Tóth Krisztina 14. kötete, az Akvárium a 2013-as 84. Ünnepi Könyvhétre jelent meg. A magyar kortárs irodalom területén eddig költőként emlegetett írónő első regénye felveti azokat a kérdéseket, melyek a regényszerűséget, a regényforma felé vezető szerkezeti elmozdulásokat problematizálják. A 2011-ben megjelent, novellafüzérként számon tartott Pixel elbeszélései egy olyan kapcsolati és motivikus hálóra épültek, melyek egymás mellé helyezve a hagyományos novellásköteten már túlmutatnak. Így lesz a „szövegtest” egy mozaikszerű kompakt egész, a sok szálon futó tér és idő távoli összefüggései révén. Tóth Krisztina az Élet és Irodalomban különbséget tesz a két kötet (Pixel és Akvárium) megírásának indíttatása között (ÉS, 2013/39., szept.27.): „A Pixelnél nem mondom, hogy nem a történetek voltak érdekesek, de a tétje annak a könyvnek mégiscsak a struktúra megteremtése volt. Az Akváriumban már nem ez foglalkoztatott, hiszen azt már korábban megcsináltam. A történet kibontása lett a feladat.” Az Akvárium tehát egy olyan gesztusnak tekinthető, amely műfajváltásával a nagyepikai szövegek „tartályába” kívánkozik.
A mű olyan komplex strukturális és fogalmi metaforarendszer által épül fel, mely nem csak tartalmat, vele együtt tökéletes összhangban levő tér- és időszerkezetet, de formát is feltételez. Így a címet adó akvárium olyan toposszá, olyan mindenre rávetíthető, mindent megmagyarázó központi motívummá válik, melyet a Magvető Kiadó még a könyv fizikai megjelentetésében is kivitelezett. Gondolok a kötet védőborítóján található zárt, gangos belső udvart ábrázoló Szilágyi Lenke-fotó el(sötét)zöldült, poshadt vízszínére.
Az Akvárium formailag a klasszikus hármas tagolás módszerére alapoz: három római számmal jelölt egységbe szerveződik, mellyel keretes szerkezet hoz létre. Akvárium-tartály. A szövegstruktúra mind impliciten, mind expliciten az idő- és térszerkezetet is tükrözi. Az első (I.) és harmadik (III.) részegység megegyező idősíkja, a Vicát mint Vera lányát megjelenítő idő közrefogja a második (II.) egység múlt idejét, Vera gyermekkorát. Ez a konstrukció formailag is hozzátesz a zárt idő érzékeléséhez. Így allegóriaként, az akvárium a regényben uralkodó ciklikus időtapasztalathoz vezet. A szereplők sorsszerűen, öröklődő kilátástalanságán keresztül észlelt körkörös mozgás, a 60-as évek végének, illetve a 70-es évek elejének lineáris idejébe, majd időben hátra ugorva (II. rész) az 50–60-as évekbe ágyazódik. Ez az utóbbi, akváriumon kívüli idő azonban csak bizonyos utalások által érhető tetten, mint például az Edura tetovált számok, a figyelő szomszédok, a feljelentés az illegális terhességmegszakításért, illetve az abortusz megszervezésének körülményessége nyomán. A lineáris külső idő, az üveglapokon kívüli eseményeivel nincs hatással a belső, üveglapokon belüli ciklikus időre és ennek eseményeire. Ez lenne az akváriumi történet idejének implicitsége.
A regényben a terek zártsága szintén a metaforikus akvárium zártságával jellemezhető: „ködösen gomolygó víz alatti város”. Szűk, bekerített (Lehel tér), betonfalakkal körbevett (körfolyosós bérházak), földalatti (Klárimama szemétdomb-pincelakása), zsúfolásig telített, agyonosztozott (Weiningerék és az artisták közösködése) életterekben mozognak az Akvárium szereplői. A megjelenő gangos bérházak és ezek lakásai, legyenek azok a Benkő doktoréhoz hasonló nagypolgári lakások vagy a történet alaptérsége, az egy szoba-konyhás lakás, és ezek gyűrűje a Mohács utcában, mind körfolyosóra nyílnak, zárt architektúrával rendelkeznek. A társadalmi rétegek (Benkő doktor és Weiningerék) enyhe ellentétezését is a tereik nyomasztó zártságában rejlő különbségek érzékeltetik: „Ez is körfolyosós ház volt, de a gang felé sehol nem voltak kitárva az ajtók, sehol sem száradt mosott ruha, sehonnan sem szivárgott ételszag vagy kiabálás. A lakások előkelő távolságra álltak egymástól, a gangra néző szobák belsejét súlyos függönyök védték a kíváncsi tekintetektől.”
A történet során a címet adó akvárium fogalmi jelentése folyamatosan át- és újraértelmeződik a különböző terekben és az idők megbontott linearitásában, illetve ezeken a tér- és időszerkezeteken belül változik a tárgyak és személyek vonatkozásában. Előbb szembesülünk a jelennel: a Klárimama pincelakásának ablaka elé állított tönkrement akváriummal és Vica jelenlétével; majd a múlttal: az akvárium megjelenésének történetével, a szereplők életére való reflektálhatóságával együtt. A Vera gyermekkorának idejében, az „egy darabka tenger” és az exotikus néger nőt megtestesítő gurámi a Jóska bácsi akváriumát képviseli, mely bizonyos fajta magasabb rendű létezésre való vágyként értelmezhető. Ez az akvárium az apatikus életben való vegetáláshoz képest egy lehetőségvilág szimbolikájává válik. Ellentétként, a keretet képviselő időben, a kihalt guppik és elspenótosodott, algásodott masszával borított üveglapok válnak az akvárium jegyeivé. Végül a vizet tároló, a történet vége felé már szivárgó üvegtartályból, Vica és Klárimama Hófehérke játékának kelléke gyanánt üvegkoporsó lesz. Az akváriumnak mint egy egyszerű tárgynak a története párhuzamba vonható a narrációban megjelenő szereplők egybemosott történeteivel, az allegória magyarázza a sorsokban a fordulatok hiányát. Egy olyan okozat1-ok-okozat2, vagy helyzet1-magyarázat-helyzet2 viszonyrendszer olvasható ki az Akváriumból, melynek végkövetkeztetése Verának a Vicához címzett kijelentésében/kérdésében rejlik: „neked is minek kellett megszületni”. Ráadásképp a kiemelt végkövetkeztetés által mintha költői kérdés fogalmazódna meg az olvasók irányába.
A kezdettel és véggel talán nem is rendelkező regény – körkörös/keretes szerkezetével, a generációkon keresztül áttételesen nyomon követhető kilátástalanságával – az akváriumban élő emberek életére világít rá. Ezek a szereplők néhol átlátnak az őket körbe vevő üveglapokon, hiszen az előre kitaposott, zsákutcákban végződő életutak fogalmát elvetik maguktól (ez vágyaikban megmutatkozik), de képtelenek a falakat ledönteni, széttörni.
Még az olyan, Edu személyében megkonstruált, kiszolgáltatott androgün (a néni félkegyelmű húga) vagy Klárimama (Vera valódi anyja), a konstansul hazudozó, nonkonformista, „bolond” vénasszony-szereplőtípus jelenléte sem tünteti el teljesen az akváriumos alaphangulatot. A kilátástalanság érzetét nem fölülmúlva, a fekete humor leginkább az ő karaktereiken keresztül teremtődik meg a teljesen leegyszerűsített és a lehető legtermészetesebbnek ható beszédmód által. (Ilyenkor történik az, hogy mosoly van, majd előbb vagy utóbb ez lekonyul). A kulcsszereplők Vica és Vera (anya és lánya/ lány és anyja) egymás tükrében jelennek meg, egymást keretezik, egyik története, életterének és helyzetének az átlátása/magyarázata a másik története/jelenléte által valósul meg. A regény szereplőtipológiájának kreatív csavarja még az is, hogy nagyító alá egy angyalföldi zsidó házaspár kerül (Weiningerék). Ők a városi mélyszegénységkontextusába íródnak, ez a zsidókép pedig a köztudatban kialakulttal merőben ütközik.
Az Akvárium akár egy minimalista nyelvezettel megvalósított fiktív dokumentumregénynek is titulálható. Ez abban bukik meg, hogy a műfajjal járó specifikus objektivitás nem eredményez tényszerű mindentudást, a narrátori hang leképezhetetlen marad. Az Akvárium egymásba folyó mikrotörténetei olyan átfogó makrovalamit eredményeznek (olvasóra bízandó terminuscsere), amit Tóth Krisztina a következőképpen fogalmaz meg: „Ahogy a Pixelben a struktúra, úgy itt a reménytelenség állt a középpontban. Hogy vajon mennyire előre megszabott a pálya, amelyen a szereplők mozoghatnak. Hogy hány lehetőség adódik számukra, hogy a helyzetükből kitörjenek, és hogyan szalasztják el ezeket. Azt szerettem volna sugallni, hogy ebből a helyzetből nincs kiút.” (ÉS, 2013/39., szept.27.)
Tóth Krisztina: Akvárium. Magvető, Budapest, 2013.
