Három alma
Kitettünk három almát az asztalra: egy gyanúsan szép citromalmát, egy másik, teljesen ép jonathánt és középre egy jól láthatóan kukacos batult. Szóltunk Kenderes Lehelnek, hogy bemehet. A kísérlet elkezdődött, kezünkben jegyzetfüzet és golyóstoll, szemünkben izgalom – szépen visszaverődött a rejtett ablakot takaró tükörfalból -, agyunkban feszültség: melyikbe fog beleharapni?
Kenderes Lehel álldogált egy kicsit az asztalnál, nem is az almákat figyelte, nézelődött, forgolódott. A végén még hahózott egy keveset, majd kijött az ajtón. Almába nem harapott.
Mi, a Vidéki és nem Fővárosi Pszichológia és Mezőgazdasági Egyetem tanári kara, az Átlagemberek Kiszámítható Viselkedését Megjövendölő Statisztikai Hivatal munkatársai véleményét kikérve és felhasználva kijelentjük: Kenderes Lehel leginkább a jonathánt választotta volna.
Néha őrült pillanatban
Van aki ejtőernyővel ugrik ki repülőkből, egyesek vékony kötélen lógva sziklát másznak. Mások sziklát másznak - kötél nélkül. Van aki biciklivel száguld lefele meredek erdei ösvényen, kiálló gyökereken, arcába vágó ágakon keresztül. Vagy kötelet köt a derekára és leugrik magas helyekről. Van aki autójával versenyez vonattal, hogy átérjen előtte a síneken. Van aki viperamérget gyűjt, vagy éppen gyilkos galócát főz fél napon keresztül, hogy elfogyaszthassa. Van aki kihúzott drótsodronyon átegyensúlyoz szakadék felett.
Bevallom, néha én is hallom a veszély hívását.
Ilyenkor odateszem a kávét főni, és miközben átjár a kéjes várakozás bizsergése, a fiókból előveszem az irataim. Kirakom őket az asztalra, egymásra dobálva: az anyakönyvi kivonatot a születésemről, az útlevelem, a lakás adásvételi szerződését, a hetedikben Vicának írt, soha át nem adott szerelmes levelem, a telekkivonatot, a honosítási papírokat, az érettségi bizonyítványt, az autó törzskönyvét, az egyetemi oklevelet, a lakásbiztosítást, a munkaszerződésem. Majd mindezek tetejébe a kis gumilabdát. Behozom a konyhából a fehér, egyszer használatos, mégis rengetegszer használt műanyag pohárba töltött gőzölgő kávét, óvatosan leteszem az asztalra, rá a gumilabdácskára, veszélyes szögben megdőlve. Megvárom, amíg a pohárban a fekete lé felülete abbahagyja az imbolygást és beáll a hajszálon függő egyensúly. Odahúzom a székem, ráülök, és feltéve a lábaim az asztalra – csak óvatosan! -, hátradőlök, a szék két hátsó, recsegő lábán hintázva.
És miközben feszülten figyelek, jeges félelemtől hangosan, zajosan fülembe verő szívvel, testemet őrülten égetve járja át az adrenalin: egyetlen rossz mozdulat, egy földrengés, egy kicsapódó ajtó, egy váratlan hang, a súlyom alatt magát megadó szék, a nem rendeltetés szerint használt műanyag kapitulációja, vagy akár egy mindezek lehetősége miatti ijedt megcsúszás, és minden ami vagyok és voltam ott fog szétmállani barnán, a forró kávé gyorsan szétfutó tócsájában.
Felkészülés
Koncberger Tivadar felkészült a lehetetlenre.
De a lehetetlen – ne lepődjünk meg, hisz végül is ez a legvalószínűbb lehetőség – nem történt meg. Azt is mondhatnánk, hogy Koncberger Tivadar hiába készült fel a lehetetlenre, de nem leszünk ilyen kishitűek, mert hirtelen ráeszmélünk...
Koncberger Tivadar is hamiskásan pisolyog (ez árulta el): erre voltam felkészülve.
Mint szerző, most mérges lehetnék Koncberger Tivadarra, hogy túljárt az eszemen. Valami groteszket, valami abszurdat szerettem volna Koncberger Tivadar főszereplésével, de nem jött össze. Koncberger Tivadar kibabrált velem. Amikor azt írtam, hogy Koncberger Tivadar felkészült a lehetetlenre, nem arra számítottam, hogy Koncberger Tivadar erre a lehetetlenre készült fel, hogy a lehetetlenre fel sem lehet készülni és (főleg!) lehetetlenek nincsenek is, vagyis az a lehetetlen, hogy lehetetlen van.
Hadd el Koncberger Tivadar! Jössz te még írásomba, ne félj!
