„Ha ezt vizuálisan kivetíthetnénk, e versek anyaga és motívumai igen érdekes mandalákat alkotnának. Versekként mindig felettébb ihletett mulatságok, de gyakran sokkal többek.” – írja Ted Hughes Sylvia Plath összegyűjtött versei elé (Sylvia Plath: The Collected Poems, HarperCollins Publishers, New York, 1981 – fordítás tőlem). Talán ugyanez elmondható Adorjáni Panna prózájáról is. A hang, amin megszólal, természetes és hétköznapi. Zökkenőmentesen haladnak a történetek, és látszólag mintha nem is akarnának érdekesebbek lenni. Mintha nem akarnának súlyosabb témákról beszélni, fogyaszthatók, gördülékenyek, beolvadnak – szépen körbeszövögetett, körbefestegetett mandalák. Ám ez csak a látszat, valójában a szálak és ecsetvonások iszonyú mélységeket és barázdákat takarnak. Kislányok titkai, felnőtt férfiak keserűsége, a halál gyönyörű szédülete, libidók, traumák és még millió egyéb dolog, amiket csak úgy lehet elmondani, ha nem mondjuk ki őket – csak körülírjuk. Körülírjuk a megszokott szavainkkal, elmeséljük a történetet mintha csak a boltba mennénk le, vagy egy kávézóban ülnénk, és csevegnénk, vagy esne az eső és éppen anyánkkal beszélnénk skype-on. És utána jövünk rá, hogy valami történt közben. Valamit megneveztünk úgy, hogy nem is neveztük néven. Valami a helyére került. Vagy éppenséggel elmozdult onnan.
Például a nyomorúságáról az ember így beszél. Kerülgeti. Eltáncol felette. És mindenkinek megvan a maga nyomorúsága. A maga forró kásája. A fehérneműi közé rejtett üveg ginje. A vérszeme, a fáradtsága, a hajnali hazatérése, a megbocsátás pillanata. A kiszolgáltatottsága. Nagy érdeme ezeknek a szövegeknek, hogy a tragédia, a valódi problémák, amiket feldolgoznak és a feloldozás is a sorok mögül néz vissza ránk. Nincs kimondva semmi, de nagyon erősen érezzük. Hétköznapi élethelyzetek és nézőpontok, érzések beszélnek önmagukért és a történetért, amivé összeállnak. Egy unoka találkozik a halállal, és fantáziálni kezd róla, de a világ megy tovább zavartalanul. Családi dráma, Mozart szól, elalszik minden, minden megy tovább. Anyák rángatják bele öntudatlanul a lányukat a saját zavarukba, a lányokban pedig visszafordíthatatlan nyomot hagynak anyjuk férfijai, ám az éjszaka és a nappal a megszokott rendben váltja egymást. Egy idős hölgy egy kővel megdobált kutyával együtt várja a halott férjét és a szabadító halált. „Akkor jó. Majd még beszélünk. Hívjam majd. Majd hívom. És majd jöjjek haza. Majd jövök.” – nincs miről beszélni, csak a folyamatos vágyakozás van, hogy majd elmondhassuk, ami a levegőben van. És a tragédia, hogy valószínűleg nem fogjuk elmondani soha. Ha elmondanánk, megállna a világ. Csak történeteket tudunk elmondani, és utána se tehetünk egyebet, csak elölről kezdeni ezt a végtelen, reménytelen, nyomorult táncot. Van ebben valami szédítően szép. Az ember nyomorúságában és kiszolgáltatottságában. A mocskos kis titkaiban, ahogy sejlenek a felszínen. A játszmáiban, amik a felszín alatti sebeket gyógyítgatják. Abban, hogy a halál egyszerre végzetes és természetes. Abban, hogy minden eltávozás egyben hazatérés is. Hogy nincs viszony, amiben ne volnának egyenlőtlenségek. Nincs valóság, amiben ne volnának tabuk. Nincs szép csúnya nélkül. Ha távolról nézzük, a létezés mozdulatlan. Ha közelről, minden megállás nélkül körbeér és áramlik benne örökre. Távolról az egész csak egy játék, közelről viszont vérre megy minden nap. Nincs mit tenni, mint várni a következő történést, hogy elringasson vagy végezzen velünk.