Behatolás
János álmában azon veszi észre
magát, hogy épp felhúzza az ébresztő-
óráját, amit Julitól kapott a
szülinapjára, az óra sietett
vagy húsz percet, de máig halogatja
a pontos idő beállítását, bár
Juli túl van már hét határon, össze-
szűrte a levet bajszos főnökével,
aki meg nem vált be alattvalónak,
így hát Jánosnak még ma döntenie
kell, ez a legmegfelelőbb alkalom,
még mielőtt csakugyan felébredne.
Vissza a jelenbe
(Muzsnay Ákos grafikáihoz)
Amíg én Ő voltam, addig átjárta
a bensőm, kitalált belőlem mint a
labirintusból, eljárhatott velem
sörözni, ha úgy tartotta kedve, a
a legtöbb ami történhetett vele el-
képzelhető, nem hiányzott senkinek,
mindig félteni, óvni, sőt kérdőre
vonni is akartam, nevén nevezni,
amíg én Ő voltam, nem kellett rögvest
színészkedni , hogy csak magamat adjam,
szabadulásom téglaégetője
voltam, amíg a Teremtő lehettem.
Járt
az agya, akár a Singer varró-
gép, árnyékából akart terítőt
varrni, amivel jól le lehet majd
takarni, aztán ahogy egy bűvész
a megkopott öreg varrógépről
lerántja hirtelenében a leplet,
megmutatva, hogy alatta pedig
nem volt és bizony ma sincsen semmi.
Mellkasi CT
Az öreg kerti hintát az angyalok
találták ki, a körhintáról nem is
beszélve, a szárnyaikat ilyenkor
kölcsönadják a költőknek, akik az
önző nap közelében, jó magasan,
a bőrükön érzik, hogy az ördög a
részletekben lakik, vagyis a pokol
is részletkérdés, akárcsak a nemlét,
ahol a valóság kipihenheti
önmagát senkitől sem zavartatva,
idegein csücsülve, ügyelve a
fogyókúrára, ami nem egyenlő
a böjttel, vagyishát a teremtéssel.
Hasi CT
Szívverésemet a csönd közvetíti,
ahogy Szepesi Gyuri bá az angol-
magyart, mint jó anyám emlékében
él, aki még mint szeplős, copfos kislány
elkapta a rongylabdát, köténykéje
alá dugva azt, világgá szaladva,
fel a nádfedeles házikóra, ott
a gólyafészekben megpillantva a
tüdőbeteg, holtsápadt gyerekarcom,
ami egy egész életre mély nyomot
hagyott benne, hiszen máig se képes
felszabadulni a hatása alól,
pedig már nincs is kinek visszaadni
azt a megsárgult, vacak, kis rongylabdát.
Emelkedő
Ahogy a rőzsét hátán az öreganyó,
cipeli az elmúlás az öröklétet,
tisztán látom ilyenkor Izsákot, talán
valami beleeshetett kék szemébe,
mikor a napot nézte, s megszámolta a
madarakat a kézzelfogható égen,
beteg vagyok, elfogynak a poros utak,
szabályszerűen közlekednek az erek,
a jelennel, minthogyha egy kísértettel
találkozna a lehetőség, mikor is
nyomtalanul eltűnik, körüljárja a
parkot, ami márcsak képzeletemben él.
