Egy viszonylag új kiadású szótáram a mítosz jelentését imígyen adja meg: Hitrage, legends, monda, mese. (Tegyük mindjárt hozzá, egyesek a mithosz és a mese szavakat alakilag is közös gyökerűnek tartják!). A történet és a történelem szavak értelme nincs szabatosan elválasztva, előbbit gyakran használjuk „történettudomány” vagy éppenséggel „történelem” értelemben. Ennél is problematikusabb, hogy maga a történettudomány (úgy ahogy nemrégiben még a középiskolai történelemórákon tanították) sem tarthat igényt a tudomány, tudományosság meghatározásokra. Már annálfogva sem, hogy: hiányos, összefüggéstelen, odavetett, megmagyarázatlan… Nagyobbrészt vonatkoztatható ez a tekintélyes apparátussal előadott „akadémiai színvonalú” művekre is: a tények előadásánál nem tisztázzák az okokat, a körülményeket. Azt mondják, például: „És utánuk jöttek a kelták”. De – hányan? És – hogyan?
Már iskoláskoromban is bosszantott, hogy tudományos kiadványok meg sem próbálnak felelni a kérdésekre, amit minden satnya ponyvaregényírótól elvár az olvasó: Mi? Hol? Mikor? Mivel? Kivel? Hogyan? Miért? – és satöbbi…
A Korunk folyóiratban* megjelent egy jó színvonalon, sőt elegánsan megírt könyvismertetés: Mítoszaink nyomában. Ezt megelőzte egy összeállítás a Korunkban, tán másfél éve, A magyar történelem mítoszai címmel; rendeztek egy olvasó-találkozót, hozzá is szóltam, ki is utáltak. A kérdésem az volt: miért sorolják például a mítoszok közé a „Mohácsi vész” eseményeinek leírását, vagy Görgei Arthur 1848–49-es katonai pályafutását? Hiszen mindaz az ismeret, ami e témákról annyira el van terjedve, nem hitrege, nem legenda, nem monda, nem mese (még Jókai Mór vagy Gulácsy Irén regényrészleteiben sem), de nem is tudomány: hanem tévedés, tájékozatlanság, vagy torzítás, hamis leírás; hasonlók.
A kötet recenzense B. Szabó János Mohács-tanulmányából a következőket emeli ki: a mohácsi csatavesztés után igen hamar közszájon kezdtek forogni a csatavesztés okainak „alternatív magyarázatai”… A különböző okokra rámutató magyarázatok elsősorban a tankönyvek révén „időről-időre átöröklődnek, annak ellenére, hogy szakmai körökben számos oldalról bizonyították már azok hiteltelenségét.”… Valójában éppen a szakmai körök tetézték a hamis elképzelések és vélemények tömegét. Egy pár példa.
Egy sikeres filmforgatókönyv miatt népszerű lett Nemeskürty István Mohács-könyve legelején azt a Báthori Istvánt állítja be a legnegatívabb szereplőnek, közönséges rablónak, aki mint az ország nádora, már két hónappal azelőtt felveszi a harci érintkezést a törökökkel a saját költségén kiállított lovas zászlóaljjal. Utóvédharcot folytat, majd a kivonuló török hadsereget követve, a szultán hadinaplója szerint elállja a keresztutakat és a zsákmányoló török portyázókat üldözi. Egy más írásában Török Bálintot is kötelességmulasztással vádolja, stb. Nemeskürty Írásainak az eszmei töltése: a magyar vezetőosztály tehetségtelen, „nem arra való”, ez a Habsburg-ideológia egyik fő alapja volt: féltek egy nemzeti dinasztia felbukkanásától (erre éppen a Báthoriak voltak a legesélyesebbek, lásd Báthori István lengyel király félelmetes felfutását!).
Mindez azonban semmi ahhoz képest, amiket „direkt” az ifjúság számára írtak. Egy nagyon szép nyomdai kiállítású sorozatnak éppen a XVI. századról szóló darabjában azt írja a történész, hogy az 1526-os török támadást a magyar uralkodó osztály nacionalista szólamai váltották ki! A csatáról meg, hogy a magyarok ráadásul „udvariatlanok” voltak, nem várták meg, hogy a befutó török sereg kipihenje magát!!! Ami egyrészt nem igaz, hiszen öt-hat órát tétlenkedtek a török támadás megindulása előtt; másodszor ha igaz lett volna, taktikai szempontból érdem lett volna! Végül pedig, hogy még egy galuskát lenyomjon az ifjú olvasó torkán: a magyar vitézeket végül is a tevehajcsárok verték agyon a teveszurkáló rúddal!
Mondják, hogy az olvasmány szerzője „jó magyar ember” volt… Lehet, de a beállítás, a sunyi láttatás alattomos iránya végigvonul a sorozaton. A tatárjárásról szóló kötetet Hegedűs Géza írta. Például, egy ilyen mondatára emlékszem: „a király is csak lóhalálában tudott a csatatérről elmenekülni.” Kívántam akkor neki: bár ő volna abban a helyzetben, hogy lóhalálában meneküljön harmincezer mongol lovas íjász gyűrűjéből! Mi helyett írta ezt? Ahelyett, hogy fiatal szepesi és gömöri nemesek körbefogták a királyt, kitörtek vele a bekerítésből, és önfeláldozóan, harcolva menekítették a lengyel határig, majd a Dunántúlra. Ámde: ilyen példát kínálni egy bulizó-fesztiválozó ifjúságnak? Amikor már Dugovics Titusz önfeláldozását is kitagadják a történelemből, csakúgy, mint a mítoszból! (Igaz, ezt még Páskándi Géza kezdte, amikor magyarországi belépője gyanánt azt írta, hogy Titusz cselekedete groteszk ostobaság volt!)
Nemcsak az ismertetett tanulmány, de szinte a történetírás egésze szokása szerint kiragadja az eseményt az európai események összefüggéséből: hogy pl. az 1529-es és megelőző török hadjáratok előtt nemcsak Magyarországon volt parasztlázadás, hanem Németországban is! Hogy Luther Márton kiáltványban szólítja fel a keresztény hatalmakat, hogy ne támogassák a magyarokat a törökökkel szemben, mert rosszabbak, mint a törökök! Hogy a német-római császár, aki nem támogatott minket, a következő évben megtámadja azt a Rómát, ami valamicskét mégis támogatott, felperzseli, s félszázezer lakosát lemészárolja!... Nem szoktak írni arról e tankönyvek, sem a Korunk független történészei, hogy az 1526-os hadjáratra Magyarország ellen a szultánt Frangepán Kristóf horvát bán édes testvérbátyja veszi rá, Ferenc francia király kérésére… És hogy milyen érdekes, akárhogy is igyekszik a bán, a török fősereget nem képes egy napi járóföldnél jobban megközelíteni!
Mikor vagy 35 évvel ezelőtt Mohács 450. évfordulóját „ünnepelték”, sok izgalmas elmélet született a mohácsi csatavesztés okairól. Én is kidolgoztam egy vadonatúj és eredeti elképzelést és két kiadványnak is beküldtem. A korszakalkotó felfedezésem az volt, hogy a nagyon nagy létszámú és sok tapasztalt, azaz, profi „harcossal rendelkező” hadseregek gyakran megverik a sokkal kisebb létszámú s többnyire „civil” felkelőkből álló, műkedvelő hadseregeket!... Furcsa, de sehol el nem hitték ezt nekem; nem is jelent meg a cikkem.
És amikor egy képes magazin az évfordulóra Szolimán szultán verseit közölte, megérdeklődtem náluk, hogy vajon március 19-én Hitler Adolf festményeiről fognak reprodukciókat közölni? – nem válaszoltak. Mint ahogy arra a kérdésemre sem, hogyan lehet, hogy éppen annak az uralkodónak, I. Lipótnak, aki végül is Ince pápával karöltve megszervezte Buda visszafoglalását, hatálytalanította Mohácsot, és a török hódoltság felszámolását, semmi kultusza sincsen. Még nemzeti hagyományaink őrzésében olyannyira buzgó kolozsvári magyar színház sem emlékezett meg arról, hogy Lipót adta ki Erdélyben az első színjátszási engedélyt… Nekik csak Mohács kell.
* Both Noémi Zsuzsanna: „Legyen neked a hited szerint”. Korunk, 2014. 6. szám.
