Szerző és szereplő. Férfi és nő. Domináns és alávetett. Meddig terjed a határ közöttük, létezik-e átjárás, fordulhat-e a visszájára? Ebben a felállásban bármi lehetséges – állítja Roman Polanski, aki 2013-ban filmet rendezett egy színpadi darabból, amely maga is egy színpadi darab próbája, amely a maga részéről egy 19. századi regényből született, és amelyet Thomas, a férfiszerző adaptált főszerepben Vandával, a színésznővel. A regény korának társadalmi normái szerint Thomas. Vanda zsarnoka, ám rövid időn belül Vanda uralkodik el az írón, és Thomasból lesz kiszolgáltatott, illetve már nem is tudjni, micsoda, mert egyszerre szerző és karakter, férfi és nő, s a viszonyok összekuszálódnak. Polanski a Vénusz bundábannal az írott mű értelmezési kereteit egy színházi helyszínt felhasználva hatásosan fordítja le filmnyelvre, s az eredmény egy igencsak impozáns kamaradráma. Nem mellékesen, egyúttal önreflexív is, oly mélyen, amilyen mélyre a néző nem is láthat, csupán a felszínen állapíthat meg ennyit: a nőt Polanski felesége játssza, a férfit pedig egy, az ifjú Polanskira megszólalásig hasonlító színész.
Az eredeti, Vénusz bundákban címet viselő mű Leopold von Sacher-Masoch kisregénye, és – amint azt a szerző nevéből máris sejthetjük – nála keresendő a mazochizmus fogalmi eredete. Életrajza szerint, nagyjából a regény megírásával egyidőben, Gregornak szólíttatta magát szeretőjével, akit arra is rávett, hogy állandóan bundát hordjon és különféle dominatív szerepjátékok során alázza őt nemiségében, méltóságában egyaránt. A regényben ugyanezt írta meg fiktív szereplőkkel, és művével rövid távon hozzájárult a női emancipációs mozgalmak megerősödéséhez.
Ebből írt kétszereplős színpadi vígjátékot David Ives New York-i helyszínnel. Thomas Sacher-Masoch kisregényének adaptációs előmunkálatai alatt női főszereplőt keres a drámának, amikor is a késői órákban Vanda bukkan fel a színházban, akivel hol meghúzva, hol megeresztve próbaolvasást tartanak. A gyanútlan író-rendezőt a nő idővel mindenre ráveszi, amire a fölényes férfi kezdetben nem kapható, apránként magába habarítja, és immár múzsájaként arról is meggyőzi, hogy szerepet cseréljenek, ám a férfi alárendeltsége női mivoltában is fennáll. A tükröket tehát minden irányból és mindkét nem irányába feltartja a film, ám a mű ezen túlmutatóan a szerzőiség alapvető kérdéseivel is foglalkozik.
Minden író szembesül előbb-utóbb a dilemmával, amikor karakterei továbbírják önmagukat, kilépnek a szerző által gondosan megszerkesztett keretekből, mintegy többre vágynak. Akkor is, vagy leginkább akkor, amikor a szerző alapvetően önmaga egy változatát avagy teljes értékű alteregóját lépteti fel. Igen ám, de a szerző minden egyes hősében benne van valamelyest, kisebb-nagyobb mértékben – hisz ő teremti, beszélteti, készteti cselekvésre őket – így értelemszerűen és a mű önmaga által kivívott függetlenségének belső törvényei szerint, az összes szereplő többre vágyik idővel, sőt előfordul, hogy még a befejezés előtt nemet vált egyik-másikuk, alá- vagy fölérendelődik, állandóan mocorognak, fejlődésüknek valójában sosincs vége. Akkor sem, amikor a mű elkészült, hisz ekkor jönnek az olvasói értelmezések, amelyeknek aztán végképp nem lehet és nem is szabad határt szabni. Mindez fokozottan érvényes a drámára, hiszen ahhoz, ami írva vagyon, minden rendező hozzáteremt, beleír, egyedi definíciója újabb értelmezési réteggel ruházza fel és bocsátja a további értelmezhetőségek mezejére a szereplőket.
Adott az eredeti kisregény, amelynek dramatizációs kísérlete a dráma cselekménye, ezt a történetet beszéli el a film. Négy réteg tehát, amelyekből az első három egymásba fonódik, állandó az átjárás, gyakran átmenet nélkül váltakoznak, és egy ötödik, amely annyira személyesen a Polanskié, hogy azzal érdemben a néző képtelen foglalkozni. Mint korábban többször, a lengyel rendező ismét a legtöbbet hozza ki, ebben az esetben a kétfős szereplőgárdából. A feszültséget biztos kézzel építgeti, néhol megtorpantja, majd kiereszti, és Alexandre Desplat zenéjével emelkedett-drámai aláfestést ér el. A próbaolvasás nem létező kellékeinek – mint az eltépett papír, a sercegő toll, a csilingelő kiskanál – neszezését odakeveri a megfelelelő gesztusok alá, turpisság ha mást nem is, de játékos bűbájt mindenképpen kölcsönöz a jeleneteknek. A thrillerszerű suspense zenei fokozása és e majdnem infantilis furfang időszakos közbeékelése a film aranykorát idézik számomra, továbbá az első jelenet elején megalapozott helyzet, miszerint a nő a néző számára nyilvánvaló játékmesteri szerepben lép fel a férfi törékeny magabiztosságával szemben, arról gondoskodik, hogy egyfajta krimiként tekintsek Polanski alkotására – jóllehet nem az –, és eléri azt is, hogy ugyanolyan izgatottan izguljam végig, mint a hasonlóan kevés szereplős, ilyen szempontból rokon Halálcsapdát (Sidney Lumet, 1982) és a Mesterdetektívet (Joseph L. Mankiewicz, 1972).
Polanski azt is elkerüli, ügyesen, hogy a színpadi mű színpadias gesztusokkal, túlzó modorral legyen terhes. A karakterek nem egy kétdimenziós térben mozognak, hanem egy kétdimenziós kereten belül valójában minden lehetséges irányból megnyilvánulnak, és a kamera, ha nem is követi mindenhová, de szélesebb játékteret enged nekik, lendületesebbé téve a történetvezetést. Emmanuelle Seigner, Polanski felesége intencióit néha ügyesen leplező, máshol viszont egyértelműen megalázó szándékkal érkező Vandát alakítja, akinek butuska álcáin a néző rögvest keresztüllát, csapnivaló darabbéli színésznek könyvelve el a hölgyet, mígnem erre több ízben is rácáfol, szemben a Mathieu Amalric domborította Thomasszal, aki mind a saját szövegének megértéséből és visszaadásából, mind pedig férfiasságból levizsgázik idővel. Ugyanakkor pedig ki gondolta volna – és ez a színpad és a film versenyében mindenképpen az utóbbi javára írható –, hogy egy cipzár műfogsorának kamerával követett szapora záródása bujább gondolatokat indít, mint a keskeny rókabundát lóbáló, anyaszült meztelen Aphrodité látványa.
Vénusz bundában (La Vénus á la fourrure/Venus in Fur), színes, francia film, 96 perc, 2013. Rendező és forgatókönyvíró: Roman Polanski. Író: Leopold von Sacher-Masoch, David Ives. Zeneszerző: Alexandre Desplat. Operatőr: Pawel Edelman. Szereplők: Emmanuelle Seigner, Mathieu Amalric.
