"Nyári ragyogás, télen csupa fagy"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 14. (652.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Bábeli e-könyvtár
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Hogy minél jobban teljen az idő - Beszélgetés Márkus–Barbarossa Jánossal
Pomogáts Béla
Szabédi László 2014-ben - Trianontól a „harmadik útig”
Franz Hodjak
Az ügynökség
Jancsik Pál
versei
FELLINGER KÁROLY
versei
Szőcs István
Mítosz? – Mese? – Történet? – Tudomány?
Pál Tamás
versei
Sándor Zoltán
A feleség
Lovász Krisztina
versei
MAJOR ZSUZSA
Akvarisztika
„És a körúton újra csend volt.”
FERENCZI SZILÁRD
Múzsa – alkotó: 1 – 0
Kötő József
A két világháború közötti erdélyi színház az Erdélyi Helikon tükrében
Farkas Wellmann Éva
Minden fontosban a magány
MOLNÁR ZSÓFIA
Krónika egy kedves karanténról
Anekdotagyöngyök „összehánt szemétdombja”
Jakabffy Tamás
Népdalok átöltözése
Túros Eszter
Tűzzománc harmóniák
Augusztusi évfordulók
 
Pomogáts Béla
Szabédi László 2014-ben - Trianontól a „harmadik útig”
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 14. (652.) SZÁM — JÚLIUS 25.

(folytatás előző számunkból)

Ennek a közös szellemi stratégiának a jegyében vállalt szerepet Erdély egy részének visszatérése után az új, pontosabban a részben helyreállított régi államkeretben tevékenykedő magyar közéletben és irodalmi életben. A trianoni döntések kései és csak ideiglenesnek bizonyult revíziója, természetesen Szabédit is örömmel töltötte el, hiszen egy két évtizedes igazságtalanság valamelyes jóvátételét kellett tapasztalnia. Ennek tartósságát azonban eleve megkérdőjelezte az, hogy az okmányt csupán a két szélsőjobboldali nagyhatalom képviselői írták alá, a nyugati hatalmak és a Szovjetunió tartózkodtak ettől. Szabédi elégedettsége mindazonáltal nem vált felelőtlen örvendezéssé, minthogy jól tudta, hogy a trianoni igazságtalanságok felülvizsgálatának az elégedettségen túl lelkiismeret-vizsgálattal és felelősségtudattal kellett volna együtt járnia. Mindenekelőtt azzal, hogy számot kellett (volna) vetni a két évtizedes kisebbségi sors súlyos tapasztalataival, és keresni kellett volna az ismét magyar fennhatóság alá került erdélyi románsággal a kiengesztelődést, végső soron pedig a nemzetiségi tekintetben erősen tagolt (egységes nemzeti államok létrehozására eleve alkalmatlan) kelet-közép-európai térség valamiféle konföderatív államszerkezetben történő egyesítését. (Amely hatékonyan helyettesíthette volna a történelmi tekintetben megbukott és súlyosan kompromittálódott egykori közép-európai Monarchiát.)
Szabédi ezt az imént jelzett erkölcsi és stratégiai meggyőződését fejezte ki nagy ívű Üdvözlégy szabadság! című költeményének soraival (ez a verse különben, érthető módon, verseinek sem 1967-es bukaresti, sem 1980-as budapesti kiadásába nem került bele és azóta sem került arra az irodalomtörténeti magaslatra, amelyet méltán megérdemelt volna). De lássuk a szinte váratlanul elérkezett szabadságot ünneplő „örömóda” egy-egy versszakát; az első a felszabadulás örömébe vegyülő gyászról, a második a szabadsággal együtt járó felelősségről beszél:


Üdvözlégy, magyar szabadság! Én, élő,
temetőkertből jövök ím eléd,
onnan hozom a hiába remélő
holtak szentségtörő üdvözletét;
felövezem magam’ fekete gyásszal
s így állok a diadalív elé
és komor, rettenetes zokogással
ujjongok a szabadító felé.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Azért, szabadság, üdvözlégy! jövendő
magyarokat tápláló szent gyümölcs!
Kíméld éltető nedved’, a veszendő
poharába pazarolva ne töltsd,
nehogy, kin a keserű rabkenyéren
kiütött az utálatos csömör,
váljék rabból, feledve a szemérem
parancsát, bosszúálló börtönőr.


Az imént idézett költemény valójában Szabédi László költészetének magaslati pontja, innen lelki biztonságban, történelmi reménységben már csak lefelé lehetett haladni – a folyamatos veszteségek, a személyiség szabadságát mindinkább korlátozó fegyelem, az emberi méltóságot többszörösen megerőszakoló politikai átalakulások következményeként. A személyes tragédiának egy jó évtized múltán bekövetkező végső kifejlete felé, amely elpusztította a küzdőszellemet, a reményt, az önbecsülést, végül az életet. Mint ez köztudott, Szabédi László igen hamar, az 1944-1945-ös újabb történelmi változások után, nem minden belső küzdelem nélkül, elfogadta a romániai kommunista hatalomátvétel következményeit, ennek az irányváltásnak meghatározó, de talán sohasem aggálytalan híve lett. Van egy verse 1947-ből, Álmoddal mértél címmel, ebben a személyes múlt elutasításának kényszere, egyszersmind fájdalma kap hangot:


Én a világban élek, ne szakíts ki
belőle, jöjj, és járj együtt velem,
gyötrődjünk együtt, így fog meggyógyítni
mindkettőnket az orvos gyötrelem.
Amíg javíthat per és szidalom,
perelj és szidj, nem vész kárba a bánat –
de megmásíthatatlan múltamon
őrködjék hallgatás és bűnbocsánat.


Ezt a versét követték azután az egyértelmű állásfoglalások az új romániai (és erdélyi) hatalom mellett, így a Költők és bírálók, az Egy költőről, a Költői verseny, a Bírálat és mindenekelőtt a Vezessen a párt című költemények. Ez utóbbit nem szeretném idézni, abban a szomorú irodalomtörténeti fejezetben van helye, amely az erdélyi magyar költők (például Szemlér Ferenc, Méliusz József, Horváth István és mások) írásai mellett igen sok jeles magyarországi költő (például Zelk Zoltán, Somlyó György, Devecseri Gábor, Benjámin László, Tamási Lajos, Juhász Ferenc, Nagy László, Csoóri Sándor és mások) néhány művét is magába foglalja. Mindezek a költők, Magyarországon és Romániában egyaránt, egy ideig (többnyire igen rövid ideig) bizalmat éreztek a régi világ igazságtalanságait felszámoló vagy legalábbis ezt ígérő új társadalmi rend iránt, később viszont számot vetettek azzal, hogy milyen sötét erőknek ajándékozták bizalmukat, és általában szembefordultak a zsarnoki hatalommal, leleplezték ennek nemzetellenes törekvéseit. Kétségtelen, hogy a történelemnek volt egy igen erős kényszere, vagy talán csapdája, amelyet nagyon kevesen tudtak elkerülni, többnyire azon az áron, hogy „belső emigrációba” vonultak (így maradt távol a magyar költészet fórumaitól hosszú évekre többek között Kassák Lajos, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Takáts Gyula, Kálnoky László, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, az erdélyi magyar irodalom fórumaiból pedig Tompa László, Kiss Jenő, Gellért Sándor és Székely János, jóllehet néhány kivételes alkalommal ők is teljesítették a rájuk kirótt penzumot). Irodalmunk történetének szomorú fejezete ez, letagadni azonban nem lenne helyes, végső soron nem elítélni, hanem megérteni és értelmezni kellene.
Mindenesetre azt sokakról elmondhatjuk, akik engedtek a szörnyű kor hívásának, hogy nem érvényesülési vágy vezette őket, inkább őszinte meggyőződés (miként a korábban is baloldali költőket vagy a pályakezdő fiatalokat), vagy éppen az a megfontolás – és most mindenekelőtt az erdélyi, általában a kisebbségi sorsban élő magyar költőkre gondolok –, hogy talán így tudtak súlyos helyzetbe sodródott népükön segíteni, minthogy a marxista ideológia és a kommunista mozgalom eredetileg elutasította a kisebbségi közösségek alávetettségét, jogaik korlátozását. Szabédi esetében talán mindkét megfontolásnak szerepe volt. Így csatlakozott 1944 őszén a baloldali orientációt követő Világosság című lap, majd a Józsa Béla Athenaeuma szerkesztőségéhez, feladatot vállalt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum irányításában, vállalta a Népi Egység című lap szerkesztését, belépett a román kommunista pártba, majd kinevezést kapott 1947 őszén a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen a Budapestre távozó Benedek Marcell utódjaként. Az útját korábban az Erdélyi Helikon írói közösségében, a magyar népi mozgalomban, a Termés írói között kereső Szabédi László ezzel a kommunista párt foglya lett.
Annak idején Jékely Zoltán, akiről 1982-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal kisebb irodalomtörténeti monográfiát írtam, és ennek következtében barátságába fogadott, nem egyszer szót válthattam vele. Egy ilyen alkalom során beszélte el nekem a következő történetet. 1944 augusztusában, a román átállás utáni napokban, valamelyik székely városban, talán Udvarhelyen találkozott a barátjaként számon tartott költővel. Szabédi, aki egyébként is meglehetősen görcsbe feszült egyéniségnek mutatkozott, szinte delíriumos állapotban hajtogatta neki: Erdély ismét Románia része lesz, iszonyatos lehet a megtorlás, egyetlen önvédelmi lehetőségünk van, ha a kommunista párthoz, a szovjet birodalom helytartóihoz csatlakozunk, így talán megmenekülünk, így talán megmenthetjük népünket a ráváró veszedelmektől. Kétségtelen, hogy ennek a stratégiának voltak hasznos következményei, például az erdélyi magyarságot nem sújtották azok a brutális rendelkezések (így a tömeges áttelepítés), amelyek Szlovákiában megtizedelték, pontosabban korábbi létszámának nagyjából a felére apasztották az ott élő magyarság létszámát. Bizonyára nehéz emberi drámák zajlottak Szabédi László meggyötört szívében, de úgy ítélte meg, hogy a félelmetes helyzet (az erdélyi „sorskerék” újabb fordulata) új szerepvállalást, új politikai identitást követel, és miként művei (hátrahagyott levelei) mutatják, ezt az identitást (ennek minden lelki következményével együtt) kész volt vállalni.
Ez az önkéntes csatlakozás és elkötelezettség természetesen nem jelentette azt, hogy Szabédi László aggálytalanul és szolgai módon követte volna azt a román pártpolitikát, amely az ötvenes években már félreérthetetlenül mutatta, hogy az erdélyi magyarságot másodrendű nemzeti közösségnek tekinti, és minél előbb be kívánja olvasztani a román népességbe. A magyar iskolák, kulturális intézmények és egyházak ellen viselt hadjáratok, a román hivatalos nyelv terjesztését szolgáló erőszakos intézkedések, amelyek például az akkoriban nagyjából fele-fele arányban magyar és román lakosságú Kolozsvár radikális románosítását kívánták elérni, természetesen csalódást és ellenállást okoztak Szabédi esetében. (Más magyar kulturális vezető egyéniségek, például Csehi Gyula esetében is, míg mások, szomorú módon a széles körben tekintélyt élvező Nagy István is, a legkevésbé sem tanúsítottak ellenállást a magyarnyelvűség korlátozásával szemben.) Bizonyára létezett egy morális határ, amelyet Szabédi László semmiképpen sem akart és tudott átlépni, és inkább a szembefordulást választotta, ennek minden veszedelmes következményével együtt, a meghátrálás helyett.
Ennek a szembefordulásnak volt emlékezetes példája az a felszólalása, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók 1956. szeptember 29–30-iki kolozsvári tanácskozásán hangzott el. (A tanácskozás anyagát Az őszinteség két napja címmel Benkő Levente tette közzé 2007-ben a kolozsvári Polis Könyvkiadó gondozásában.) A tanácskozás, amelynek hátterében természetesen ott volt a Szovjet Kommunista Párt 1956 tavaszán rendezett XX. Kongresszusa, azaz a szovjet táborban megindult politikai olvadás, amely még az októberi magyar forradalom előtt történt, figyelemreméltó, bátor szókimondással hívta fel a figyelmet az erdélyi magyarság nyelvhasználati, oktatási és kulturális sérelmeire, követelve ezek orvoslását. Szabédi László emlékezetes felszólalásában az ellen tiltakozott, hogy Kolozsváron (és általában Erdélyben) a magyar nyelv mindinkább háttérbe szorul: „Lehetetlen dolog – hangoztatta – a testvéri együttélés megkívánta minden erőfeszítést az egyik félre hárítani. Lehetetlen a két hivatalos nyelv demokratikus elve helyett a két anyanyelv magyarokat sújtó, hazug, sivár, antidemokratikus elvét hirdetni.” Majd ezt a következőkben folytatta: „Tudom, hogy Kolozsvár román lakosai között sok az olyan Bukovinából, Moldvából, Munténiából, Olténiából stb. idetelepített román, aki egyrészt megszokta a színromán környezetet, s akinek másrészt soha senki nem magyarázta meg, hogy Erdélybe jőve ősi magyar lakosság közé, magyar történelmi környezetbe jön, olyan országrészbe, ahol a magyar nem vendég, hanem gazdatárs, ahol a múltban is volt és a jövőben is lesz magyar szív és szó. E magyarázat elmaradása súlyos mulasztás, melyet azonban én, magyar értelmiségi csak megállapítani tudok, orvosolni nem. Viszont a népem jogai mellett való kiállást nem halaszthatom arra az időre, amikor ez a mulasztás orvosolódni fog.” Végül pedig a következőket jelentette ki: „Ezért én antidemokratikusnak, politikailag elhibázottnak és végeredményben nem csak a magyar, hanem a román nemzeti érdekeket is veszélyeztetőnek ítélek minden olyan törekvést, mely egyrészt egyenlőségi jelet tesz állami és román közé, másrészt ellentmondást lát és láttat állami és magyar között, és a nemzeti kultúra bizonyos területeiről azzal az érveléssel akarja száműzni a magyar nyelvet, hogy az »nem az állam nyelve«.”
Szabédi László őszinte hittel vállalta a magyar és a román nép kölcsönös kiengesztelődésének és együttműködésének ügyét, abban a meggyőződésben, hogy ez az együttműködés mindkét nemzet érdeke és különösen érdeke az erdélyi magyarságnak, amely csak a románok jóindulatát elnyerve védheti meg intézményeit és nemzeti kultúráját. Ez a személyes vállalása végül is sikertelennek bizonyult, egymásra torlódtak az olyan események, amelyekkel már nem tudott megbékülni. A végső lökést, mint ez köztudott, a Bolyai Egyetem 1959-es felszámolása adta, tulajdonképpen ez lökte Szabédi Lászlót a vonat kerekei alá. Vértanúsága igazi vértanúság volt, és miként minden vértanúság, népének új erőt adott – hogy elviselje, aminek elviseléséhez aligha elegendő a köznapi lelki erő. Ennyiben Szabédi László is a trianoni történelem áldozatai, mi több, vértanúi közé tartozik (ahogy sokan mások). Erdélyben és Magyarországon – mindkét országban a vértanúságnak közösségi és morális küldetése volt.
Trianon és a „harmadik út” – utaltam ennek az írásnak az alcímében arra, hogy milyen megfontolások nyomán szeretnék képet adni Szabédi László gondolkodásáról, munkásságáról és mindezek mai 2014-es jelentőségéről, mondhatnám: „üzenetéről”. Valóban, úgy vélem, hogy ez a két fogalom, mármint Trianon és a „harmadik út”, a trianoni döntések következtében elszenvedett nemzeti sérelmek és a „harmadik utas” gondolkodás körében kialakított nemzetstratégia összefüggenek. Nem csak annak következtében, hogy igazából minden magyar nemzetstratégia, amely a két világháború közötti korszakban létrejött, megoldást keresett az ezeréves Kárpát-medencei magyar történelem egyik legnagyobb vereségére. Nem csak az uralkodó konzervatív-jobboldali irányzat, nem csak a polgári demokrácia és persze a kommunista mozgalom gondolkodói, stratégái, hívei, hanem a „harmadik út” képviselői is: a demokrácia eszményeinek elkötelezett szocialisták (szociáldemokraták) és a népi mozgalom képviselői is, közöttük olyan erdélyi magyar gondolkodók, mint Szabédi László. Tudjuk a történelemből, hogy igazából sem a jobboldal, sem a baloldal nem találta meg a járható utat: a jobboldali kormányzat egy eleve vesztes háborúba vitte a nemzetet, a baloldali pedig tulajdonképpen magukra hagyta a kisebbségi magyarokat, kiszolgáltatva őket a román, vagy a szlovák, vagy a szerb, vagy az ukrán nacionalizmus törekvéseinek.
Arra gondolok, hogy talán a „harmadik utat” képviselő áramlatok hozhattak volna eredményes és méltányos megoldást: egyrészt abban, hogy csak a többségükben magyarok által lakott területek visszacsatolását szorgalmazta (igaz, ebben a tekintetben Teleki Pál kormánya ezt a „harmadik utas”, tehát a „mindent vissza” programját és a teljes önfeladás lehetőségét egyaránt elutasító stratégiát képviselte mind a Felvidék déli peremének, mind Északi-Erdélynek és a Székelyföldnek a visszaszerzése során). Másrészt abban, hogy Szabédi sok eszmetársával együtt közép-európai megbékélésre törekedett, és történelmi távlatban egy közép-európai unióban gondolkodott (ennek a gondolkodásnak volt beszédes jele az, hogy Észak-Erdélybe történő visszatérése után Szabédi László Báréban, azaz egy kis román faluban vállalt tanítói munkát!). Végül abban, hogy a magyar nemzeti egység és a trianoni igazságtalanságok legalább részleges jóvátételének ügyét a magyar demokrácia kialakításának kívánságával kötötte össze, ez utóbbi mind a hivatalos jobboldali, mind a későbbiek során hivatalossá vált baloldali kurzus számára elfogadhatatlan követelménynek számított. Szabédi László (és a többiek) törekvései, gondolkodása ezért ma is hiteles és érvényes nemzeti programot jelenthet, pontosabban kellene jelentenie. Szomorú, hogy ezeknek a programoknak, stratégiáknak a jelentőségét csak egy szűkebb körű irodalmi tanácskozás ismeri fel.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében