A hófehér papírba csomagolt kötet tartalma hat fejezetcímet jegyez, amelyek közül az utolsó alatt egyetlen vers értendő – ez A halálos vers (amely mostanában babérokért versenyzett a Kolozsvári Televízió Versversenyében. Érdekes ez a viszonyulás ehhez a vershez, valahogy leesik róla ez a fajta interpretáció – a klasszikus értelemben vett szavalat, a mohos tévéstúdiók halovány pátosza, a hitelesség reménytelen ostromával). Szántai János tíz évvel ezelőtt arra hívta fel a figyelmet Visky Zsolt korai kötete (Tudsz-e repülni?) kapcsán, hogy a nagy elődök (Villon, Ady, Pilinszky) felismerhető hangja mellett kivehető egy, még szinte öntudatlan, de markáns egyéni hang, egy groteszk látásmód, amely az angol nonszensz költészetből ismerős, de annak humorát még nélkülözi (De egy tizennégy éves sráctól nemigen lehet humort elvárni, mondja Szántai). Nos, azóta ez a hang (a nagy elődök felismerhető hatása mellett) összetéveszthetetlenné izmosodott, felcsillant benne a sziporkázó humor, és az első kötet váteszallűrjeit leváltotta egy fanyar kritikával elfogadó ön- és világszemlélet. Friss, ropogós és fehér, mint a reggeli zsömle.
A Történetvigyázók előkészítése előtt Visky Zsolt így nyilatkozott egy tőle verseket közlő irodalmi portálon: „Hosszú ideje (értsd: 12 hónap) befogadóként vagyok jelen az irodalomban. Azt is mondhatnám – a nyelvérzék szinte kéri ezt a szócskát –, hogy csupán befogadóként, de ebben még nem vagyok biztos. Tény, hogy egyre nehezebb az íráshoz való viszonyomat definiálni, ha mégis megpróbálnám, többek közt ilyen szavak lennének benne: fontos, közeledés, távolodás, öröm, félelem stb. Még jó lenne beletenni a játékot. Jó lenne visszatalálni, addig is van itt néhány régi szöveg, szeretettel...” Úgy látszik, akár ír, akár világ körüli lassúfutár-szolgálatot teljesít a szerző, ezek a konkrét tervezetek mindig egyszerre szkeptikusak és komolyan veendők, bizonyosak a bizonytalanságukban, s ez, láthatjuk: termékeny közeg. Az íráshoz való viszony szavainak mindegyike benne van ebben a kötetben, amely nemcsak egy borítékba zárt kapcsolat bélyege, hanem egy költői egyéniség alapkőletétele is. A kötet nagyrészt korábban publikált versekből, töredékekből, szálkákból és sziporkákból tevődik össze, és tagolódik 5 plusz 1 részre. Inkább kérdések ezek, mint kijelentések vagy kinyilatkoztatások, a lényeg a kérdésfelvetésben van, a válasz és a válaszadás lehetőségeinek mérlegelésében.
Az első fejezet, a Két fényes mellékneves című versei egy idillikusabb hangvételű nyitányt képeznek, mintha Radnóti korai szerelmes verseibe lassanként Szilágyi Domokos Kis, szerelmes himnuszokjainak ürömmel ízesített öröme vegyülne. De ezek inkább súlytalan szövegek, felvázolják mintegy a kiindulópontot, ahonnan eljutunk majd a kijózanodott, tisztán látó jelenbe. Ezeknek a rövid daloknak a helyzetképei egy szelíd hangú szerelem Paradicsomát éneklik meg, ahonnan a lírai én a második fejezet, a Felismerősök felismerései miatt kiűzetik. Itt, és az ezt követő Változatok letevésreben már az írásra való reflektálás, a megszólalás mikéntje is fontos szerepet kap, mintha a költészet az analizálás igényével törné meg az elfogult harmóniát, az egymás karjában való ringatózást. Ez, akár Kabai Lóránt szerkesztő leleménye, akár a szerző kompozíciós szándéka, annak a Krasznahorkai-féle megfogalmazásnak a továbbgondolása, miszerint az ember nem ír, ha boldog, hiszen az írás a boldogsághiány kompenzációja. „A megmagyarázás idegen, / akár ez a mondat. / És hagy hidegen.” (35.), majd a megmagyarázás értelmében kételkedő részéről egy olyan ellentmondást nem tűrő indok érkezik, mint valamely felsőbbrendű evidencia, vagy ahogy a Biblia mondja, „hogy beteljesedjék az Írás”: „Hogy megtörténjen az ütközés” (36.). A szerelemnek még konkrét képei voltak, a konfliktus eredetének csak sejtései. A körülírás mint módszer innen eredeztethető: ezt kívánja meg az érzelmi viszonyulás. Ez olykor kényszeres vicceskedésbe fullad, mert olyannyira személyes ez a líra, hogy a szerző zavarát, mentegetőzését is élőben érzékeljük. Mintha nem hinné el, hogy rím nélkül is versként állja meg a helyét az, amit papírra vet, s ha már lúd, legyen kövér – így születnek a kötet szlogenjei: „tanítsatok helyes viszonylátásra.// A viszontlátásra!” (34.), „szánalmas az ember néha. S hogy ezt már írtam, nem probléma” (33.), vagy micimackós bumfordiságával üti el a helyzet komolyságát: „Szervusztok, mondom így viccesen,/ szervusztok, ti kedves felismerősök” (34.), „(Elnézést/Semmi/Pardon!/ Különösen az utcasarkon.)” (35.), „tudni én sem, tudni ő sem./ Csak úgy ülünk tűnődősen.// (Az utcasarkon, különösen.)” (36.). Ezek a gesztusok a metasztázis révén átruházzák a téma súlyát a slágeres könnyedségre. Van ugyanennek a kategóriának egy másik típusa, amikor a rím egy asszociációs mezőt hoz felszínre, itt, bár kényszeres, nem érzem esetlegesnek, inkább szórakoztatónak, mint a kecskerímeket, anagrammákat, szójátékokat („azok a legrosszabbak, a szójátékok”, mondja a Barátaim, akik antiszociálisak vagytok fecsegő alanya (41.)): „lehet-e szabad a szem egyáltalán? / Hehehe, hahaha, ez egy ál-talány” (53.), ahol a köznapi nyelv alakul át irodalmi jellegű jelentésképzéssé. Vagy egyenesen pszichoanalitikus magasságokba emel: „a letevés mi tagadás generálás is/ a kert végében egy kiszolgált generális ás” (101.). (Ez legalább olyan jó, mint Petri tányérnyalók-tényárnyalók ríme). A nyelvi virtuozitás csúcsa a Nevem című vers. Gyerekkorunkból mindannyian ismerhetjük a madárnyelvet, ezt az embercsinálta nyelvtörőt, de az, hogy egy létfontosságú problémát ebbe bugyoláljunk, akár a meg nem érthetőség kockázatával, keveseknek jutna eszébe. Kevesen bíznak a nyelvben ennyire, mint Visky Zsolt.
A nyelvi destrukció, a különböző szójátékok („építek majd jambusokból identitá-titást”) és egyéni szóalkotásmódok (pl. jégérvényes, aszfaltserceg, csillagprézlis lélek-nudli, napi letevő) ugyanúgy az irónia forrásaivá válnak, ahogyan az intertextualitás különböző formái: a klasszikus (Villon, Arany János, Márai, József Attila, Pilinszky) és a mára már klasszikussá vált szerzők (Petri György, Kovács András Ferenc), vagy a bibliai textusok, a köznyelvben meggyökerezett gyerekima parafrázisai. Vannak saját korábbi versekre való utalások, önidézetek is, sőt, vannak kamuidézetek, amelyek akkor születnek meg, amikor a szerző utánuk kutat emlékezetében („Olyan rímeket keresek, mint a kevés/ a szerelemhez a szeretkezés, azt hiszem,/ pontosan idéztem,/ ha nem,/ hát enyém a rím” (54. o)). Mégsem epigonlíra vagy pusztán posztmodern formalizmus a Történetvigyázók anyaga. Az utalások nem kirívóak, finoman és természetesen épülnek be a versek közegébe, akár köznyelvbe az idézetek. Nem a külsődleges jellegzetességek köszönnek vissza, hanem a hangvétel, a világ dolgaihoz való viszonyulás (ami alkati kérdés) az, ami pl. Pilinszky és Petri költészetében, ebben a két, egymástól látszólag homlokegyenest eltérő világlátásban is hasonló tud lenni: a mellékutakban keresett főút, a részletben meglátott lényeges, a vadász passzív aktivitása, a nézés hőfoka. Ideidézem Petri A 301-es parcelláról című versének utolsó szakaszát, hogy lássék, miről is van szó: „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.//Nem túl sok ugyan/ a látnivaló, de szürkületben/ kiélesedik minden:/ egy női test, egy faág,/ arcod pihéi. Nem akarok/ semmit. Csak nézelődni.” Visky Zsoltnál ugyanez így hangzik: „A költő nem tartja magát/ feljebbvalónak a dolgoknál, ezért/ van az, hogy megfigyelheti/ őket./ Mint vadász az őzet” (itt ugrik be Pilinszky költő-vadász hasonlata), majd uo.: „Elég volt nekem,/ asszonyom, maga (,) a látvány, végül: Ez persze jóval kevesebb a/ valódi, a megírt nézés gyönyörénél,/ hiányos, mondhatni, hiányzik belőle/ a szederjes kéz, a csöppnyi toka, s/ a kazánház, hol fenyő kékell.” (30.) Az emlékek eltartása a pontosabb látás végett, a látvány körülírása, hogy jobban belevésődjék az emlékezetbe, illetve a kötet lelki folyamata, a feldolgozás felől megközelítve, épp ellenkezőleg: leírni és ezzel átvitt értelemben is leírni valamit, letudni egy ügyet. S hogy egy, a kötetben szereplő szemüveges hasonlatnál maradjunk, vannak ezek között rövidlátó és távollátó versek. A távoli képek elmosódottabbak, ha a szem fénytörő képessége az átlagosnál nagyobb: ez a rövidlátás. Fénytörő képesség – ez a költői kép mintha nem is optikai szakkifejezés, hanem a Változatok letevésre egyik invenciója lenne. A távollátás ennek ellenkezője: ilyenkor a szem alkalmazkodása nélkül a közeli tárgyakról nem keletkezik éles kép az ideghártyán, így minél közelebb van az adott tárgy, annál hátrább kerül a fénysugarak találkozási pontja, és annál homályosabb lesz a kép. Ebben az értelemben a távolabbi, letett dolgok világosabbak, mint a még melengetett részletek. Pl.: „oda kéne visszatérni, abba a kevésbe,/ az ismerős mellékesbe” (77.), „egy élénkebb téglalap/ a fal napszívta mintáin, mint/ direkt steril rész, tudod,/ az összejárkált hóban” (78.), „lehunyom szemem elengedem/ lüktessen helyette fény színek kegyelem” (74.), vagy A kutyás sztori hajszálpontosan felidézett emlékképe. Hogy milyen nehéz pontosan elhelyezni egy szerelem történetét időben és térben, az emlékezés és felejtés között egészségesen egyensúlyozva, hisz mindkettő „közelvalóvá” tesz (a rövid- és távollátás velejárói és egyben hátulütői, ugye), arról nem csak Az elhelyezés nehézségei szól. A szem szabadságáról kísérlet a látás megtisztítására.
Lehet-e tisztán látni azt, amit egykor elfogultan (kivált elfogódottan) szemléltünk? A látvány tárgyiasul és konkretizálódik a kötet illusztrációiban: Gábor Zsófia grafikái leltárt készítenek a látható világról, mellékletek a láthatatlanhoz. A szem nem lehet szabad: látnivalója van. Mindegyik képen egy konkrét, kontrasztosabb forma és egy színes, elmosódottabb látható. Ezek interakcióban vannak egymással: csipesz és szegecsek, kapcsok és rongydarab, lámpa és legyek, köröm és kefe, olló és cérna. Nyilvánvaló a párhuzam a szövegekből kibomló két karakter és a táblákon egymástól elkülönülő foltok között, de talán éppen emiatt: lehull egymásról szöveg és kép, nem igazán találnak egymásra. Nem sokkal a kötet megjelenése után azonban volt Visky Zsoltnak egy kiállítása, az önkéntes lassúfutár-szolgálat bicikliútja alatt összegyűjtött útszélen elhagyott tárgyakból. Mintha ezek a rajzok pont ezeket ábrázolnák: a környezetükből kiszakított tárgyak lecsupaszított szépségét.
Az első kettőt követő három részben újra visszatér a nyelvi problematika mellett az akadozó emberi kapcsolat tarthatóságáról való elmélkedés, a Nevemben halandzsázva kimondott axióma érvényességével. Egy inget összefogni azt jelenti: összehajtani. Átv. ért.: összefogni azt jelenti: szövetkezni. Ráadásul az ing anyaga: szövet. De ki viszi át fogában tartva az értelmet a túlsó partra? Ua., aki a szerelmet? Ez a kötet ezt kísérli meg eldönteni, végig ezt latolgatva. Míg az egyiket maga mögött hagyja, a másikat átviszi. Egy kicsit még fél, hogy egyszerre mindkettővel elsüllyedne.
Visky Zsolt – Gábor Zsófia: Történetvigyázók. Műút Könyvek, Miskolc, 2013.
