Balázs K. Attila: A zöld fotel lakója. Fiatal Írók szövetsége, Budapest, 2013.
Balázs K. kisregénye érdekes kísérlet olyan irodalmi minták egymásba játszásának megvalósítására, mint a tudatfolyamszerűség, a többszólamúság, a regény a regényben technika, a valóság és fikció egyensúlyának felborulása és a metafikciós jelleg.
Ezeknek a jellemzőknek mintegy a létjogosultságát hivatott igazolni a sok irodalmi utalás, szerzőnevek említése (Joyce, Borges, Blaga, Kafka stb.), s bár a főszereplő, C nem mondja ki vágyát, hogy ebbe a névsorba ő is belekerüljön, azt elismeri, hogy már nem terápiás céllal, hanem „képzelt irodalmi igénnyel” ír, azaz egy történet elbeszélésével kínlódik. Tevékenységére ugyanis bénítólag hat, hogy minden, amit egyszer elolvasott, összemosódik a fejében, s így nem érzi képesnek magát valami egyedinek, „leg”-nek a megalkotására. A zöld fotel lakója így bizonyos értelemben az irodalom működéséről is szól.
C érdekes gondolatmeneteket próbál végigvinni, de mindig elveti őket, keserű öniróniába fulladnak. A folytonos analízis egyre fokozza a külvilágtól való elszigeteltségét. Fizikai létezését mintha fokozatosan elnyomná a saját tudatában való létezés, melyben fantáziálásai, regényfoszlányok és történetkezdetek szövődnek egymásba. Egyre inkább befele fordul, amíg aztán valóságosan is beleesik a megírt és megírandó történetek fiktív világába – a szomszéd zöld varázsfotelébe. Teljesül az a vágya, amelyet az identikus saját zöld fotelében ülve fogalmazott meg: „Jó lenne egy kényelmes hintaszék mélyéből figyelni, mit is csinálnak a létre hívott hősök, (...) megharcolnak a mi eszméinkért, felépítenek nekünk egy olyan világot, amelyben majd jól érezzük magunkat. És persze ők meghalnak ennek a világnak a határvonalainál, sosem nyernek bebocsáttatást a vérükkel felszabadított földekre.”
A zöld varázsfotel kipróbálása után rendkívül bizonytalanná válik, hogy melyik dimenzióban mennek végbe az egyes szám harmadik személyű narrációban előadott események. Valóság, fikció, képzelődés között teljesen felszámolódik a határ, egészen addig a pontig, hogy a regény zárlatában C élete/tudata szinte észrevétlenül és költőien összeolvad saját regényhőseinek, az öreg festőnek és segédjének a történetével.
