Megtanultuk azt mutatni magunkból, amit akarunk – amit elvárnak. Csak éppen a valósat, az igazit, az őszintét félünk megmutatni. Könyvek, hanganyagok, konferenciák és workshopok áradata feszeget önismereti kérdéseket, mely már szinte brand-ként kelleti legújabb portékáját: Ismerd meg önmagad! Bármire képes vagy! De vajon van elegendő bátorságunk ehhez?
Kudor Duka István 153 + 1 nevet viselő, májusban a Kolozsvári Rádió Galériájában nyílt egyéni tárlata próbára tesz bennünket. A címadó 153 kis-, illetve 1 nagyméretű portréból álló kiállítás június végéig látogatható, része a Rádió 60. születésnapjára szervezett eseménysorozatnak.
A kiállított portrék nem csupán a belőlük áradó, a teljes érzelmi skálát megjelenítő kisugárzásuk, de sokaságuk miatt is drámaian hatnak. Nyomasztó, hátborzongató látvány a nézőnek, mely kitárulkozásra és önmagunkkal való szembenézésre késztet.
Kudor Duka István nem ismeretlen a kolozsvári közönség számára. Számos hazai és nemzetközi csoportos, illetve egyéni tárlaton szerepelt. Kolozsváron kiállított egyebek közt a Mátyás-házban, a Képzőművészeti Szövetség Galériájában vagy a Művészeti Múzeumban. De nagyméretű, „koptatásos” technikával készült portréi hosszú ideig figyelték „Nagy Testvér”-ként a Bulgakov kávéház vendégeit, ahol a cigarettafüst gomolygó félhomályában is érezhető volt a falakról letekintő szempárok izzása. Mert Kudort már régóta foglalkoztatja a portré kérdésköre. Míg korábban ezeket óriási vásznakra vetette, a jelenlegi kiállítás darabjai kisméretű, első látásra talán gyors vázlatsorozatnak tűnő skiccek, gyakorlatok, kísérletek, variációk ugyanarra a témára – akárcsak Edgar Elgar Enigma-variációinak vizuális átültetése: a titokzatos téma, az „Enigma” voltaképpen soha nem mutatkozik meg, de rejtett kísérletként végigvonul az összes variáción.
Seregszemlét tartva megállapíthatjuk, hogy a művész változatos, gazdag technikai eszköztárával határokat feszeget, különböző színeket, anyagokat és technikákat alkalmazva kísértetiesen hasonló „végeredményt” hoz létre. Egyszerű, őszinte, érzelemtől feldúlt arcok, melyek csupán sejtetik emberi mivoltukat. A belőlük áradó időtlenség, nemtelenség és személytelenség valójában modern ikonokká emeli őket. Az egyetlen különbség talán csak abban áll, hogy nem szentek, hanem mindennapi emberek, kiragadott életmozzanatok és életérzések reprezentációi.
Kudor művészetében a portré elveszti műfaji rendeltetését, átértékelődik és újraértelmeződik. Csupán egy keretet, struktúrát biztosít a meglévő, éppen aktuális tartalomnak, mely az alkotói én az őt körülvevő világra történő reflektálása. Ily módon a végeredmény sokkal inkább egy szimbólum mintsem realitás. S e szubjektív realitás lecsapódásainak eredménye pedig, a szimbolikus portrék hada. Ám szimbolikus jellegük ellenére mindegyikben magunkra ismerünk. Saját arcunk kivetüléseit látjuk bennük, akár egy könyörtelenül a lelkünk elé tartott tükörben, mely nem köntörfalaz. Legmélyebb érzéseinket, elkendőzött hibáinkat, elfelejtett és elásott titkainkat, vagy apró örömeinket tárja elénk filmtekercsként kiterítve.
S talán a kiállítást végignézve mi is elmondhatjuk a művésszel egyetemben, hogy nincs szükség az emberi arcnál mélyebb, érdekesebb narrációra, bonyolutabb, drámaibb és izgalmasabb történetre. A technika, az eszközök változnak. A téma örök.
