Már a menyegzőnk rosszul kezdődött. Apósomék közvetlenül a temető mellett állították fel a lakodalmi sátrat, a kölkök többségének úgy volt teljes a muri, hogy hatalmas tortaszeletekkel a kezükben szabadon bóklászhattak a sírok közt. Alighogy visszaértünk az esküvőről, elterjedt a hír, hogy az egyik friss sírhant alól kopogtatás hallatszik. Nem kellett több a násznépnek, csakhamar mindannyian ott nyüzsögtek egymás hegyén-hátán a sírbolt körül, a fiatal özvegy érkezését várva, csak újdonsült férjem és én ücsörögtünk hallgatagon a részünkre kijelölt helyen a sátorban. Visszagondolva, már akkor sem lehettünk valami felemelő látvány, nem csoda, hogy az embereket jobban érdekelte egy feltámadt halott. Alig vártuk, vagy legalábbis én, hogy vége legyen az egész ceremóniának, és ágyba bújhassunk.
Nos, a nászéjszakánk nem épp olyanra sikeredett, amilyenre számítottam, amit a nagy felhajtás körüli fáradalmakkal és a napközben átélt bizarr történésekkel magyaráztam. Tévedtem. A következő éjszaka is ugyanolyan volt, mint az első, majd a rákövetkező is. Két hétig nem tettem szóvá a dolgot senkinek sem, akkor azonban már képtelen voltam tovább magamban tartani, és elmondtam az édesanyámnak. Első felindulásában leteremtett. Azt mondta, nem kell többé görcsös nyápicként viselkednem, férjes asszony lettem, éljek a nőiességemmel. Ha az ágyban is úgy viselkedek, ahogy egyébként szoktam, akkor egyáltalán nem csodálja, hogy az uramnak már most nem fűlik hozzám a foga, nézzek magamra, úgy festek, mint egy kicsavart mosogatórongy!
Alig hittem a fülemnek. A saját édesanyám mondta mindezt, aki sohasem engedett el diszkóba, mert oda csak a legalja jár; aki magamutogató lotyóknak nevezte azokat a nőket, akiknek szoknyájuk alól kilátszott a térde; aki még a szájfestést is tiltotta, mert olyat csak a ledér nők tesznek, hogy ágyba vitessék magukat; aki nem szerette, ha bárki eljön hozzám az osztálytársaim közül, mert feltart a tanulásban, biztos telebeszéli a fejem minden hülyeséggel, s különösen az zavarta, ha én akartam meglátogatni valakit. Mindenkit elvadított a környezetemből. Középiskolás koromra egyetlen közeli barátnőm sem maradt. Bármennyire is szörnyen hangzik, nagylánykoromban egyszer sem jártam szórakozni. Nyilván éppen ez keltette fel Mihály érdeklődését.
Az esküvőnk előtt egy évvel ismertem meg egy vasárnap reggeli szentmise után. Simára vasalt szürke öltönyében nagyon fess volt. A szüleimmel éppen jöttünk ki a templomból, amikor előttünk termett, enyhén meghajolt és bemutatkozott. Azt hiszem, már abban a pillanatban minden eldöntetett. Anyámat teljesen levette a lábáról ez a modorosság. Talpig úriember, mondta később nekem otthon. Az is maradt. Az ártatlan puszikat és néhány ügyetlen csókot leszámítva, semmi testi érintkezés nem volt köztünk. Azonnal fel kellett volna, hogy tűnjön, hogy valami nincs rendben, főleg mert tíz évvel idősebb nálam, akkor harmincadik életévének a küszöbén, de mit tudtam én még akkor ezekről a dolgokról, felvilágosítatlan kis liba voltam.
De még, ha tudtam is volna, nem volt kihez segítségért folyamodnom! Pszichológusról akkoriban még nem is hallottam, a tanárjához nem fordul az ember ilyen kérdésekkel, igazi barátnők híján egyedül csak anyám maradt lehetséges beszélgetőpartnerként, ő azonban teljesen el volt ájulva vőjelöltétől. Reggeltől estig mást sem tett azon kívül, hogy boldog-boldogtalannak áradozott róla, és önmagát dicsérte, amiért megóvott a helytelen életmód csábító csapdáitól, aminek jutalmául, íme, az ég tökéletes férjjel jutalmaz meg. Anyám határtalan örömére fél év udvarlás után Mihály megkérte a kezem, és kora tavaszra kitűztük az eljegyzést, az érettségim után pedig a lakodalom időpontját is.
Amikor kissé lehiggadt, anyám azt tanácsolta, hogy legközelebb húzzak fel valami csipkés, kihívó alsóneműt, és viselkedjek kacéran. A párnára könyökölve nyújtózzak végig az ágyon, térdben kissé hajlítsam be a lábamat, és miközben az uramat gusztálom, mutatóujjamat lágyan huzigáljam az ajkamon. Pontosan az utasítások szerint cselekedtem, néhányszor diszkréten még a nyelvemmel is megérintettem az ujjamat, mindhiába, Mihály úgy feküdt le mellém, mintha ott sem lennék, s amint letette a fejét a párnára, mélyen szuszogva álomba merült, nyalogathattam magamat saját örömömre. A továbbiakban még néhányszor megpróbálkoztam anyám módszerével elcsábítani a férjemet, de mindannyiszor kudarcot vallottam.
Több mint egy hónapja voltunk házasok, amikor egy este szóvá tettem aggodalmaimat Mihálynak. Furcsán végignézett rajtam, és mint aki őszintén meglepődött a hallottakon, azt mondta, hogy ő azt gondolta, hogy ha egy év járás alatt egyszer sem hoztam szóba a szexet, akkor ezután sem teszem ezt. Ezért vett el! Alig kaptam levegőt a megdöbbenéstől. Mihály mintha mi sem történt volna, azzal az idegesítő kimértségével felhúzta az anyja által élére vasalt pizsamaalsóját, és annyit mondott, nyugodjak bele abba, hogy a továbbiakban sem lesz köztünk nemi kapcsolat. Iszonyatosan felháborodtam. Emlékszem, egész testemben reszketni kezdtem, mint a béka a kocsonyában, és elfúló hangon azt ordítoztam a képébe, hogy gyereket akarok, csináljon nekem egyet, egyszer még rá is ütöttem a karjára, de az egésszel csak annyit értem el, hogy megvető arckifejezéssel lekurvázott, a fal felé fordult és lekapcsolta az éjjeli lámpát.
Kétségbeesettségemben anyósomhoz fordultam segítségért. Abban reménykedtem, hátha vele tudok beszélni, mint nő a nővel. Tévedtem. Elszörnyedve zúdította rám szemrehányásait. Örüljek annak, hogy szegény szar létemre ilyen tehetős és jómódú családba kerültem, kiáltotta, és tegyem össze a kezem-lábam, hogy ilyen szerencsém volt. Mi a fészkes fenét szeretnék még, mindenem megvan, mi lenne, ha látástól vakulásig dolgoznom kellene a betevő falatért, akkor bezzeg nem járna az eszem mindenféle paráznaságokon, hogy nem sül ki a szemem ilyesmit kiejteni a számon, szégyelljem magamat! Ordította. Hiába próbáltam emlékeztetni arra, hogy én nagyon szívesen vállalnék munkát, esküvő előtt hívtak is a városi gyermekorvosi rendelőbe nővérnek, mivelhogy egészségügyi szakközépiskolát végeztem, ők beszéltek le róla, mondván, hogy egy asszonynak otthon a helye, de mintha ott se lettem volna, csak mondta a magáét. Sokan nagyon szívesen cserélnének velem, tudom én azt, hogy más feleségeket üti-veri a férje?! Ilyeneket vágott a fejemhez, teli torkából üvöltve, hogy boldognak és hálásnak kellene lennem, hogy senki sem molesztál. Szerencsétlenségemre kiszaladt a számon, hogy még akár heti egy-két pofont is eltűrnék, ha tudnám, hogy férfihez mentem férjhez, aki legalább hetente egyszer megbasz. A hallottakon anyósomat majd’ megütötte a guta. Takarodj a szemem elől, te mocskos szajha, sziszegte, Istenhez fohászkodva, hogy térítsen jobb belátásra.
Nem tudom, hogy az Úr mekkora szerepet játszott az egészben, vagy inkább anya és fia elítélő magatartása késztetett meghátrálásra, elég az hozzá, hogy az anyósommal történt kellemetlenség után felhagytam, ahogyan Mihály egyszer megjegyezte, kéjsóvár törekvéseimmel. Anyám csupán egyszer érdeklődött a fejleményekről, s mivel azt hazudtam neki, hogy minden rendben, soha többé említést sem tett a dologról. Ritka baráti összejöveteleken és ünnepi bálokon, amelyeken presztízsből részt kellett vennünk, Mihály és én azt hiszem, sikeresen megjátszottuk a boldog házaspárt, napközben ritkán találkoztunk, mert ő dolgozott, esténként rövid ideig tévéztünk, utána pedig mindenki a saját oldalára fordult az ágyban. Vasárnaponként misére mentünk, és hálát adtunk az Úrnak, hogy mindezt lehetővé tette számunkra, és azért imádkoztunk, hogy a jövőben is így tegyen.
Ki tudja, ha nem történik meg az a sorsdöntő eset az apósommal, lehet, hogy mindörökre belenyugszom helyzetembe, és egy szép napon Búsnéként terítik rám a szemfedőt. A magasságos nyilván nem így akarta. Aratásidő volt. Mihály és az anyja kimentek a rétre, Pali bácsi az utolsó pillanatban rosszullétre hivatkozva otthon maradt. Kimostam, kiteregettem, odatettem az ételt, és gondoltam, amíg fő, gyorsan lezuhanyozom. Pokoli hőség volt aznap, patakokban csorgott rólam az izzadság. Éppen csak kiengedtem a hajam, és levetettem a blúzomat, amikor kinyílt az ajtó, és megjelent Pali bácsi. A mosógépről hirtelen felkaptam a törülközőt és magam elé tartottam, hiszen a vékonyka kombiné alól átlátszottak a melleim. Azt mondta, ne féljek. Mit akar, kérdeztem tőle. Látszott rajta, hogy ő is zavarban van, de eltökélt a szándékában. Én nem értek egyet ezekkel, mondta. Az élet nem arra való, hogy önmegtartóztatásban végigszenvedjük, hebegte, ha Isten ezt akarta volna, akkor nem látja el az embert az élvezet szerveivel. Amíg beszélt, lassan kigombolta az ingét, és a földre dobta. Ott állt előttem szőrös mellével és hatalmas pocakjával, amelyen egy beforrt heg egy régi műtétről árulkodott, és a nadrágját kezdte gombolni. Tata, kérem, próbáltam jobb belátásra bírni, de nem hagyta abba. Miért ne segítenénk egymáson, ha már az Isten egy házba rendelt bennünket, senki sem tudja meg, mondta, ezek legkevésbé. Hónapok óta ábrándozom rólad, veled fekszem, veled kelek, magyarázta nagyokat nyelve, miközben kibújt nadrágjából, ezt a gyönyörű formás seggedet látom mindenütt, meg ezt a két szép kerekded melledet, amelyek majd’ megepednek már azért, hogy kézbe vegye és megsimogassa őket valaki. Egy szál gatyában maradt, és egy lépést tett felém. Fekszem az ágyban, és arra gondolok, Istenhez való vétek hervadni veszni ezt a gyönyörű leányzót, lihegte és egy újabb lépést tett felém. Tata, kérem, ne jöjjön közelebb, esedeztem, és a zuhanyozóba hátráltam előle. Sajnállak, kislányom, istenkáromlás megtagadni magunktól az élvezetet, motyogta, az én tökkel ütött fiamra az idők végezetéig várhatsz, hogy megugorjon, segítsünk egymáson, és kérges tenyerével belemarkolt a fenekembe. Nem tudtam, hová menekülni előle, már szinte felragadtam a csempézett falra, hirtelenében megpillantottam a zuhanyzórózsát, leemeltem a tartójából, és azzal hatalmasat sújtottam a fejére. Nyomban összerogyott előttem, én pedig kirohantam a fürdőszobából.
A hazaérkezőknek azt mondtuk, hogy az öreg megszédült fürdés közben, és nekiesett a mosógépnek. Szerencsére, komolyabb baja nem esett, váratlan közeledése mindenesetre felnyitotta a szemem. Majdhogynem egy teljes évet lehúztam ebben a tetszházasságban, eddig reménykedtem, hogy előbb-utóbb teljes mértékben is férjjé és feleséggé válhatunk, nem tudok többé várni, ezért úgy döntöttem, hogy elválok tőled, jelentettem be este a férjemnek. Mihály teljesen felbőszült, kígyót-békát kiáltott rám, rusnya ringyónak nevezett, akinek máson sem jár az esze azon kívül, hogy széttegye a lábát, el is híreszteli majd a faluban, hogy mekkora ribanc vagyok, amire azzal kontráztam, én pedig azt fogom elhíresztelni, hogy a férfiassága lankadt, mint a fonnyasztott uborka. Cudarul összevesztünk. Először és utoljára.
A rokonok és ismerősök megdöbbenésére másnap beadtam a válókeresetet. Anyám majd’ megveszett kínjában. Mit mondanak majd az emberek, mostantól hogyan megy majd végig az utcán, bárcsak elnyelné a föld, kinek kellek majd elvált asszonyként, ő ezt a szégyent nem éli túl, mihez kezdek magammal, sopánkodott. Mihály közömbösen vette kézbe a bírósági idézést, mindössze azt a kurta megjegyzést tette, tudjam meg, bármi is történjék, Isten színe előtt úgysem válhatunk el soha, mert amit Isten összeadott, azt ember szét nem választhatja. Nem mondtam neki semmit, de már másnap felkerestem Szratykó plébánost, előadtam neki a történteket, és ismertettem vele óhajomat. Az öreg pap hümmögve megvakarta a feje búbját, és azt mondta, amennyiben szerzek egy orvosi bizonylatot arról, hogy még mindig szűz vagyok, akkor Isten színe előtt semmissé tudja nyilvánítani a házasságot. Mivel nem háltuk el, tehát meg sem történt. Elmentem a nőgyógyászhoz, és különösebb gond nélkül megszereztem a szükséges iratot, az orvos csupán azon akadt fenn, vajon hol lehet szükségem egy ilyen igazolásra.
A házasságunk felbontásáig a Bús-házban maradtam, mert anyám kikötötte, hogy amíg el nem váltam, addig haza nem mehetek, máshová pedig nem tudtam menni, szegény anyám biztosan abban reménykedett, hogy majd meggondolom magam. Nem tettem. Amikor megkaptam a bírósági végzést, ujjongva csomagolni kezdtem, ám csakhamar az immár volt férjem újabb furfangosságával kellett szembesülnöm. Egy hatalmas paksamétát nyújtott át, fogalmam sem volt, mi lehet. Azt mondta, csak akkor vihetem el a cókmókomat, ha már törlesztettem az adósságaimat irányába. Megrökönyödve néztem végig a benyújtott számlán, amelyen tételesen fel volt sorolva, hogy az egy év alatt hány bugyit, harisnyát, egyéb ruhaneműt használtam el, mennyi mindent ettem és ittam meg, hónapokra lebontva láthattam, mekkorára rúgott a rezsiszámla rám eső része stb. Ha már nem voltunk házasok, akkor sohasem volt köteles eltartani. Mondta. Nem akartam vitába szállni vele. Nem akartam többé senkivel sem vitatkozni. Csupán élni szerettem volna. Néhány nap múlva kölcsönkért pénzből kifizettem feleségi kirándulásom költségeit, és végérvényesen leráztam a nyakamról Mihályt. Édesanyjával együtt tátott szájjal nézték az asztalra vetett bankjegyeket. Ezzel most már végleg rendben vagyunk, kérdeztem tőle. Bólintott, de nem szólt semmit. Apósom hozta ki a bőröndjeimet, és segített feltenni a bérelt kocsi tetejére. Búcsúzóul pajzánul rám kacsintott, és a távolodó autó felé intett a kiskapuból.
Egyenesen a belgrádi reptérre mentem, ahonnan többedmagammal együtt Tripoliba utaztam. Nővéreket kerestek az akkoriban elkészült kórházban. Egy évre írtam alá a szerződést, aztán tovább maradtam. Sokkal tovább. Pontosan? Nos, sohasem tartozott az erősségeim közé a számtan, ugye, de van annak már több, mint harminc éve. Azóta egyszer sem jártam odahaza. Ennek nyilvánvalóan az a legfőbb oka, hogy anyám és apám még az elköltözésem utáni első évben elhunytak. Alig egy hónap leforgással egymás után. Ügyvéd által adtam el a szülői házat.
Soha többé nem mentem férjhez, és már sohasem tudom meg, hogy akkor is így teszek-e, ha nincs a Mihállyal kapcsolatos tapasztalat. Nővérként a legkülönfélébb élettörténetekkel szembesültem, láthattam csodálatos felépüléseket, de szörnyű tragédiákat is, különösen az arab tavasz idején, és így, az ötvenen is túl, azt gondolom, az életben az a legfontosabb, hogy az ember békében éljen önmagával. Ennyi. És még valami: ne tartozzon senkinek sem! Ehhez az életfilozófiához tartva magam, ideérkezésem után fél év alatt összegyűjtöttem és elküldtem a kölcsönkért összeget Pali bácsinak.
