Mottó:
Így ülök itt, kint és bent sötét, holott még élek percegve
Fába furkálódzó tehetetlen féreg. Időnként szólok is
vagy magamban csak úgy, nem tudom már; bizony
bizony eszembe jön most rettentő nagy hazugságom egyszerre.
(Kondor Béla)
A címbeli fenyegetés csak amolyan évődő ejnye-bejnye, kacsintás… Igazából az veszélyes a költőre, ha igazat mond. Kezdhetnénk a szomorú példákat akár Ovidius esetével, vagy tallózhatnánk Nabukodonozor, avagy a Mennyei Birodalom korának „irodalomtörténetéből”…
Az amolyan hízelkedő kormagasztalások miatt a múlt század derekáról, mint például hegyek között völgyek között zakatolnak vonatok, ülnek bennük kézen fogva románok és magyarok csak éppen annyira kuncogott az irodalmi élet, mint a vad fogadkozásokon, ha kell, leromboljuk földig a gyermekotthon sugaras falát (ha tudniillik az osztályellenség harcra kényszerít stb.) Az irodalomtörténet különben is olyan vállalkozás, amely gyorsan felejt, ha meg emlékezik, megcsökötten teszi, szajkózva darál…
Azért éppen most jutottak eszembe a költészet körül hamisságok, mert már Kányádi Sándor is nyolcvanöt éves; nemsokára meghal, akárcsak én; és nekem éppen az ő költészete kapcsán volt egy-két olyan manőverem, amellyel kapcsolatban sokan „hazugságról” szavalnak, vagy feszegetni akarják, hol a határ hazugság és példálózó ugratás között? (Különben ma a kisiskolás tankönyvek is olyasmivel telvék: válaszd ki a hazug sugallatok közül a jót!)
Azokról a furcsa és jelentéktelen, de életkedvrontó feszültségekről, amelyek 1952-től kezdve annyiszor egymás ellen hangolták az erdélyi magyar kisebbségi társadalom művelődési csomópontjait, gondolom, a különböző társaságok és bizottságok munkaebédjeiken már mindent feldolgoztak.
Több fiatal szentgyörgyi költővel én is vitákba keveredtem: ne azon mérjék társadalmi súlyukat, hogy május elsején kapnak-e meghívót a díszemelvényre, vagy hogy Kántor Lajos neves kritikus névsorolvasásaiban hányszor fordul elő nevük… hogy új lapjukat (Megyei Tükör) ne csak protokolláris mérlegelések szerint szerkesszék… De leintettek és jelentőségteljesen mosolyogtak…
Fogtam erre magam és írtam nekik három ál Kányádi-verset. Bár több mint negyven éve, remélem, még jól emlékszem rájuk: az elsőnek valami latin címe volt (Orbitalis… valami, sejtelmes bölcselmi mélységekkel) imígyen:
Ime, hát fölértünk a hegyre
a sziklákból font sósperecre
mert a hegységnek sohasincsen vége
gondoljatok a békességre
A második bensőséges, személyes hangú lírai kitörés; Ősz című:
A pásztor: a nyájat hazahajtja
A nyáj: aranyport ver fel és – béget
a hűség: kopácsol-ácsol fedélszéket
Az ember: az ember pont most…
Nem hagyhat el Téged
A harmadik vers eldobott iskolai füzet egy lapjából ihletődött, valami lapos nyelvtani feladat és osztályozása:
Menj! mentem,
Fuss! futottam,
(Mégis – be rémes! –
Az élet így osztályoz:)
Külalak: gondozatlan!
Tartalom: négyes.
Aláírtam, hogy Kányádi Sándor s elküldtem nekik. Aztán hetekig: semmi. Se meg nem jelent, sem vigyorgó leleplezés. Lám-lám, értenének hozzá? Vagy az okos korrektornő kiszúrta!
Cendes az ajtó… …
Asszony sem moccan. Nem kérem.
… …
Vagy a zongora nyekken néha
alszik három lábon. E vadnak
kilátszik minden foga.
Biztosan álmodik a negyedik
lábról, biztosan.
És most eszembe jut sok-sok hazugságom
(K. B.)
Aztán egy szép napon bemegyek az újságoshoz. Megjött a lapjuk ünnepi száma – valami évforduló –, s benne díszhelyen a „Kányádi verseim”. Nevetőroham; s ennek révén Marosi Péter kiszedte belőlem, miről van szó, s már hívta is telefonon a Megyei Tükör szerkesztőségét. Kiderült, Kányádi akkorra már beszélt velük, s csak annyit kérdett csendesen: Megőrültetek? Szerencsére, hogy Marosi beszólt, mert már készültek írni a hibaigazítást; a versek a Kenézéi stb. Erre rohantak az ügyészségre. Az ügyész lapozgatta a papírokat: Hüm-hüm!... Hozzátok el a borítékot is!... Hozták. Csakhogy én a boríték hátára azt írtam volt, olvashatóan: „Ex. Peri Ment”… „Na, akkor, kedves fiaim, mondta az ügyész, „le vagytok mind… szavazva!”
Kányádi úriemberként viselkedett, egy szóval sem szitkozódott senkinek. És éppen emiatt támadt most bennem aggodalom: nemsokára meghalok és nyilván Kányádi is. Csiki László is meghalt már. És jönni fog egy doktorandus, filológus: kutatni kötetbe fel nem vett verseket; és akkor bizony…? És ezért szánom rá magam épp most e vallomásra.
Az irodalomtörténészek különben is rém lassúak. Például Kántor Lajos a Korunk idei 5. számában rájön, hogy nem vagyok azonos Szőts István filmrendezővel, s ezt kétszer is elmondja. (Éles elmére valló felismerés 50 év késéssel!) Aztán hirtelen elkezd játszadozni nevemmel: Mit sütsz, kis szűcs, friss, sós húst sütsz? Ehhez mit szóljak? Hogy agingis logis, cantor úr fúr is ás is? Vagy azzal a beporosodott ugratással jöjjek, hogy irodalomtörténészünk már a trójai háborúban is személyesen részt vett, Menelaosz oldalán Kontárlajos néven?
Hanem tréfa ide meg oda, Kántor Lajos mikropamfletjéből kiderül, az ősszavak iránti érdeklődést s hasonlókat intellektuálisan degradálónak, nevetségesnek tartja. Ez nem is volna probléma, ha éppen Kántor egy bizonyos Szabédi Társaságnak nem volna vezető személyisége, és egy bizonyos Szabédi-szobának fősekrestyése. Sok-sok éve tartanak Szabédi-napokat, kirándulásokat, munkaebédeket; ám vajon foglalkoznak-e Szabédi szellemi hagyatékával? Szabédi utolsó nagy kalandja a magyar nyelv őstörténete volt. Környékükön egyedül én írtam róla, de nem hiszem, hogy e Szabédi-klubnak tudomása lenne róla. Irodalmi műveit sem népszerűsítik – vajon hogyan zajlanak e munkaebédek? Mi az előétel és mi a csemege?
Dél van a csárdában. Hét fehér pincérke
tálakat ejt el és csúnya levest önt ki e
borzalmas fejeknek…
… Bámulatos (K. B.)
Foglalkoznak-e szépprózájával? Kiadták-e újból a Veér Anna alszik című „pszicho-fantasztikus” kisregényt? Utoljára Csehi Gyula írt róla egy jobb tanulmányt – vagy negyven éve! A fiatalabb irodalmár és művészeti érdeklődésű „tömegek” egyáltalán nem ismerik. Mint ahogy Ész és bűbáj című tanulmánykötetét sem, amely miatt mi, tanítványai „az eszes és bűbájos” Szabédiként emlegettük. Ha verseiről tud valaki valamit, az csak proletkultos „taktikai korszakának” rigmusai! Sohasem hallottam idézni még azt a híres versét sem, amellyel, mintegy anticipálva, eltörli – storno – rövid, díszmarxista korszakának szellemiségét: „Én nem nyúlok a világhoz, mert nem tudom, hogy ki csinálta, és nem tudom, hogy mért csinálta?” És a műbírálatai? Amit pl. a Traktor apoteózisáról írt?...
Mostmár Hogyne és Bizony, Bizony
Meg már Persze, Persze is.
(K. B.)
Azonban én ezt most a külvilágra és a túlvilágra bízom.
