ebben a teremben. Nincs rajta semmiféle részvét, s még a szánalom legapróbb jele sem mutatkozik hamvas arcocskáján. Neki minden mindegy, ő csak a munkáját végzi.
A gépírókisasszony ír, a gépírókisasszony nevet.
A bíró a nevünket szólítja. Te mellettem állsz. Vagy toporogsz tán, alig észrevehetően ritmust dobol a lábad. Igazad van. Legszívesebben én is máshol lennék. Mindjárt dél van. Látom rajtad, te is unod. Szórakozottan diktálod le a neved a kisasszonynak, aki közben fel se néz, egyre csak pusmog és nevetgél.
Régóta nem láttalak. Reggel, amikor a téren találkoztunk, már messziről kiszúrtam, hogy lefogytál. Mióta elköltöztem, megnyúlt az arcod és a szemedbe különös fény költözött. Nem is ragyog, nem is tompa. Olyan megmagyarázhatatlan. Pedig én mindig tudtam, mi van a te szemedben. Szép szövetkabát volt rajtad.
– Csinos kis darab – morzsoltam ujjaimmal a szegélyét, s közben azt gondoltam, hogy régen te sosem vettél volna fel szövetkabátot.
– És hogy vagy? – kérdezted hosszú hallgatás után egy párkánynak támaszkodva látszólag könnyedén. Nagyot szippantottál a cigarettádból. Közömbösen vontam egyet a vállamon.
– Boldog vagyok – szólaltam meg hirtelen. Csak úgy kijött a számon és magam is elcsodálkoztam.
Talán nem is kellett volna mondanom, mert neked valahogy soha nem is mondtam. Aztán osztozkodni kezdtünk ismét az összegyűjtött kis tárgyainkon. Tied a mosógép, az asztalom, az ágyam, a kelengyém fele, a gáztűzhely, a bútorok, a szőnyeg, amin felnőttem, egy másik, amit anyámtól kaptam karácsonyra, egyszóval minden, amit közösen vettünk. Meg az is, amit nem. De ha jól esik neked, hát legyen. Persze, én megértem, én mindent megértek. Ráadásnak még a szüleimet is megkaptad, amikor én már távol voltam. Ajándékba. Egy cseppnyi fájdalomdíj mindenkinek jár. A jó magaviseletért. Velük töltheted a hétvégéket, amiket nekem kellett volna. Persze engem nem hívtak. És eheted anyám főztjét, amit nekem kellett volna ennem, miután elköltöztem és nyomorogtam fillértelenül az ócska, hideg, lepukkant, albérleti lakásomban. Ha kérnéd őket, téged még biztosan be is fogadnának, ahogyan engem nem. Ha nevet változtatnál s egy lakcím is kéne, ahova hivatalosan tartozhatsz, azt is megkapnád, de nekem ilyen nem jutott. Mert hát a szemétdíjat, azt fizetni kell, még ha nem is lakik ott az ember. De te nem vagy a helyemben, nem kell ilyeneken rágódnod, mert te a helyeden maradtál, neked jó volt úgy. Talán nem is kéne haragudnom rád emiatt. Nekem is maradt pár rongy, kacat, s a csorba csuprom.
Még egy kicsit játszom veled, mint macska az egérrel, teszek egy utolsó próbát.
– A szőnyeget sem vihetem? – és gúnyos mosoly bujkált a szám sarkában – Azt különben is én kaptam anyámtól.
– Nem – inted makacsul és komolyan, mintha az életeden múlna – Nem akarom, hogy másvalakivel hemperegj rajta. S különben is, nekem egy szép emlék.
Bólogatok, és eszembe jutnak a szép emlékek azon a szőnyegen. Sok éjszakát aludtam át rajta – egyedül. Kétségtelen, az ilyen emlékek megőrzésre szorulnak egy biztos helyen.
– Mikor jössz haza? – kérdezed terelve a szót, mit sem sejtve, hogy milyen ócska kis gondolataim vannak.
Szerettem volna belekiabálni az elmúlt hat év keservét az arcodba, de csak ennyit mondtam:
– Ha meghívnak és beosztjuk egymást anyámnál. Egyik hétvégén te, másik hétvégén én… Hogy ne legyen ütközés – és kínunkban mindketten nevettünk, de egyikünk torkából sem tört elő igazából, s hát nevettünk, ha már épp nem sírhattunk rajta.
Gondolataimból az írógép kattogása rángatott újra a tárgyalóterem közepére a pódium elé. Már csak egy kis rivaldafény kéne. A cirkuszok fontos kelléke az.
Két korty kávé között finom kis kezével dobálja a betűket a gépírókisasszony papírra.
Egy sor, két sor, három sor, néhányadik, sokadik, sorok végén csengettyű. Életünk apró mozaikjai.
Néhány kérdés, kérdésre néhány félszeg válasz. Tőlem, tőled, csendben, szinte szégyellősen, hisz tudjuk, az igazság más, s mégis jobban hangzik így, hivatalos formába öntve. Valahonnan messziről hallom a saját hangom, idegenül cseng, mintha nem az enyém lenne. Kész, vége, kipréseltük magunkból a nagyközönség előtt, amire pár hónapja még igent mondtunk. Most felcseréltük nemekre meg tagadókra, s a pap is örülhet, aki összeadott minket. A szertartás végén kezet fogott velünk és azt mondta: „úgysem maradtok ti együtt”. Végtére a papoknak is igazuk van, mert ők az Isten szószólói.
Igaz, nem egymás szemébe mondtuk, hanem csak úgy, a gépírókisasszony felé, hogy valami elmúlt, elszaladt, nem kellünk már egymásnak.
Utolsó csengettyű után utolsó kalapácsütés. A bíróé.
A gépírókisasszony kecses – hanyag mozdulattal hajtogatja össze mozaikéletünket a festett körmei között. Bezsúfolja a többi, irattartóba rejtett életmozaikok közé, amik az asztalon tornyosulnak, amiknek főhősei futószalag-módra szállingóztak ki a teremből egymás után, s várják ugyanúgy, hogy pecsétet nyomjon rá valaki, egy másik kisasszony ápolt keze, hogy bekerüljön minden az archívumba az utolsó kalapácsütés után.
Meleg van. Te is rám nézel. Kutatunk a másik arcáról valamit, valami olyat, amit eddig még nem láttunk, s jut eszünkbe tán az is, hogy mi megígértük valamikor. Megígértük életre – halálra, hogy igen, úgy lesz. Aztán nem lett úgy.
Valami mindig hibádzott. Valaki nem volt elég jó, elég figyelmes, elég türelmes, elég kedves, elég önfeláldozó. Aztán nem volt kézben kéz. Aztán mosoly sem volt, mit reggelre tartogattunk egymásnak álmainkban. Aztán ebéd sem. Aztán testmeleg sem. Aztán álom sem. Aztán semmi sem.
Majd valaki mással másképpen lesz. Talán jobb is lesz annak a valaki másnak, mert megkapja azt a szeretetet, amit egymástól vontunk vissza életünk néhány jelentős pillanatában.
A kijárati ajtó előtt megálltál egy másodpercre, és intettél egy presszó felé. Kávét rendeltél. Magadnak erőset, rövidet, cukornélkülit. Nekem hosszút, tejjel és cukorral, ahogyan én szeretem.
Eszembe jutottak a napjaink, a mohó érzelmektől átémelygett éjszakák, a kávépecsétes hajnalok és az a reggel, amikor kifogytak belőlünk a csodák.
Ültünk egymás mellett hallgatagon. Sok olyan napunk volt, amit kitöltött ez a furcsa szónélküliség. Könyvet vettem a kezembe, sálat kötöttem, pedig utálok kötni, te a tévét bámultad, hogy ne kelljen mégsem valami értelmeset mondanod.
– Csak cibáltuk egymást ide-oda, szeretve és lökdösődve. Csak játszottuk az örök játékot, egy lépést előre, kettőt pedig hátra. Ha vallattál, én tagadtam, ha én kérdeztelek, te elnémultál. Nincs mit mondanod, jelentetted ki pár hónap után. Aztán mégis közeledtél, de mire kinyújtottad a karod, én már árkon-bokron túl voltam. Aztán hazavánszorogtam, te ellöktél, s mikor megfogtad a kezemet, az enyém folyt ki a te kezedből, mire válladra hajtottam volna a fejem, te már nem voltál sehol, s mire ragaszkodni kezdtél, én löktelek el magamtól. Követelőztem, nem adtál, de ha te akartál túl sokat, elbújtam a sarokba. Mire szemedbe fúrtam a tekintetem, te elkaptad a fejed, mire ajkamhoz tapadtál volna, én már másén csüngtem. Mikor kapni szerettem volna, te már nem adtál, mire adtál volna, nekem már nem kellett. Ha itt vagy, már nem kellesz, ha itt vagyok, már nem kellek.
– Játszottuk az örök játékot és eltáncoltunk egymás mellett. Mintha soha nem is járta volna a lábunk egyszerre a lépéseket.
– Sajnálom. – mondtuk ki, pedig dehogy sajnáltuk már.
Valamit szerettél volna még mondani, de egy hang sem jött ki a szádon. Talán miattam volt, talán az én feszengésem miatt, vagy, mert nem akartam észrevenni a mozdulatodat. Utólag már bánom is kicsikét.
A saroknál intettél. Nem könnyedén, nem nehézkesen, de magam sem tudom megmagyarázni, hogyan.