Veress Gerzson egyberostált verseiről szóló írásom már a kolozsvári bemutatóra (2012. február 17. Bulgakov) elkészült, akár akkor is közölni lehetett volna és ez esetben mondjuk a kritikai követés ildomos illemszabálya – a követő egy év – is betartatott volna. E sorok írója azonban be kívánta várni a más helyszíneken lezajló kötetbemutatók, találkozók, megemlékezések tapasztalatát arról, hogy miként szól ez a líra ma, hogyan viszonyulnak hozzá az egykoriak, a Veress Gerzsont és líráját szerető hívek és rajongók vagy akár csak a megemlékezők?! Ezek a találkozók aztán rendre meg is történtek (Brassó, Reménység Háza, 2013. nov. 29, Sepsiszentgyörgy, Lábasház, 2013. nov. 30.) A szervező Orbán János Dénes, Bogdán László és alulírott mellett részt vettek ezen Veress Csongor Balázs és Veress Emőd is. Megszólaltak a versek, megtörtént az értékelés, a szükséges kontextualizálás – hiszen e költészet zöme mégiscsak a létezett szocializmus körülményei között született. A találkozók komplex, néhol ijesztően szellemidéző emlékműsoroknak bizonyultak, megrendítőek is ebben a nem könnyű műfajban. Amelyeknek a legfőbb hozadéka mégis a versek maradéktalan életre keltése és ébredése volt. Veress Gerzson költeményei ismét betöltötték, áthangolták az időt és a teret, az emlékezők arcán is kifényesedtek az emlékek, a költő ismét volt és van.
Az Igazolatlanul jelen – egyberostált versek az Erdélyi Híradó Kiadó és az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy kiadásában jelent meg Kolozsváron, 2011-ben. Nem mellékes, hogy a könyv alapjául szolgáló kiadások – az 1998-ban megjelent Sebző időben, valamint az 1999-ben (tehát posthumus) megjelent A múlás karneválja kivételével (mindkettőt a Mentor adta ki Marosvásárhelyen) mind amolyan versfüzetek, alkalmatlanok e líra terjedelmének a megmutatására. Az Igazolatlanul jelen nemcsak amolyan irodalomtörténeti penzum, hanem múlhatatlanul szükséges kiadói vállalkozás volt, amely – Gáll Attila kiváló szerkesztésében – a kötetből kimaradt verseket is tartalmazza, és bizonyítja, hogy Veress Gerzson költészete a ma élő erdélyi líra része. Ámde mielőtt az ezzel kapcsolatos érvekre térnénk, nézzük meg röviden a kontextus kérdéseit.
„A létezett szocializmus cenzurális körülményei” … 1995-ben a költő utószóval látta el Ezer énekből vérzem c. kötetét. Ebben így fogalmazott: „Ez a megkésett könyv, melynek megjelenését 1990 előtt a hivatalosság politikai döntései gátolták meg, nem elkésett könyv.” (Igazolatlanul jelen, 109.) E sorok írója 1980 és 1990 között volt a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári fiókszerkesztőségének a munkatársa, és ebben a minőségében a Forrás-sorozat megbízott szerkesztője. Továbbmenően pedig költő-barátja, Veress Gerzson verskéziratának a gondozója és előterjesztője. V. G. örök jelölt volt, leadott – nagyon vékony – verskéziratát, a végső kiadói tervbe-javasolás előtt közismerten mindig ő vette vissza újabb javítás és kiegészítés indokával, aztán eltűnt vele egy-két évre. Pedig mindenki támogatta. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy V. G. ne sejthette-tudhatta volna, hogy néhány verse bizonyára fennakad a politikai szűrőn, és akkor kezdődik az a bizonyos levelezgetés, tiki-taka a főigazgatóság és a kiadók, szerkesztők között, amiben a költő vagy vállalja a kompromisszumot, vagy nem. Lehetséges, hogy végeredményben – politikusan – V. G. ebbe a nemtelen játékba nem akart belemenni. Amúgy ez a líra politikus is, Veress Gerzson felvállalja – néhol harsányan, de nem disszonánsan – a nemzetét, népét féltő és azt tanítani akaró magyar költő hagyományos szerepét. Igen gyakran ezt úgy teszi, hogy költőtársainak ajánlott verseiben szól a megmaradás parancsáról és kilátástalanságáról vagy felsejlő kilátásairól (a legnagyobb terjedelemben a Tamási-poémában). Íme egy tömör megfogalmazás a Markó Bélának ajánlott versből (a nemzeti témához általában hozzárendel egy kis talányosságot is): „az alulírott »nemkívánatos nép« / nevében szólok óvó szózatot/ mert megmaradni jussunk most e honban / – (b)omló igékkel, ím, beszorzatott,” (Adjátok vissza a hiteinket!)
Az már kezdetben világos volt mindenki számára, hogy Veress Gerzson személyében és lírájában egyaránt klasszikusan vágáns költő, jön-megy, jár-kel a szűk romániai nagyvilágban, és költői tájakon, költészeti idiómák között is, de legfőképpen önmaga fokozatokban megélt érzelmei és érzelmi állapotai, világba kiáltott érzelmi sztázisai között cikázik és szikrázik. Odakint egyre sötétebb fagy van, ámde ő mindig lobogna, a költészeti lázállapot természetével születik és ezzel csatlakozik a Forrás II. nemzedékének, főleg Farkas Árpádnak és Király Lászlónak a láz-állapotaira. A láz marad! – kiáltja versében. De miért kell mindig lázasnak, villámszerűnek lenni? Éppen a kötet Farkas Árpádnak dedikált címadó versében fogalmazza meg ezt Veress Gerzson: „Szólj nem rettenve, mindig többet / annál, mit kér a pillanat,/ tetemre hívni létigéink/ s bölcsünknél állni sorfalat. // A példa kell! Azt fölmutatni: / igazolatlanul is jelen!” A létezett szocializmus letagadhatatlan nemzedéki tapasztalata, amelyet Veress Gerzson teljes mértékben felvállalt, és azért lehetett hiteles, a 99-től 100-ig c. versében jelenik meg mint nemzedéki vátesz és a jövőre vonatkozó tragikus tapasztalat hordozója. A nemlétező jövő a jelenben hiány, ez definiálja ennek a nemzedéknek a tagjait a nemzet térképén: „NEMZEDÉKEM/ jövendő temetők/ életemen sorsűzte átmenők/ Csak bánathalkan csak lábujjhegyen/ Lépkedjetek lázverte szívemen” és – „99-től 100-ig/ BELŐLED VALAMI HIÁNYZIK/ Adóssága vagy önmagadnak/ Testedben csak hiányok laknak/ Hiába számolod magad” (A nemzedék másik tragikus sorsú költője is a hiánnyal definiálta önmaga léthelyzetét, Hiányok térképe c. verskötete 1980-ban jelent meg.) Veress Gerzson szerint a létezett szocializmus léthelyzeteiben is és minden pillanatban azt kell állítani, hogy vagyunk, még akkor is, ha néha alig vagyunk, avagy szinte nem is létezünk már. Szóval ez egy elég patetikus dolog (lehet), és az érdekes az, hogy Veress Gerzson pátosza avagy patetikus volta hiteles. Azért lehet hiteles, mert nem fél e szerep, póz végső határait is megmutatni – tehát a szerepszerűségből, a pózszerűségből énekelni. Lobog, lázas, deklamál és aklamál – és közben odakacsint nekünk, hogy ugye, milyen jól áll neki és csak neki ez az akár a krakélerségig feszített póz. Jól áll neki, neki áll jól. Góg, Magóg és Demagóg fattya vagyok – írja magáról.
Ezek az egzisztenciálék egy nagyon lágy közegben élnek. Ennek a lírának kölönösképpen éltető közege a hangoltságot biztosító ama hangulati árny-és fényjáték, amely a hetvenes évek legjobb nyarait és „indiánnyarait” jellemezte Sepsiszentgyörgyön, az édes provinciában, leginkább a Sugás-vendéglő kertjében, amelynek saját mítosza is kialakult. A hetvenes évek író-költő nemzedékei mind megfordultak itt, és fürödöztek itt a különböző asztaltársaságokban vagy azok mellett. Meg lehetett beszélni legalább azt, ami amúgy úgy sem történhetett meg (ti. a szabadságot.) Gerzson Az eltűnt idő nyomában című versében fogalmazta meg, hogy e sajátos beállásban, a megtörtént meg-nem-történtségében, az egzisztencia illúziójában beszáll a végtelen és gyorsan átszáguld rajtunk az idő, majd lepörgünk, mint száraz levelek, önmagunkról. „Sebző időben állnak a lányok…/ Sebző időben ringnak a párok, / Csókos koccantás a Sugás-kertbe terel, / mennyi manna mind valahannya: / indul a konflis Krétára el,” …nyilván, nem Krétára indult el a konflis, hanem a költők és a barátnőik zúdultak el a csodás, hangos éjszakákba, mitől egész életükben nosztalgiájuk támadt, nosztalgiájuk valami olyan iránt, ami talán meg sem történt soha, de ott volt a követett vágy fokozataiban. A vágy csodás emléke mindig bearanyozza ezt a lélekbeli tájat, amelyet aztán soha nem is lehet elveszteni. Az emlékezet Gerzson-lovagot láttatja szakadatlan szerelmi csatáiban.
E kötetben nagyon sok költő neve felbukkan, sok kortárs poétának verset is ajánlott Veress Gerzson, ami a személyes gesztuson túlmutató közösségvállalás és egyben a költészeti minták adaptációs kísérlete is. Nagyon sok habitust, költői lélegzetvételt, vagy akár ritmikai megoldást kívánt V. G. hasznosítani, született poétai érzékének megfelelt az átvétel és a mintakövetés, a szervesített formák a kortárs magyar líra közegében való önfeledt fürödözést jelentik, ez a neki megfelelő lételem. Az idézett költők leginkább a II. Forrás- nemzedék kibontakozóban levő nagyságai, de fontos például egy itt és most, ma már alig ismert magyar író-költő a hetvenes-nyolcvanas évek toplistájáról, Dobai Péter – aki Bogdán Lászlótól elkölcsönözve – Veress Gerzsonnak is amolyan bibliája lett macsóságban és a megoldás nélküli férfisors megmintázásában. Citált szerzői közül sokan és lassan a halálos sorsot is előképezik, például Sütő István, akinek nagyon szép lírai költeményt szentelt (Kártyában szőke férfi), vagy éppen a korszak egykori idolja, a zenész Babrik József. Nem kell különös követés itt ahhoz, hogy észrevegyük: milyen következetesen és statisztikus gyakorisággal sötétíti be önmagát e líra a halálra történő egyre gyakoribb utalásaival.
A legfontosabb az, hogy Veress Gerzson a beatkorszak költője, a Rock&Roll, a Mustang-blues emlékezetes, a korszakra nézve emblematikus nagykompozíciók költője, amelyek külön elemzéseket igényelnének. A rockkorszak legnagyobb iránymutatása, hogy nem leszünk jók történelemnek! (helyesebben egy bizonyos történelemnek). A költő mindent átír a rock ck-jára és ck-jával, jelezvén, hogy a világkorszak ez, amelyben végül is mindent ki lehet bírni (egy kis minőségi rockritmussal). Ez : „MÁR MINDENT KIBÍROCK: / ez TO BE OR NOT TO BE-ROCK” Csakhogy közben jön rá a rocker, hogy így nincs értelme, a tiszta rockban nincs alternatíva, vagy-vagy: csak élet van, nagy tanulság. “Ez TO BE OR TO BE-ROCK/ ÉN MÁR MINDENT KIBÍROCK:” A Beat-korszak c. versére is sokan emlékeznek, amely egyben a kihívás és a leltár. Balladás-blues-os szövegében az az érdekes, hogy a rockos zenei hangzást egy rímes szerkezetben próbálja megoldani (egyébként végig azzal kísérletezik, hogy a hagyományos magyaros költészeti ritmikát összeszervezze a beates hangzás effektjeivel). A korjellemző a Bereményi Gézától vett – sokaktól, sokszor idézett – mottó: „Mélyvízi életforma volt, / új kultúrának tűnt pedig, / de fölszáradt mint egy vodkafolt, / s eltűnt, mint a rock and roll music.” Akik megélték, tudták: óriási szabad lélegzetvétel lehetősége volt egy rab világban, a vele párosuló közösségi életformával. Költőnknek is ez felelt meg a legjobban, maradéktalanul fel is oldódott benne. A költemény megszerkesztése zenei mintát követ, témák szerint hozza ennek az életformának a leglényegesebb összetevőit. A lányok alatt futó nőkről – primer áru –, tudni kell, hogy „csókunkkal fűtött éjszakáink / férjüknek is emlegetik…)” és az etil is méltó helyen jelenik meg, úgymint: nyereg alatt puhított vodkák, dohányfüstben pácolt rumok, vízhatlan borok és pattintott sörkorszakok, de a menő (közmondás számba is menő) a pocsolya sör köpetnyi rummal. Megvan ennek a szerkesztésnek egyfajta gag-re kimenő bája, a híres gerzsoni pajzánkodás: „örök kebelbarát vagyok” jellemzi magát, aki várja-elvárja elkárhozni „az ágyba-vágyódók” sorát. Hogy a vágáns költészet eme klasszikus kellékei a beatkorszakban és annak megfelelő magyarosch nyelvi formát is nyerjenek a hasonló című versben. Neki a leginkább megfelelő szellemi létforma a saját bejáratú gerzsongás, ahogyan ezt jellemzi Házsongárd-versében.
Veress Gerzson lírájának egyik éltető eleme és forrása a szójáték, Karinthyhoz és Kosztolányihoz hasonló szenvedéllyel kereste, gyűjtötte a szójáték-lehetőségeket, ezeket be is építette a verseibe, hol teljes értékű megoldás született, hol nem. Ezek a szellemet szolgáló szellemességek hol szervesülni tudnak a verssorok textúrájába, hol nem. Sok a nyelvileg talányos, értelmileg voltaképpen „elkent” strófavég (tehát nem poétikailag teljes értékű „kancsal” megoldások), de ez többnyire nem zavaró, mert egy általános mintát követ, amelyet meg tud szokni a verset szerető és skandáló olvasó. Már a kortársak is szerették és citálták nem egy ilyen jellegű megoldását: “Arkangyalok és farkangyalok/ ússzák át baszhattyúk tavát,/ hímpallérok és honpolgárok/ Kámaszútrának üdvtanát/ szajkózzák.” (Pajzánkodás)
Mélységesen igaztalnok lennénk azonban, ha Veress Gerzson líráját teljes mértékben azonosítanánk azzal a sikeresen művelt, a beatzenei ritmikai effektek és a magyar költészeti hagyományok szintéziséből kialakított, szellemes ékekkel tűzdelt versbeszédmintával. Ez az ő hangjában a saját találmány, a leginkább szembetűnő újítás. Ám ez a líra zömében nagyon is transzszilván hangulatú és zengzetű, hogy úgy mondjuk, klasszikus menetű lírai költeményeket tartalmaz, igen gyakran az elmúlás motívumára fókuszálva. A Vendégsorokból sejtelme mintegy összefoglalja a leggyakoribb motívumokat: „ma súlyosan szép mindenik leány, / közelg-halálom visszfény glóriáz) / tiltott gyümölcsét kínálja az ősz / lesz héja-nász pompás férfikori láz” Vagy vehetjük a Dictando szabályosabb sorait is példázatként e transzszilván lírával kapcsolatos érvelésünkhöz: „Egy őszi gobelin készül most a térben, / mindünknek arca megmintáztatik, / s mi, váltóőrei az öröklétnek kérdezzük hát: hol csobban a ladik,” …
Kháron ladikja sajnos csobbant és 1998. május 20-án elvitte Veress Gerzsont korán elment nemzedéktársai közé. Hátrahagyott költeményeiben maradéktalanul feltalálhatjuk a kor érzésvilágát, mindenek ellenében képviselt életörömes harsányságát, szörnyű sejtéseit, kevés reményét, ritmusait és szeretett szertelenkedéseit, klasszikus világköltészeti érzeményeket és formákat, ki-ki redivivus.
Kolozsvár, 2014. május 5.
