"Nyári ragyogás, télen csupa fagy"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 14. (652.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Bábeli e-könyvtár
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Hogy minél jobban teljen az idő - Beszélgetés Márkus–Barbarossa Jánossal
Pomogáts Béla
Szabédi László 2014-ben - Trianontól a „harmadik útig”
Franz Hodjak
Az ügynökség
Jancsik Pál
versei
FELLINGER KÁROLY
versei
Szőcs István
Mítosz? – Mese? – Történet? – Tudomány?
Pál Tamás
versei
Sándor Zoltán
A feleség
Lovász Krisztina
versei
MAJOR ZSUZSA
Akvarisztika
„És a körúton újra csend volt.”
FERENCZI SZILÁRD
Múzsa – alkotó: 1 – 0
Kötő József
A két világháború közötti erdélyi színház az Erdélyi Helikon tükrében
Farkas Wellmann Éva
Minden fontosban a magány
MOLNÁR ZSÓFIA
Krónika egy kedves karanténról
Anekdotagyöngyök „összehánt szemétdombja”
Jakabffy Tamás
Népdalok átöltözése
Túros Eszter
Tűzzománc harmóniák
Augusztusi évfordulók
 
Kötő József
A két világháború közötti erdélyi színház az Erdélyi Helikon tükrében
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 14. (652.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Az 1926. július 16–18. között tartott első helikoni találkozó fordulópontot jelentett az erdélyi magyar közösség életében: megfogalmazódott a kisebbségi modus vivendi stratégiája. A találkozó I. számú határozata így szólt: „a romániai magyar kisebbség nemzeti jövője megköveteli, hogy vezetői a kulturális élet törekvéseire helyezzék át tevékenységük súlypontját. A népnevelés, az irodalom és a művészet problémáit kell a kisebbségi élet első vonalába állítani, amelyek egyenrangúak a politikai természetű célokkal.” A stratégia megvalósítása érdekében a III. számú határozat az erdélyi írók tulajdonában levő könyvkiadói vállalkozás és folyóirat megteremtéséről szólt. Minthogy a színház jelenti a legközvetlenebb kapcsolatot az erdélyi magyar közönséggel, az V. számú határozat a színház ügyét első rendű létérdeknek tekinti, s felszólítja az összes szellemi és gazdasági erő képviselőit, hogy fogjanak össze az erdélyi magyar színjátszás támogatására és válságának gyökeres megoldására. Tehát a könyv- és folyóirat kiadása valamint a színház jelentette az új kulturális stratégia három fő pillérét – s az egységes szervező elv kimutatható mindhárom ágazat működésében.
Ki kell hangsúlyoznunk, hogy erdélyi viszonylatban példátlan ez az összefogás egy kisebbségi közösség talpon maradását szavatoló egységes stratégia érdekében: „... abban a pillanatban, amikor a teremtés sugallatát meghallotta..., már többé jelszóként küzdő táborokra nem volt osztható...” – határozta meg ezt az egységet Kuncz Aladár. A Bánffy év jegyében azt is hangsúlyoznunk kell, hogy mindez az 1926-ban hazatért bonchidai gróf elsőrendű érdeme, aki ennek szolgálatába tudta állítani az önszerveződő civil mozgalmakat, sikerült a stratégia fő pilléréül szolgáló ágazatokat intézményesítenie, az anyaországi támogatások kezelésével kiszámítható, anyagi alapokat biztosított, ami a minőségteremtés alapja. Végső fokon ebben a stratégiában testet öltött az az ezer esztendős tapasztalat, amit a Kiáltó Szó így összegzett: „... mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állni.” Az Erdélyi Helikon stratégiája az önálló entitást képező transzilvanizmus ideológiája alapján áll, amely azonban nem két magyar kultúra létezését jelentette, hanem „egységen belüli sajátosság”, ahogyan azt Makkai meghatározta az 1928-as schisma vitában. Elmondhatjuk tehát, hogy végigkísérve az Erdélyi Helikon folyóirat színházszemléletét, egyben az önálló erdélyi entitás jegyében működő színház megvalósulását érhetjük tetten.
A „jelszókért küzdő táborok” felszámolása jegyében az Erdélyi Helikon a színház identitását meghatározandó írásai sorát, éppen egy Gaál Gábor cikkel indítja (bár megjegyzi, hogy az írás nem mindenben a szerkesztőség álláspontjának kifejezője). A szerző két intézménytípust állít szembe: amelynek erdélyi és emberi létünkhöz alig van köze és amely e földnek és emberének színpadi kultúrában is mutatkozni tartozó eredeti és természetes szignumait mutatja fel. „Dobol az idő!” – kiált fel Gaál Gábor, s az erdélyi színház egyetemes válságának megoldására a cselekvő, az erdélyi életben hajtó erőt jelentő színpadművészet modelljét ajánlja. Ez volt a közös platform, amelyből a két szomszédvár, a Helikon és a Korunk elkezdte a színházművészet újjáépítését, habár később a megvalósítás útján, a mikéntet világlátásuk szerint árnyalták.
Az Erdélyi Helikon ennek az eszménynek a megvalósításáért három fronton indított harcot.


I. Az erdélyi dráma megteremtéséért

Az önálló entitást képező tran­szilván ideológiát hirdető Erdélyi Helikon­ban a közölt drámák illetve drámarészletek, könyvdrámák recenziói, előadás-kritikái egy sajátos erdélyi drámamodell kimunkálását készítették elő. Bánffy Martinovicsából közölt részlet új módon közelít meg politikai, morális, esztétikai problémákat. Reményik Sándor kiemeli, hogy a darab „magasan áll a napi politika... fölött, időtlen, örök emberi magasságban”. Martinovics a „politikus” magyarok közé tartozott, habár nem emelhető az „álorcás magyarok” (Martinuzzi, Bethlen Gábor, Széchenyi István, Tisza István) sorába, viszont tragikus alak, nem a Bánk báni fenség értelmében, de a fenségesnél is mélyebben és egyetemesebben tragikus, hisz alakján keresztül a teljes humánum spektrumának színei tükröződnek. A Martinovicsban tehát felfedezhető az új erdélyi magyar dráma ideológiai alapvetése: az egyetemes és sajátos összefonódása. Ennek a szellemiségnek a kifejezőjeként ünnepli ugyancsak Reményik Áprily Idahegyi pásztorok című egyfelvonásosát, amely a transzilván létet költői metaforába foglaló Tetőn című vers színpadi átültetése. „Bomlott szívekbe visszaszáll a csend” – biztató mondattal fejezi be drámáját Áprily. De mint az új erdélyi dráma kísérleti műhelyére tekintenek Sebesi Samu népdrámájára, a Beddy földjére, amely a magyarság legutolsó tíz esztendejének nagy osztálykérdéseivel foglalkozott, vagy Hunyady Sándor Fekete szárú cseresznyéjére, amelyet Kádár Imre így értékelt: „Hunyady Sándor sikere így sokkal jelentősebb esemény, mint egy kitűnő író egyéni érvényesülésének etapéja: a humánum szellemének egy győztes csatája a vak gyűlölség fantomjai fölött... a transzilván csíra (hajtása).”
A sajátos erdélyi drámamodell programadó cikkének Szenimrei Jenő írását tekinthetjük, amely Nyírő Júlia szép leány című ballada kollázsát, mint a székely „kék madár gondolatát” üdvözli. Az irányzat fő ihlető forrása a népköltészet volt, egyik legjellemzőbb vonása pedig a sajátos jegyek és a stilizált szürrealista módon megelevenített általános emberi vonások szintézisének megteremtése. A már említett Nyírő-művön kívül a „kék madár” drámamodell vonulatába sorolhatjuk Bárdos Péter: A gyújtogató, Györkös Ferenc: Szentlászlói vőlegény, Szentimrei Jenő: Csáki bíró leánya című műveit.
E drámairányzat etikumának és esztétikumának tetőzése Tamási Áron művészete. Ember és természet, sorsformáló értelem és ösztön, bölcselet és népi hitvilág társításával a reális és irreális emberi szituációk határhelyzeteit teremtette meg, melyek egy nemzetiség s az ember önismeretének jelképeivé nőtték ki magukat. Tamási kísérleti dramaturgiája a sajátos népi jellegű irodalom és az egyetemes életérzés egybeolvasztásának világirodalmi szinten mérhető próbálkozása. A sajátos és egyetemes ötvözésének nagy példái, Bartók, Kodály és Brâncuşi művészete mellé odakívánkozik a Tamásié is. Ahogy a népi dallam- és formakincsből az egyetemes emberi életérzés költészetét teremtette meg Bartók és Brâncuşi, ugyanúgy Tamási is minden szegény és elnyomott zászlaját fogja örökké hordozni – Ábelje szavait parafrazeálva.

Az Erdélyi Helikon leghatékonyabb eszköze az erdélyi dráma megteremtéséért folytatott küzdelmében, a Thália RT-vel közösen meghirdetett drámapályázatai voltak. Az 1936-os pályázat elbírálásának kritériuma a következő volt: „Szolgálja-e a mű életsorsunkat a transzilván szemléletet, szellemet, nemes emberséget”. Huszonhárom mű érkezett be, ezek közül kilencet találtak irodalmi értékűnek. A drámabíráló bizottság a következő színdarabokat találta figyelemre méltónak (zárójelben a bizottság jellemzése):

1. A vörös kör (nemzetközi politikai kalandordráma)
2. Hegyek balladája (Avram Iancu tragédiája)
3. Játék túl a színpadon (helyhez és időhöz nem kötött színésztörténet)
4. Özönvíz előtt (romániai kisebbségi polgári sorstragédia)
5. Szeánsz
6. Szonáta
7.Teleki László
8. Tündöklő Jeromos (igazi, őseredeti, a maga különvaló, töretlen útját járó, semmi mással össze nem hasonlítható művészet, amely sehol másutt, mint itt, a mi földünkön meg nem születhetett volna)
9. Zeng az erdő (transzilván történelmi dráma János Zsigmond fejedelem idejéből, az igazi, lélekben való transzilván színművet képviseli)

A bizottság díjnyertes műnek nyilvánította Tamási Áron Tündöklő Jeromosát, s a következő öt drámát ajánlotta előadásra: Tündöklő Jeromos, A vörös kör (Kakassy Endre), Özönvíz előtt (Nagy István), Zeng az erdő (Nagy Borbála), Játék túl a színpadon (dr. Hegedős Árpád).
1937-ben 34 pályamunka érkezett be, de a bíráló bizottság ítélete szerint egyetlen pályamű sem felelt meg teljes egészében a kitűzött feltételeknek, s így a díjat nem adták ki. Előadásra javasolta viszont a Külvárosi menyegző című darabot (szerzője Marton Lili), amely színre is került. Ettől az évtől kezdve változtattak a 30000 lejes jutalom odaítélésének módján. Nem írtak ki pályázatot, hanem a Szépmíves Céh és a kolozsvári Magyar Színház közös állandó drámabíráló bizottságához benyújtott műveket értékelték. Így nem csak az új tehetségeket serkentették, hanem a beérkezett írókat is. 1938-ban 66 darab érkezett a bizottsághoz, amelyek közül hármat javasoltak előadásra. Somlyai László: A barát, Tomcsa Sándor: Műtét, Salamon László–Korniss Ottó: Paradies kisasszony. 1939-ben 109 mű került elbírálásra.
Az Erdélyi Helikon betöltötte hivatását: ösztönzésére kiteljesedett az erdélyi magyar drámaírás, sőt egyedi színjátéktípussal is gazdagítva az egyetemes színműirodalmat, a „kék madár” drámamodellel.


II. Erdélyi intézményi modell


A magyar színjátszás támogatására és válságának megoldására nem volt alkalmas a hagyományos üzlet-színház modell, az Erdélyi Helikon műhelyében másfajta megoldásokat javasoltak. A romániai magyar színimozgalom alapos ismerői számára egyértelművé vált, hogy színjátszásunkat csakis egy új színháztípus kikísérletezése mentheti meg, amely közvetlenül kötődik a szellemi- és köz és élethez; megtartásában érdekelt az egész erdélyi magyar társadalom szervezett elitje. Az elmúlt korszak extenzív színházpolitikája helyett (amely sok, de színvonaltalan társulat munkájából alakult ki) intenzív színházi élet induljon meg (az erők összevonásával teremtendő minőségi színházban). Kemény János ezt az új művelődési modellt – amely jogilag magánvállalkozás, de lényegében az erdélyi magyar kultúrközösség közvetlen irányítása alatt álló nemzeti intézmény – „nemzetközösségi színház”-nak nevezte. Ezt a színház-típust testesíti meg színháztörténetünkben a Thália R.T. Intézménytípúsát tekintve részvénytársaság formájában működött, hogy maga mögé állíthassa a közösség szervezett erejét, de ugyanakkor a kulturális közvélemény kifejezője és egész Erdély színháza volt. Ennek bizonyítására Kádár Imre, az Erdélyi Helikonba írott tanulmányában kimutatja, hogy a Thália R.T. fennállása alatt, 1932/33–1939/40 között Erdély nagyvárosaiban (Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Arad, Marosvásárhely, Temesvár) 4176 előadást tartott.


III. Az Erdélyi Helikon propagálta színház­eszmény


Az új drámamodell megkövetelte a kifejezési módok megújítását is. Az új színházi koncepciót az 1934/35-ös évad ragyogtatja fel teljes pompájában, amelynek lényege, ahogy Pukánszkyné Kádár Jolán megfogalmazta: „a helyi éltető forrásoknak a megtalálása”. Egy sajátosan erdélyi magyar színház modelljét próbálták megvalósítani, amely „az egyetemes magyar színjátszás fájába az erdélyi magyar géniusz különleges ízét, zamatát, illatát kívánja beoltani”. Tehát a Thália megkísérli a sajátos erdélyi magyar színjátszó stílus kialakítását.
Színháztörténetünk ezt a hagyományt a „kék madár” játékstílus elnevezés alatt tartja számon, amely a népzene és a népi dekoratív művészet igénybevételével egy modern, külön játékstílust teremtett meg. Lényege érzékeltetésére idézzünk meg éppen az Erdélyi Helikon nyomán, egy 1934-es előadást. Kádár Imre rendezésében, Kós Károly díszleteivel és jelmezeivel kalotaszegi környezetben színre vitték például a János Vitézt, Dsida Jenő előjátékával. Ugyancsak ő írt bírálatot is az előadásról, amelyben megfogalmazza a „kék madár” dráma lényegét: „... Kalotaszeg levegőjét vitte a színpadra, ami által sikerült igen meghitt, otthonos erdélyi magyar hangulatot adni a darabnak.”
Ennek a színháztípusnak a színházeszményét legtalálóbban Kós Károly foglalta össze 1936-ban, az Erdélyi Helikonban Tamási Énekes madaráról írott méltatásában: „...az erdélyi magyar írás európai mértéke és teljessége: nem ködös transzilvanizmus, nem regionalizmus, hanem a magunk kötelesnek tudott elmondandóit a magunk módján mondjuk el, az erdélyi írás nem önmagáért való l’art pour l’art művészet, nem szép lelkek gurmandériáját kívánja szolgálni, de mindennapi kenyere akar lenni a magyarnak... a mi színházunknak... missziója kell legyen... a mi színházunk a magyar nyelv, a magyar szellem, a magyar művelődés iskolája, szószéke kell hogy legyen.”
Úgy vélem ez lehet, a mindenkori erdélyi színházak küldetése.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében