"Virágok. Csalogány. Nyár hintáz éghegyen."
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 13. (651.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A kultúra bőre
BIRÓ ANNAMÁRIA
„Nem tudok sem ide, sem oda tartozni” - Beszélgetés Vincze Ferenc íróval, irodalomtörténésszel
Pomogáts Béla
Szabédi László 2014-ben - Trianontól a „harmadik útig”
Bogdán László
Ovidius: Barbár vidéken
Vincze Ferenc
Ágyneműtartó
Tóth Mónika
versei
GOMBKÖTŐ MAGDÁS EMŐKE
Életmozaik
Horváth Előd Benjámin
A végesség biztonsága - Horváth Előd Benjámin interjúja Adorjáni Pannával
A kiszolgáltatottság nehéz mámora
Szőcs István
Költő, hazudj, de rajt’ ne fogjanak
Hertza Mikola
rövidprózái
ÁFRA JÁNOS
A kivonat
MIRCEA DINESCU
Románc
Egyed Péter
A beatkorszak költője
MIKÓ IMOLA
Faust a templomban
LOVASSY CSEH TAMÁS
Mi történt három évig? - Beszámoló a Galactoria fesztiválról
Láng Orsolya
Az ismerős mellékes
Codău Annamária
A mátrai szénégető és a „european dream”
Határ-összemosódások egy zöld fotel körül
Portik Blénessy Ágota
Szemtől szembe - Találkozás Kudor Duka István portréival
Lászlóffy Zsolt
A felejtés színei
Hírek
Irodalmi pályázat – eredményhirdetés
 
MIKÓ IMOLA
Faust a templomban
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 13. (651.) SZÁM — JÚLIUS 10.

Ahhoz már hozzászoktunk, hogy a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál, a Filmtettfeszt vagy akár a Német Kulturális Központ szervezésében vetített némafilmeket zongora vagy akár zenekar is kísérje. Az idei TIFF-en is láthatott a közönség Buster Keaton, Stan és Bran, valamint Charlie Chaplin főszereplésével komédiákat, melyeket a Brazíliából ideutazott Tony Berchmans művész kísért zongorán. A vetítést követő beszélgetésen a zenész elmondta, azért is adta műsorának a Cinepiano címet, mert ezzel is hangsúlyozni szerette volna, hogy a némafilmek voltaképpen soha nem is voltak némák, szinte mindig zenekísérettel adták elő őket, és ő is ezt a gazdag örökséget, hagyományt szeretné továbbvinni, ma is népszerűsíteni – aminek láthatóan gyerekek és felnőttek egyaránt ujjongva örültek.
Az idei TIFF emellett egy újabb különlegességgel rukkolt elő, F. W. Murnau Faust (1926) című filmjét a német zenész és zeneszerző, Jan Esra Kuhl orgonán kísérte saját improvizációjával a kolozsvári evangélikus–lutheránus templomban. Amikor a felvezetőben a Német Kulturális Központ képviselője köszönetét fejezte ki az egyháznak a páratlan lehetőségért, akkor döbbentem rá, hogy magam is most látok először filmet templomban. A vászon szinte teljesen eltakarta az oltárt, és kezdődhetett is a három az egyben esemény: filmvetítés, orgonakoncert (Cine-Concert) és miért ne, prédikáció, istentisztelet? Hiszen a téma természetesen kínálja magát, az emberi esendőség tragédiája, angyali és démoni erők harca a nagyon is emberi Faustért, aki azért köt paktumot Mefisztóval, mert nem bírja már tétlenül elviselni az egyre sokasodó, pestistől sújtott áldozatok látványát.
Murnau nem csupán Goethe Faustját vagy ennek első részét vitte filmre, nem követte ezt még a cselekmény szintjén sem hűen, hanem a Faustról szóló középkori népmondákból is merített és saját koncepciója alapján dolgozta ki művét. Különösen a címszereplő alakjának megformálása, alkimista műhelye idézi fel a tudós, asztrológus Faust doktort, akinek ősz szakálla, hosszú, fürtös haja részben egyes középkori portréira is emlékeztet, másrészt viszont itt ezek a kiélezett expresszivitás kellékei is. Nem lehet nem észrevenni az expresszionista film eszköztárának további elemeit sem, a túlságosan is kifejező képeket (Mefisztó világító szemeit, vastag, ívelt szemöldökét, szarvait, ezzel ellentétben a keresztény szimbolika kultikus tárgyait), a stilizált kosztümöket, a túlartikulált színészi játékot, a világos és sötét képek erős kontrasztját, a döntött, torzított, aszimmetrikus képkivágásokat és egyéb speciális hatásokat, s mindezt ráadásul az orgona akkordjainak, kontrapunktjainak végletekig fokozott előadásában, mely, a szórólap képzavarával élve, „zeneileg illusztrálta” a filmet.
Mi több, a rémképek ijesztő hatását jelentősen felerősítette nemcsak a természetes fény hiánya, mivel időközben lassan besötétedett, de a német felirat gótikus betűi, valamint a szakrális helyszín akusztikája valósággal egy gótikus katedrális belsejébe vagy egy barokk opera díszletei közé varázsolt. Kétségkívül a művészi összhatás grandiózus volt. A drámai csúcsponton, amikor az öreg Faust a lángokba veti magát a máglyán égő Gretchenjét ölelve és az orgonasípokból egyre féktelenebbül áradt a mély, komor zene, sokan lúdbőrözve éreztük, hogy kész, kész, ezt már nem lehet tovább fokozni, ennél tragikusabb már nem lehet, itt most biztosan még a mennybolt is ránk szakad.
Murnau Goethenél is drámaibb jeleneteket rendez, míg utóbbinál Margitot csak a tömlöcben láthatjuk, a film a kiközösítés, megbélyegzés aktusára fókuszál, nagyon rideg, elhagyatott téli tájat láttat, melyben a kétségbeesett Gretchen félholtan botorkál, legalább csecsemőjének életéért esedezve a falulakóktól, de csak újabb és újabb megvetést talál. A hóvihar éles fehér és fekete tónusai, a már-már absztrahált végítéletidő a lelki dráma mélységeit érzékelteti, a jézusi történetnek – erre utal az éneklő gyerekkórus, majd az ezt követő felirat: „»Und hat ein Kindlein bracht, mitten im kalten Winter…«” – éppen a fordítottja következik be, a gyerek megfagy, s még ezt is az anya rovására írják. Mondanom sem kell, ekkor az orgona elvékonyodó, mégis éles hangja a fájdalom elviselhetetlenségének rezgését közvetíti.   
De még mielőtt e mélypontról a katarzis nyugtató akkordjainak adnánk át magunkat, érdemes a film és e Gesamtkunstwerk vidámabb részeiről is szót ejteni, hiszen éppen a túlzott, olykor reflektált expresszivitás az, ami helyenként nevetésre is késztette a közönséget. A komikum fő forrását Faust és Gretchen szerelmi játékának, valamint Mefisztó és a kerítő Márta kéjelgésének párhuzamos jelenete képezte. Ha valaki nem látta volna a filmet, képzelje maga elé Csongor és Tünde, illetve Balga és Ilma szerelmét. Mefisztó undort takaró tetszelgése akkor válik a leginkább nevetségessé, amikor Gretchen szeret–nem szeret játékát maga is alkalmazni kezdi egy tüskés virágon. Az alantas szféra megnyilvánulása máshol is megmosolyogtató, például Mefisztó kegytárgyakhoz való viszonyában, amikor egy Szűz Mária-szobrocskát (a költeménybeli Mater Dolorosa párját) pillantja meg a lány szobájának egy beugrójában, alig bír ránézni, fél szemével hunyorogni kezd, s lopakodva rejti el a csábító arany ékszert. Az epizód didaktikus, mégsem tudjuk nem élvezni Emil Jannings hosszas szem- és arctornáját.
Nem véletlen a nagy drámai költeményekkel, világdrámákkal való asszociáció, nem hiába ihlette meg Madáchot annyira Goethe főműve, Ádám és Lucifer alakja mintha csak Faust és Mefisztó mása lenne, még ha sok tekintetben különbözik is a két alkotás. Közös elemként itt az utazást emelném ki, Lucifer számos helyszínre viszi tanoncát, Mefisztó szintén bemutatja Faustnak a földet, városokat, épületeket (akkoriban ezt még makettekkel oldották meg), majd elviszi a pármai hercegnő lakodalmára. Így az utazás a térbeli kiterjedés illuzórikus hatását kelti, mintha különböző terekben, szférákban járnánk, földön, mennyben és pokolban. Az alulnézetből való filmezés, a gomolygó köd dimenziókat képes teremteni, a chiaroscuro technika mélységet és teret ad a képeknek, amit a templom belsejének tágassága, magassága még inkább kozmikus méretűvé növeszt.
Faust, aki korábban szerelme elnyeréséért fiatalságot kért az ördögtől, majd Gretchen szenvedését látva mindent megbánt és újra ősz tudóssá vált, a zárlatban a tűz lángjai által felemésztve, megtisztulva ismét megfiatalodik. Bár a két szereplő égbe emelkedése halálukat sejteti, az angyal – és egyben a film glóriába merevített végszava: „Liebe” – a szeretet, a szerelem Mefisztó és mindenek felett való uralmát hirdeti. Ez a zárszó pedig a templom terét is megszenteli, most már lerántható az oltár előtti lepel, hiszen mögötte is egy hasonló történet áll.

Faust – Német népmonda (Faust – Eine deutsche Volkssage), fekete-fehér, német némafilm, 106 perc, 1926. Rendező: Friedrich Wilhelm Murnau. Forgatókönyvíró: Hans Kyser. Operatőr: Carl Hoffman. Szereplők: Gösta Ekman, Emil Jannings, Camilla Horn, William Dieterle, Frida Richard, Yvette Guilbert, Werner Fuetterer.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében