Mathias Kronberg világéletében sokat bosszankodott a hivatalnokok miatt, mert úgy vélte, nem bánnak vele tiszteletteljesen, habár ők, miként ezt megannyiszor hangsúlyozta, a gyermekei, sőt egyesek akár unokái is lehetnének. Kronberg úr ezt nem volt hajlandó tovább tűrni, és végül az igazságszolgáltatással fenyegetőzött, amiért egyszerűen kikacagták. Egy bank alkalmazottja lévén, világéletében udvariasan bánt az emberekkel, még akkor is, ha az ügyfelek iskolások vagy egyetemisták voltak. Még a fizetésképtelen személyek irányába is tiszteletet tanúsított, s azok az ügyfelek is, akik életük során jelentős vagyonra tettek szert, elsősorban emberek voltak a szemében. Herr Kronberg pontosan harmincegy év, tizenhét nap és három óra után veszítette el állását. Amikor Herr Kronberg azt kérte, hogy udvariasabban és tiszteletteljesebben viselkedjenek vele, az ügynökség alkalmazottai mindig a törvények paragrafusaira mutattak, és még az sem segített, ha elmagyarázta nekik, nem hinné, hogy a törvényben bennefoglaltatik: vele, azaz Mathias Kronberggel pimaszul kellene viselkedni. Hogy a neki kijáró nagyobb figyelemnek és kellő tiszteletnek nyomatékot adjon, Kronberg úr végül már csak Rigolettóként jelent meg az ügynökségen, akit ifjúkori éveiben egy amatőr társulat előadásain újra meg újra nagy sikerrel alakított. A kosztümöt ő maga készíttette a szabócéh egy elismert mesterével, és nagy becsben őrizte egy félig-meddig egészséges, de mindenképpen áttekinthető világ tárgyi bizonyítékaként. Voltaképpen Kronberg úr már igen korán elhatározta, hogy könyveket fog írni, de mivel az emberek, akik ezekben kellett volna szerepeljenek, még éltek, egyre csak habozott, meg akarta ugyanis várni, amíg meghalnak. Ami ezzel kapcsolatban zavarta őt, az volt, hogy habár hevesen tiltakozni próbált ellene, egyre több ember keveredett bele az életébe, úgyhogy egy adott pillanatban kételkedni kezdett afelől, hogy mindezek az emberek őelőtte meg fognak halni, csakhogy már végre írni tudjon róluk, és hosszú éveken át tartó, reményteli várakozás után egyszer csak rémülten rádöbbent, hogy ezen emberek közül sokan túl fogják őt élni, így hát sosem lett Kronberg úrból író, ugyanis azon elvét, miszerint az illendőségnek meg kell előznie a fantáziát, semmi pénzért nem akarta föladni. Ezt pedig szörnyen bánta, sőt szerfelett bosszantotta, főleg amióta ezzel az ügynökséggel dolga van. Végül egy szép nap Kronberg úr elérte, hogy az ügynökség főnöke személyesen fogadja őt.
Amikor Kronberg úr megjelent a kihallgatáson, a melléképületbe irányították, az 1. irodába. Mivel minden egyes iroda meg volt számozva, de egyik ajtaján sem látott 1-es számot, ott bolyongott Kronberg úr a folyosók labirintusában, mely, minél magasabb emeletre jutott, annál merészebben, annál nagyvonalúbban odavetett huroknak tűnt, ami azt a benyomást keltette Kronberg úrban, hogy a közhivatal épülete valójában egy piramis, amely a csúcsán áll, alapjával felfelé. Kronberg urat kiverte a hideg veríték, és nem feltétlenül azon érzés miatt, hogy egy fejreállított piramisban bolyong, ami egyébként kellőképpen furcsa volt, hanem azért, mert Kronberg úr udvarias ember lévén, nem szeretett senkit hosszasan megvárakoztatni, attól függetlenül, hogy főnökről vagy másvalakiről volt-e szó. Így hát amikor újra elhaladt a 2. iroda előtt, belépett, és afelől érdeklődött, hol található Kowalski úr irodája, mire egy fiatal férfi, aki feltehetőleg Kowalski úr titkára lehetett, motyogott valamit lengyelül, majd a Kronberg úr jobbján levő ajtóra mutatott, úgyhogy Kronberg úr, ezen a bizonyos ajtón belépve, végre az 1. irodában találta magát. Megkönnyebbülten törölte le homlokáról az izzadságcseppeket.
Kronberg úrnak egyből feltűnt, hogy az iroda szegényesen van berendezve, és csak ezután vette észre, hogy Kowalski úr nincs is az irodájában, ami minden bizonnyal elsőként tűnt volna fel akkor, ha a helyiség pompásan lett volna berendezve. Kronberg úr azon gondolkodott, hogy akkor most neki Kowalski úr íróasztalára kellene-e felülnie, az irodában ugyanis semmilyen más ülőalkalmatosság nem volt, a főnöki székben pedig nem mert helyet foglalni, aztán úgy döntött, állva várakozik, hisz senki nem kérte arra, foglaljon helyet, amit egyébként Kowalski úr és Kowalski úr titkára távollétében megtehetett volna, ha ez kívánatos lett volna. A falakon, Kowalski úr íróasztalától balra és jobbra két poszter függött Hieronymus Bosch allegorikus ábrázolásaival, az Utolsó ítélet és a Gyönyörök kertje, egyébként a falak mind csupaszok voltak, semmiféle könyvespolcot, irodai bútort, de még csak titokzatos páncélszekrényt sem lehetett látni, ami azt a látszatot keltette, mintha Kowalski úr épp az imént költözött volna be az irodába, vagy mintha épp kiköltözőfélben volna. Az íróasztallap is teljesen üres volt, egyetlen papír sem éktelenkedett rajta, sem újság, sem írószer, sem bélyegző vagy bélyegzőpárna, sem nagyító, sem mappák, de még számítógép sem állt rajta vagy másvalami, amiből az íróasztal használatára lehetett volna következtetni. Az irodaszék villamosülésre hasonlított, úgyhogy Kronberg úr nem tudott szabadulni azon benyomásától, hogy Kowalski úr szívesen vezet villamost, ez pedig Kowalski urat hirtelen rendkívül rokonszenvesnek tüntette fel Kronberg úr szemében. Ezen benyomás alapján akarta Kronberg úr a semmiből rekonstruálni Kowalski urat, ami láthatólag igencsak szórakoztatta őt, főleg mert megörült annak, hogy most már nem kell haszontalanul tovább ácsorognia, hanem valamely értelmes foglalkozásba kezdhet. Először is Kronberg úr azon töprengett, hogy a két allegória közül melyikbe helyezheti Kowalski urat, és némi huzavona után úgy döntött, hogy Kowalski urat a Gyönyörök kertjének egyik alakjának képzeli el, ugyanis hirtelen, anélkül, hogy tudná, miért, az volt a meggyőződése, hogy Kowalski úr egy mértéktelen kéjenc, aki az irodája spártai berendezésével és a másik, az Utolsó ítéletet ábrázoló poszterrel egyszerűen csak palástolni igyekezett kicsapongó, zabolátlan életét, melyet az ügynökségen kívül folytatott. Nos, Kronberg úr keresni kezdte Kowalski urat a Gyönyörök kertjében, és mivel a poszter csupáncsak egy allegóriát ábrázolt, ez igencsak nehezére esett, ő ugyanis eleddig még sosem volt bordélyházban. Ezen gondolatok közepette Kronberg urat az a kérdés is nyugtalanította, hogy egyáltalán vannak-e Hammban bordélyházak, és Kowalski úrnak nem kell-e ezen célból Düsseldorfba, Bonnba, Dortmundba vagy Essenbe utaznia, csakhogy vágyait kielégíthesse, ami ebben az esetben végtére is inkább előnynek, mint hátránynak számít, hisz egy kéjenc kalandvágyát igenis kielégíti az, ha nem a következő sarokra kell mennie, hanem hetedhét sarkon át, ami a kéjét természetesen még inkább növelné. Végül Kronberg úr úgy döntött, hogy Kowalski urat egy olyan alakban fogja felfedezni, mely a triptichon jobb szárnyában, egészen lent, a sarokban jobbra helyezkedett el, ugyanis ez az alak keltette leginkább azt a benyomást, hogy egy ügynökségszerűség vezetője. Kowalski úr, mezítelenül, a vágytól vergődve és daliás testét közszemlére kitéve, egy disznófejű meztelen nőt ölel, akinek a fejét kifordított apácafejfedő ékíti. Kowalski úr és hölgye előtt egy felajzott alak áll, akinek csak a meztelen lábáról lehet férfi voltára következtetni. A túlméretezett fej és az aránytalanul kicsi test páncélzatba van bújtatva, melynek sisakrostélyán keresztül egy hosszú, hegyes, szélesre kitárt csőr mered Kowalski úr felé, akit ez a monstruózus jelenség nemhogy elrettentene, hanem úgy tűnik, egyenesen önkívületi állapotba juttat, amit elsősorban onnan lehet látni, hogy Kowalski úr átszellemült tekintettel hajol az alakhoz, anélkül azonban, hogy a disznófejű, apácafejfedős hölgy buja öleléséből kibújna. Az alacsony alak nyilvánvalóan jól ismeri Kowalskit urat és azt is tudja, hogy kizárólag az undorító és ijesztő kinézet képes arra, hogy vágyakat gerjesszen Kowalski úrban, másképp nem így öltözött volna fel, és nem foglalkozott volna ennyire intenzíven vele. Behajlított bal lábára törülközőt vagy kottalapot terített, nem volt pontosan kivehető, hogy micsodát, de Kronberg úr feltételezése szerint mégiscsak inkább kottalap lehetett, ez ugyanis sokkal jobban passzol egy ilyen perverz alakhoz, mint amilyen ez a Kowalski úr. Mindenesetre az világos, hogy a kottalap alatt a gazdag jutalom integet, melyet akkor nyer el az alak, ha játéka elérte nemes célját, azaz ha Kowalski urat ezzel a félelmetes külsejével a legnagyobb extázisba sikerül juttatnia.
Röviddel azelőtt, hogy Kronberg úr a Gyönyörök kertje allegóriabeli alak segítségével a semmiből teljesen rekonstruálni tudta volna Kowalski urat, váratlanul belépett Kowalski úr az irodába. Kronberg úr annyira meglepődött, hogy csak hebegni-habogni tudott, elképesztő, Kowalski úr, hogy mennyire hasonlítanak egymásra.
Mit akar ezzel mondani, és mit keres itt, és egyáltalán kicsoda maga, kérdezte Kowalski úr. Csak néhány órára mentem el, hogy gondoskodjam arról, minden rendben van-e, fűzte hozzá rövid szünet után, mely alatt megfeszülten próbált visszaemlékezni arra, miért is akart ez a Kronberg úr vele beszélni. Ez a férfi félelmetesnek, sőt irtózatosnak tűnt neki, egyszerűen azért, mert annyira udvarias volt.
Kronberg úr vagyok, Mathias Kronberg, de hiszen ön rendelt magához, vagy tévedés lenne, netán valamiféle rossz tréfa? Avagy ön nem is Kowalski úr?
De, de, én vagyok, és jó helyen jár, válaszolta Kowalski úr, miközben leült.
Kronberg úrnak feltűnt, hogy Kowalski úr az s hangot a keres és a gondoskodjam szavakban nem nyomta meg annyira, ez pedig Kronberg urat nem kis mértékben meglepte, ő ugyanis a Gyönyörök kertje allegóriabeli alak mögött sokkal inkább egy bajort gyanított, mint egy északnémetet. Kronberg úr szerint valószínűbb, hogy egy barokk bajor szigorú irodai berendezéssel palástolja kicsapongó életét, ez valóban ravasz fogás. Viszont ha egy rideg északnémet kicsapongó kéjenc spártai módon berendezett irodával álcázza életét, nos az csak ügyetlen tréfának számít.
Vagy úgy, szóval ön az a bizonyos Mathias Kronberg, mondta Kowalski úr nyugodt hangon, ám világosan kivehető mellékzöngével.
Kronberg úr tudta, hogy az alkalmazottaknak, amennyiben fényes karriert akarnak befutni, a jókon kívül feltétlenül rossz tulajdonságokkal is rendelkezniük kell, éspedig a főnökre jellemzőkkel. Tehát Kowalski úr főnöke, aki kétségtelenül létezett, és aki minden bizonnyal valahol az ügynökségen kívül ült Kowalski úr feletteseként, saját irodája falára valószínűleg szintén Hieronymus Bosch e két allegóriáját aggatta. A poszteres ötlet ennélfogva Kowalski úr főnökétől kell származzék és nem magától Kowalski úrtól, hisz soha, és ezzel Kronberg úr nagyon is tisztában volt, soha nem történhet meg, hogy egy főnök egy neki alárendelt személyt utánozzon. Kowalski úrnak emiatt rossz előérzete volt, meg volt győződve arról, hogy most nem babra megy a játék, és örült, hogy legalább egy rideg, fegyelmezett északnémettel áll szemben, és nem egy impulzív, önuralom nélküli bajorral, aki őt, kisebb beszédhibája miatt, netán még külföldinek tartaná.
Szóval így, folytatta Kowalski úr, dehát foglaljon már helyet, nagyon tud idegesíteni, ahogy itt ácsorog előttem.
Kowalski úr meglehetősen mogorva hangon mondta mindezt, ebből pedig Kronberg úr azt feltételezte, hogy Kowalski úr már rég észrevette, hogy Kronberg úr átlát rajta. Hova, kérdezte végül Kronberg úr, hisz az ön irodaszékén kívül semmilyen más ülőalkalmatosság nincs a helyiségben.
Ja, vagy úgy, Stanislaw, kiáltott Kowalski úr, mire a férfi a 2-es szobából, akiről Kronberg úr azt feltételezte, hogy Kowalski úr titkára, megjelent és azt kérdezte, hozzak széket?
Igen, és két teát, hozzá pedig süteményt.
Kowalski úr titkára megfordult és halk, hatalmas, gólyaszerű léptekkel távozott, mindeközben pedig lengyelül motyogott valamit, ami Kronberg úr fülében káromkodásként csengett.
Miután Kronberg úr helyet foglalt, azon sajnálkozott, hogy Kowalski úr mégiscsak északnémet és nem bajor, mert ha Kowalski úr bajor volna, akkor Kowalski úr titkára nem lengyel lenne, hanem bajor, és Kronberg úrnak nem kellett volna eltűrnie egy lengyel káromkodását, és ráadásul Kowlski úr nem híg teát és ízetlen kekszet hozatott volna, hanem minden bizonnyal két becsületes korsó sört és két adag fehérkolbászt tálaltatott volna fel pereccel és retekkel vagy édes mustárral, mindenekelőtt azért, mert miként ez Kowalski úrról lerítt, szívesen reggelizett volna másodjára, és határozottan jobban érezte volna magát társaságban, és ez egészen biztosan elvett volna valamicskét az ezután következő beszélgetésnek a szigorából és éléből, ami úgy tűnik, elkerülhetetlenül jelentkezni fog, kivált hogy Kowalski úr egy soha véget érni nem akaró szünetet iktatott be, és Kronberg úr ezt a hallgatást nem akarta szótlanságként értelmezni, hisz Kowalski úrnak egytáltalán semmi oka nem volt arra, hogy szótlan legyen, ugyanis Kronberg azon eredeti szándékát, hogy az ügynökség főnökénél is Rigolettóak beöltözve jelenjen meg, végül feladta, és ez, így vélte Kronberg úr, rendjén is van. Természetesen teljesen más lett volna, ha ezzel a Kowalski úrral privátban találkozik Rigolettóként, például Hieronymus Bosch allegóriájában. A Gyönyörök kertjének Rigolettójával Kowalski úr, és erről Kronberg úr szentül meg volt győződve, miután jobban megismerte Kowalski urat, tudna valamit kezdeni, annál kevesbé egy olyan Rigolettóval, aki egy igazgatói iroda szigorú, hivatalos falai között bukkan fel hirtelen.
SZENKOVICS ENIKŐ fordítása
