Az édenkert falain kívül
Atyáitok atyjai is csórók voltak, fonnyadt fenekű
ősanyák húsát odvas fogaikkal véresre marták.
A fák alatt, részegen őrjöngve rekedt kántálással
ünnepelték nyomorúságukat, feltépték hegeit
a Sorsnak. Beléjük rekedt valami időtlen,
hányással csipkézett örökkévalóság, s ezt
hordozzátok ti is magatokban. Testük
elporladt már, de tibennetek tovább élnek,
nem dobhatjátok le magatokról ezt a terhet.
Ti vagytok maga az élet, a tékozlás, a nyomorúság,
a nemzőerő, a hanyatlás, a sóvárgás és a halál.
ezt nektek
ha már részeg vagyok
elküldelek titeket a fénylő, meleg távolba
a visongó nadehátba
mert nem tudtok örülni amiért
holnaptól József Attila díjas vagyok
az erdmagyar irodalom nékem
letolt alsónadrág, puha száj
ugyebár, ha már
jöttem, láttam, ittam
és persze győztem is
a nyájszellem szellentése pipepurc
szlemtelen köcsögök
mind a szolgáim vagytok
(párbeszéddé némult undor)
beteg kutyák
barátaim a tükörben
a rútság története – csupa esztétika
nincs vége a háborúnak
röhögő szélben állunk
szakadt viharkabátban
nem mélyülnek álmaink
roncsolt testünkből nem szabadul az álom
halott ágak között nap
– elfedi arcát a hajnal –
aláaknázott pokolban ébredünk
oltalmazó egyenruha alatt.
Resurrectio nostra
visszatértünk a halálból
a lovak szemében mégis szaggató bánat ül
távoli idegen láthatod
daganatok pöffeszkedtek bennünk
kötélen himbálóztunk
csövekkel testünkben igyekeztünk feléd
kit megöltünk vagy megfogunk
feltámadtunk
csak mi vagyunk halhatatlanok
lent a sárban idétlen időtlenségben
hányással csipkézett örökkévalóságban
földi királyságunk egekig száll a trágyaszag
ha ott vagy tekints rákos szentjeidre
egyszerű embereknek álcázzák magukat
de fogaik között őrlik a halált
eredendő düh munkál mindegyikben
Imitatio Christi
rágyújt. sötét a mozdulat
szemeiben olajfoltos tengerek
harmadnapon kést ránt elő a fiókból
nyelvén érzi még az ecetet
