Az, hogy egy író, költő hány kötetet publikált, gyakran referenciaként jelenik meg a róla szóló beszédben: XY ennyi és ennyi kötetes szerző, van még mit letennie az asztalra, vagy ellenkezőleg, már elég sok mindent letett. Ez nemcsak azért félrevezető, mert a mennyiség sosem értékmérő (egy bennfentes bonmot szerint van olyan szerző, akinek ismeretlensége egyenes arányban nő köteteinek számával), hanem azért is, mert épp ezekben az években, évtizedekben lehetünk tanúi az irodalomfogyasztási szokások drámai átalakulásának. Az a széles körben élő felületes vélekedés, miszerint az író olyan ember, aki köteteket jelentet meg egymás után, szép lassan kezd okafogyottá válni, legalábbis a klasszikus értelemben. Hogy ez az átalakulás jó-e vagy rossz, más kérdés, de hogy itt a nyakunkon, nem kétséges.
Nem mai hír, de egyre aktuálisabb, hogy a világ vezető webáruházának tartott Amazon eladási listáin az e-könyvek meghaladták a nyomtatott kötetek számát. Ez persze nem elégséges indok a könyvnyomtatás eltemetésére, hiszen az offline könyvforgalmazásban még mindig a papír alapú kiadványok vezetnek, főként nálunk, ahol makacsul tartja magát a nyomtatott írás hatalmának mítosza – mégis olyan jelzés, amit botorság figyelmen kívül hagyni. Azok viszont, akik összekötik a nyomtatás visszaszorulását az irodalom állítólagos pusztulásával, figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy az e-könyvek is ugyanazt a tartalmat közvetítik, mint papír alapú társaik. Nem az írott szó iránti kereslet csökken tehát, hanem a formája változik – bár tudjuk, hogy a forma és tartalom egymás kölcsönhatásában létezik, az egyik változása szükségszerűen érinti a másikat.
És ez független attól, hogy hányan vagyunk, akik nagyobb lélegzetű irodalmi művet csak papíron vagyunk képesek végigolvasni. A könyv iránti szenvedély egyre inkább generációs kérdéssé válik, vagy már annak sem mondható: nemzedéktársaim körében is nő a Kindle-birtokosok aránya. Mi nemcsak a könyv tartalmát szeretjük, hanem magát a tárgyat mint egy tűnőfélben levő világkorszak megkérdőjelezhetetlen szimbólumát, amelynek „személyisége” van. De mielőtt uniformizálást és tömegesedést kiáltunk, ne feledjük, hasonlóképpen érezhetett a kódexmásoló szerzetes is a Gutenberg-galaxis hajnalán; és igaza volt, mert annál személyesebb tárgyat, mint egy kézzel írott és illusztrált könyv, nehéz elképzelni. A tudás átadásának és elsajátításának módozatai, illetve eszközei változnak: s mi, akik ezt a folyamatot veszteségként éljük meg, és szerencsés esetben úgy fogunk távozni a világból, hogy könyvek vesznek körül, nem mondhatunk le eredendő kíváncsiságunkról és szellemi kalandvágyunkról. Csak az történik, ami mindig is történt.
